Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-07-05 / 14. szám

Radnay György és Magyaríts Györgyi

Géczy Dorottya és Jámbor Sándor, az MVSZ főmunkatársa

Rögtönzött bemutató mérkőzés Papp Laci és '

„Minden magyar művész a magyar kultúra utazó nagykövete, ha külföldön szerepel” — ez a megállapítás hangzott el többször is azon a fogadáson, amelyet, a Magyarok Világszövetsége adott világot járt színészeink, előadóművészeink tiszteletére. Szabó Zoltán, az MVSZ főtitkára köszöntötte azokat, akik tudásuk legjavát nyújtják a külföldön élő honfitársainknak, akik ízelítőt visznek itthoni, pezsgő szellemi életünkből.

A színészi, előadói mesterséghez szorosan hozzátartozik a fogékonyság, a helyzetek érzékeny átélése. Külföldön fellépő művészeink ezért több értelemben is kultúránk nagykövetei: nem csupán a magyar zenét, irodalmat viszik országhatárokon túlra, hanem hazahozzák az ottani előadások hangulatát, élményeit, felfokozott ünnepiségét is.

Az ünneplés után megkértük néhány művészünket, beszéljen külföldi fellépéséről, arról, hogy milyen érzés külföldön élő honfitársainknak játszani, hogyan fogadja a kinti közönség az itthoni kultúra alkotásait, más-e az igényük, mint az itthoni nézőknek, hallgatóknak?

Szendrey Karper László: „Az én műfajom, a zene, nemzetközi. Mindenütt egyformán értik és szeretik. Persze, külföldi útjaimon főiként magyar szerzők műveit játszom. A közönség is egyformán viselkedik — itthon és külföldön. Mindenütt értik, szeretik a klasszikus zenét. Itthon talán már természetesebb, hogy időnként feleségem Ágay Karola énekét is gitárral kísérem, de az első pillanatok szokatlansága után még mindenütt átvették a gitár-ének különös hangulatát

Szabó Rózsa, Vámos Ágnes: „Külföldön az ember minden percben érzi, hogy az az előadás egyszeri, szinte megismételhetetlen. Más a közönség is: régi, szinte elfelejtett szálakat fejtünk föl, emlékeket idézünk, új élményeket adunk. Műsorainkkal talán kicsit tanítjuk is a közönséget, erősítjük magyarságukat, a szülőföldhöz fűződő szeretetüket. Ez a legnagyobb élménye útjainknak.”

Géczy Dorottya: „A lelkesedés mindenütt ugyanaz, de az izgalom nagyobb. Talán az előadás tétje is nagyobb, hiszen részben ismeretlen közönség előtt ját—

KOKTÉL A BENC

szunk. Éppen ezért nagyobb a siker jelentősége is. Talán egy példa: énekeltem — Hajdú Júlia zenéjével — Michel Gyarmathy egy chansonját Párizsban. Az egész közönség meg volt hatva — a vers szerzője könnyekkel a szemében jött be előadás után a szállodába hozzánk. El tudja ezt képzelni itthon?”

Sütő Irén: „Itthon a művésznek alkalma van javítani; ha ma nem sikerült, holnap, a következő előadáson újra megpróbálom. Egy kevésbé sikerült előadást követhet egy pazar szerep. Külföldön ez lehetetlen. Azon az

„a titkok Érdekelnek..."

Szabálytalan interjú Huszti Péterrel

„Elfogult vagyok. Persze! Túlérzékeny Párizsra. Bármit látok, egyszerű, hétköznapi dolgokat, kávéházakat, szakállas embereket, utcán alvó rongyosokat, megfizethetetlen frafekos-inasos éttermeket, titkokat érzek mögöttük. Mentségemül csak annyit, hogy sokat olvastam már erről a városról és néha úgy érzem, mintha már jártam volna itt. Az talán már nem is meglepő, hogy a Szajna partján és a kis kávéházakban Adyról beszélgettünk, meg Radnótiról. A Hotel Balconban szerettünk volna lakni, amelynek falán egy tábla hirdeti: Itt lakott André Ady, a költő. Lecsípitek egy kicsit a boldogságunkból, szinte az orrunk előtt tették ki a táblát: egész nyárra „Complet”.

Az egész várost körüllihegő séta után fáradtan poroszkáltunk Ideié a Boulevard St. Michel-en. Szent Mihály útja! Az autóbuszmegállókban kopott padok vannak. Ledobjuk magunkat Az úttest két szélén csordogál a víz, amely próbálja tisztántartani ezt az örökké piszkos várost A találmány különben nagyon jó és nevetségesen egyszerű: összecsavart rongyokkal terelik a víz útját egy-egy forgalmasabb mellékutcába. Bambán nézem a vizet, ahogy papírzacskót, cigarettacsutkát, metró- és buszjegyeket, fagy- 1 altospoharakat lökdös, taszigál maga előtt. Még ugyan a legmelegebb július van, de egyszerre csak egy barna falevél vitorlázik lefelé a vízen. Mióta Párizsban vagyok, állandó izgalomban, örömöt, bánatot, szerelmet, szentimentalizmust hagyok szabadon élni. Most is melegség fut át rajtam: barna falevél a Boulevard St. Michel-en ... Igen! Láttam!

