Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-06-07 / 12. szám
A Magyarország felfedezése címen indult sorozatban jelent meg a Tisztelet Komlónak című kötet látszólag meglepő, hogy az ismert szépíró, Moldova György, aki regényeivel, novelláival, szatirikus írásaival méltán tett szert népszerűségre, éppen erről a vidékről írt könyvet Hiszen Komló nem ismeretlen területe az országnak: réges-régi bányavidék a Mecsek környékén, s egyike legelső szocialista városainknak. Egyes részei, mint a Zobák-akna, az Anna-akna, s bányászainak teljesítményei, ismertek minden újságolvasó vagy rádióhallgató előtt. Épp ez a körülmény teszi figyelemre méltóvá a -művet, még mielőtt az olvasó kézbe venné, hiszen tudja, hogy Moldova ugyan — saját szavaival — „nem képzett társadalomkutató”, de amit bemutat, arra fel kell figyelni. Részben személyes élményei is kötik a témához: „... valaha magam is dolgoztam a komlói bányában, és a kapcsolatom azóta sem szakadt meg a várossal.” Komló neve először egy . 1312-ben keltezett okmányban szerepel. A tudományos kutatás megállapította, hogy a mai város helyén több, mint két évezreddel ezelőtt is település volt. Igazi történelme azonban nem több százötven évnél. „Komló igazi története a szénnel kezdődik, és félő, hogy addig is tart, amíg a szén... Az egész város alatt szénmező húzódik... A pécsi szénvagyonnal együtt ez az ország egyetlen kokszolható fekete szene.” A szerző röviden áttekinti Komló, illetve a komlói bányászat történetét, majd az ötvenes évek elejétől foglalkozik vele részletesen. Az ipargazdálkodás azért fordult Komló felé, hogy az akkoriban épülő másik új, hatalmas létesítmény, a Dunai Vasmű részére minél előbb, minél több kokszolható szenet juttasson. Az Állami Tervhivatal addigi elnöke, Vas Zoltán vállalkozott a feladatra, hogy az elhanyagolt, minden szempontból rossz állapotban levő bányáikat felfejleszti a szükséges színvonalra. Ezzel egyidejűleg kellett felépíteni a várost is. Sok elsietés, kapkodás jellemezte ezeket az időket, sőt némi vakmerőség is, bár az néha hasznosnak is bizonyult. Egy példa Vas Zoltán visszaemlékezéseiből: „Komlón meg kellett oldani a tömedékelés problémáját, homokot kellett szereznünk, hogy a kirabolt bányarészeket el tudjuk árasztani iszappal ... végül is Hird határában találtunk. Hird 12 kilométernyire fekszik Komlótól, a Tervhivatal nem adott engedélyt, hogy felépítsünk ilyen hosszú vasútvonalat. Moldova György Felépíttettem az engedélyük nélkül, talán még ma is azon láp Komló homokot.” A könyv lapjain életre kel a komlói bánya története. A hagyományos bányász-köszöntés: jó szerencsét! itt még inkább elkél, mint az ország többi bányájában. „A bányákban öt fő veszélyforrás létezik: a hegységnyomás, a tűz, a víz, a gáz és a por. Komlón mind az ötöt megtaláljuk. A legmélyebb bánya az országban, tehát itt a legnagyobb a hegységnyomás is. A szén magas kalóriafoka és pirittartalma miatt gyúlékony, a tűzveszélyt fokozza, hogy a szén szállítás közben sok helyen megtörik, márpedig minél kisebb darabokra aprózódik, annál nagyobb felületen érintkezik a levegővel. A porveszély talán mindezeknél jelentősebb veszedelem, mert napi probléma: a szilikózis okozója.” Moldovát mindig az emberek sorsa érdekli legjobban: „a személyesen átélt történelem”, természetes tehát, hogy a szilikózisnak, mint a komlói bányászok legnagyobb veszedelem-forrásának tekintélyes részt szentel. „Ha a bányászt fenyegető veszélyek kerülnek szóba, szinte kizárólag a sújtólégrobbanást szokták említeni, bár egy évtized összes gázkitörése sem szed annyi áldozatot, mint a szilikózis egyetlen év alatt. Az viszont igaz, hogy a szilikózisban meghalni egyáltalán nem látványos dolog, nincs katasztrófa-hangulat és országos részvét; a bányász nyugdíjba megy, és néhány év múlva meghal.” Mindez Komlón szomorú sajátossággal jelentkezik: a maä5ar bányászatban előforduló szilikózis megbetegedések 92 százaléka a Mecsekre esik. Nem azért, mintha a mecseki bányák annyival porosabbak lennének, hanem mert a kőzetek lényegesen több szilikátot tartalmaznak. Az állam minden lehe.tőt elkövet: „Tíz év alatt 160—200 millió forintot költöttünk a por elleni küzdelemre. 1956 előtt a levegő köbcentiméterenként néha 400-nál több lebegő részecskét tartalmazott; ma ennél az értéknél leállítanánk a termelést.” A fejtésekben ma már csak 230 részecske található, a meddő munkahelyeken 120, ami messze alatta marad a nemzetközileg engedélyezett értékeknek. A bányászok életkora eltér az országos átlagétól. A háború után 10 évvel volt rövidebb. A szociális és technikai gondoskodás eredményeképpen most már csak 3—4 év a különbség. Az állandó orvosi ellenőrzést a dolgozók nem veszik elég komolyan, félnek a munka megváltoztatásával járó keresetcsökkenéstől. Ha könnyebb, egyszerűbb munkára helyezik át a még viszonylag fiatal, a nyugdíjas korhatárt el nem ért bányászt, akkor épp a nyugdíj összegének alapjául szolgáló években lesz kevesebb a fizetése, s így a nyugdíja is. A könyv megjelenése óta új társadalombiztosítási törvény született, amely többek között ezt a jogos panaszt is megoldja: ha a szakmunkás egészségi állapota miatt kerül kisebb keresetű munkahelyre, nyugdíját az adott időben érvényes átlagkereset alapján állapítják meg, tehát a „jó éveiben” szerzett jogai és előnyei nem veszítik érvényüket, öregségére rendes nyugdíjhoz jut. A szerző nemcsak a munkahelyeken folytatott beszélgetéseket: a Komlói öregek című fejezetben a bánya egy-egy dolgozója emlékszik vissza életútjára. Húsz János, az egyik öreg bányász például még 16 éves sem volt, amikor — megunván a csaknem öt esztendei mezőgazdasági cselédeskedést — 1920-ban beállt bányásznak. Jól dolgozott, nyolc év alatt csillésből frontmester lett: öt munkahely, hatvan ember tartozott a keze alá. Mikor kinevezték, öreg szaktársától ezt kapta útravalónak: „... munkás felebarátodat el ne áruld, mert egy embert el lehet temetni könynyen, de a gyalázatot lemosni nem lehet...” Nehéz élete volt, sok igazságtalanság is érte, de hű maradt. Más bányába sem ment, pedig hívták. A munkaversenyek idején országos hírű eredményeket ért el. Negyven évi szolgálat után ment nyugdíjba. „Azóta is néha bejárok a bányába ... mindig megcsókolom az első réselő kalapácsot...” Bár a Tisztelet Komlónak szerzője nem „képzett társadalomkutató”, mégis tudományos igényű szépirodalmi alkotást hozott létre: napok alatt szétkapkodták a könyvét, s hamarosan megjelent a változatlan szövegű második kiadás is. M. Kállai Magda Réselő és szívlapát Bányászemlékmű £33Í3 0 tíB j.: y1 J14^0 ujj A kötélpálya V árosrészi et A szénosztályozó 7