Párizsba tegnap beszökött az ősz Szent Mihály útján suhant nesztelen ...” *

... Ül a kis szerkesztőségi szoba sarkában, feketét kavargat, előtte dosszié: Űtinaplómból. Budapesten ma diáklányok bálványa, kritikusok elismertje, titokban írogató poéta. Ha tehetné, egész életét versben élné meg. Tágranyflt szemmel csodálkozik a világra — amely elismeri tehetségét.

Huszti Péter.

Peer Gynt-je, Jágója az elmúlt évadok nagy felfedezése volt. Filmszerepei az egész világot bejárták.

31 éves.

— A titkok érdekelnék. Az ismeretlennel való tálálkozás. Az apró dolgok, amik mögött ott rejtezik a teljesség. így építem föl a szerepeimet is: minden figura mögött keresem azt a mozgató rugót, amely meghatározza az egész jellemet. Ez is titok-keresés — s akkor sikerült megoldani a szerepet, ha ez a titok mindenki által megfejthetővé válik.

Amerre járt a világban, figyelő szemmel jegyezte az érdekességeket, hangulatokat, színeket. Mint az iménti kis írásában is.

Sokat utazik, mindig változó közönség előtt lépett föl.

— Nagy a különbség az itthoni és a külföldi közönség között. Az itthoniak nagyjából ismernek, tudják, mit válhatnak el tőlem, azt mondhatnám: tudják, mit akarnak kapni egy-egy szerepemtől. Külföldön nem ismernek, első benyomásaikat rögzítik; akik már láttak valamelyik filmszerepemben, fokozottan kíváncsiak az első személyes találkozásra. Néha nyélvi nehézségek is vannak. Minden ilyen fellépésem: egy-egy vizsga.

Itthon elsősorban színdarabokban lép fel, s filmekben játszik. Mindkettő csapatmunka. Münden szereplő az előadás, a film egészéért dolgozik. A külföldi fellépések elsősorban versekből, monológokból állnak. Volt már rá eset, hogy vers közepén bekiáltottak a nézők: Bravó, bravó...

— Az embert meghatározza az életkora, a mentalitása. Azok a versek, amelyeket szavalok, elsősorban hozzám szólnak, nekem mondanak el valami nagyon fontosat — és ezt próbálom közvetíteni másoknak. Ady, József Attila ma is a legmodernebb költő, ahogy Petőfi is nekünk szól. De mindegyik költő mást mond nekünk, mint szüléinknek, tanítóinknak. Münden generáció kihallja az igazán nagy művészek verseiből azt, ami saját korának és korosztályának a legfontosabb.

Huszti Péter sikeres színész. Nem egyszerűen népszerű, (a „sztár-élet” mindennapjait nem szereti), valódi sikerek fémjelzik pályáját Sikereit elmélyülésének, teljességre törekvésének köszönheti.

— Siker? Nem, nem a taps a sík«'. A színész, az előadóművész-siker nem akkor dől el, amikor tapsolnak vagy nem tapsolnak. Mikor állok a dobogói., mondom a verset érzem a szemekből, a testtartásokból, hogy figyelnek-e a nézők; hogy udvarias, hűvös

figyelem-e, vagy szenvedélyes, szívből jövő, érdeklődéssel tell. A taps, a szám végén, csupán ráadás. A siker — a nézőtér csöndje.

Sokait jár külföldre. Magyarok és nem magyarok előtt képviseli a magyar színművészeiét, előadóművészetet. S amikor éppen nem szerepel, akkor elmerül az idegen föld nyüzsgésében, figyel. Ismerősöket, barátokat, „drukkereket” fedez föl.

Élményeit néha megírja. Ebből állt össze az Űtinapló. Ebből idézünk még egy részletet:

„Rohan velünk a kis Fiat, mint a fogfúró, olyan a hangja. Ismerősünk magyar francia. 35 éve él 'kint, tehát inkább francia. Gyermekei már mind Párizsban születtek, az életük, mindenük francia. Ahogy az autót vezeti, az is. Gyorsan beszél, ahogyan munkájáról, életükről beszél, mesél és csak futólag a bajokról — az is francia. Két ujjával fogja a kormányt, a másik kezével jobbrabalra mutogat, magyaráz. Dicsekszik, de nagyon finoman. Most már Pestről van szó. Minden meghatottság, úgyszólván minden nosztalgia nélkül. Olyan utcákat, tereket mond, amiket én már nem is ismerek Pesten — háború előtti nevek.

— Nem akar hazalátogatni? — kérdezem.

— Nem, nem — mondja ő. — Az már egy más világ, mint amit én otthagytam. — Furcsán hangzik, de látom a szemén, hogy ezt nagyon komolyan mondja. Kis ingerlékenység is van bennem. Lehet, hogy ennyire elmúlt benne ez az ország?

A kocsi hirtelen lelassul.

— Nemsokára Chartres-ba érül* és meglátjátok a katedrális zöld, csillogó réztornyát Ezt a vidéket én alföldnek hívom. Pontosan olyan, mint a Körösök vidéke...

Münt a Körösök vidéke — elhallgattunk.

Aztán, hogy egész másról legyen szó, autómárkákról kérdezgetem. Elsüvít mellettünk egy óriási Ford.

— Na, háború előtt ennek egy ősével — biccent a Ford után — zötyögtem le Sopronig, négy és fél óra alatt

— Az nagy dolog — mondom én — legalább 230 kilométer.

— 216 — mondja — és a szeme nagyon távolra néz, országutakon, határokon, elmúlt 35 éven túlra — pontosan 216!”

Sás Péter János