Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-01-18 / 2. szám
gigantikus méretű ősállat csontváza. Gerince volt, bordái és végtag csontozata. Pókok, gyíkok éltek rajta. A tizenhét éves Drexler Antal fiúi tisztelettel édesapja elé állt: — Ügy érzem, csak az lehet a feladatom, hogy ezt a kopárt ismét erdővel ültessem be. 1977-ben lesz ötven éve, hogy az elhatározás megszületett. Az 1806-ban Magyarországra telepített rajnavidéki bajor erdészdinasztia negyedik nemzedéke akkor még a Drexler nevet viselte, 1940-ben viszont felvette a Dévényi nevet. Abban az évben, amikor Magyarországon sokan németre fordították vissza korábban megmagyarosított nevüket. A piliscsabai Habsburg birtokon akkoriban öt erdész élt, akinek a családi neve németül hangzott. Abban a nehéz esztendőben mind az öt magyarra változtatta a nevét. Ez azonban nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, de meg kellett említenünk, mert enélkül Dévényi-Drexler Antal története nem lenne teljes, nem lenne felfogható. Egyelőre 1927-et írunk, a fiatal, s még „Drexler” Antal a fejébe veszi, hogy újra erdősíti a pilisi kopórost, ahonnan a milimárik kiirtották az erdőt, minden ősszel felégették a maradék növényzetet abban a reményben, hogy az elhamvadt növényzet megtermékenyíti a gyérülő talajt. Nem számoltak azonban az esőkkel, a meredek hegyoldalon lezúduló hólével. A tejtermelők nem gondolkodtak. nem ismerték az erózió törvényét, s a XIX. század végén elcsodálkoztak afölött, hogy a pilisi hegyoldalakon kiütközik a nyers szikla. Akkor aztán sorsára hagyták. Ezt a szikrázó hullámokat vető, kegyetlen sziklasivatagot örökölte a fiatal erdész, akire a nagyvadtenyésztést bízta a főhercegi kegy. S aki úgy gondolkodott, hogy ahol nincs öszszefüggő erdő, ott nincs vad. De az is lehet, hogy beleszeretett a kopárba, s fiatal fővel életcélul tűzte ki az erdő visszahonosítását. Ez a szerelem életre szóló vonzalomnak bizonyult. Csak hozzá kellett kezdeni. A lehetetlenhez. A „legfelsőbb” engedély birtokában 1927 szeptemberében hozzáfogtak a talajelőkészítéshez. E szón, hogy talaj, a magyar nyelv földet ért, puha és művelhető, termőanyagokban gazdag humuszt. De az a talaj, amely Piliscsaba határában előkészítésre várt, teljesen erodált, lepusztított kőszikla volt. Ebbe erdőt ültetni? Mintha valaki egy betonsivatagot akarna bevetni fűvel. Ahhoz, hogy valaki ezt a munkát elképzelje, és elszánja magát, tizenhét évesnek kell lenni. Drexler Antal — a Toncsi gyerek — annyi volt. A talajelőkészítés abból állt, hogy aprócska mélyedéseket vájtak, s úgy képzelték, hogy a parányi fészkekben megered, gyökeret ereszt és növekedésnek indul a parányi fenyőfa. Nagyon kevés idő kellett ahhoz, hogy megértsék, a hároméves előnevelt csemeték is kiégnek, elpusztulnak ezekben a kis kráterekben, amelyek hőmérséklete nyáron 55—60 Celsius fokra emelkedik, télen viszont mélyen az átlagos fagyhatár alá süllyed. Halálra van ítélve, mert levegőt sem kap, és nem tartja meg a legcsekélyebb vizet sem. Ez a táj évente 5—600 milliméter esőt kap a márciustól októberig tartó tenyészidő alatt, 1961-ben azonban például mindössze 116 millimétert kapott. De akkor már nem ártott. Mert már ismerték a titkot. A következő évben hozzákezdtek az ezer hektáros meredeknél meredekebb kaptatókon a fél méter széles padkák kialakításához, Laza talajból álló területen sem gyerekjáték az effajta padkák kialakítása és megtartása. de milyen lehetett a dolomitsziklán, amelyet a csákány se nagyon fogott. Vésőkkel lazítva, centiméterről centiméterre haladó kegyetlen munka árán alakultak a fél méter széles padkák, amelyek már alkalmasak voltak arra, hogy magukba szívják és tárolják a hóiét, az őszi esőt. A padkákat pergetett fenyőmaggal vetették be, egy méterre hatvan szem fenyőmagot számítva, A magot olyan fákról gyűjtötték, amelyek sziklás talajon nevelkedtek, tehát magukkal hoztak a biológiai öröklés rejtelmes világából bizonyos edzettséget, a szárazság tűrését. A fiatal erdész a feketefenyő mellett döntött, azt a Faluszélen kezdődik az erdő Miért jár ennyi külföldi Piliscsabára? A táj szép és vonzó, Budapest északi bástyája, amely szelídíti az északi szeleket és felfogja Dorog— Tokod—Tatabánya cementporát, füstjét és kormát. Egy karéj erdő nyugszik itt, az ezüstfehér dolomiton, a híres Pilisi Parkerdőgazdaság, nemes vadban gazdag erdőség, ahol nagyszerű trófeákat nevel a szarvas, a muflon és a vaddisznó. De nem mindenki vadász, aki erre jár. Miért áll meg annyi külföldi rendszámú autó egy szerény, földszintes, sárgafalú ház előtt Piliscsabán? És miért annyi magyar kocsi, amelyből úgyszintén külföldiek szállnak ki, hogy a vendéglátó előzékeny kalauzolása alapján megismerkedjenek valamivel. Vagy valakivel. Kik ezek a külföldiek, akik méhrajzássűrűen jönnek Piliscsabára, ebbe az eldugott pilisi faluba, amely kisebb, mint Dorog, nagyobb, mint Leányvár, népesebb, mint Tinnye, de nincs annyi lakosa, mint Pilisvörösvárnak. Csak nem a Kopár-csárda vonzza a vendégeket, a fenyvesek alján, ahol alig lehet tenyérnyi kopárost látni, mindent beborít összefüggő zöld szőnyegként az erdei fenyő? A csárda is vonzóerő, de ott általában befejezni szokás a piliscsabai látogatást, házi disznótoros ebéd mellett. Piros kötésű könyvet lapozok, keresendő a választ a feltett kérdésekre. Nem nagy könyv, nem attól testes, hogy vastag papírból fűzték össze. A tartalmától vastag, izmos és jeles. Nézzük a könyvet, abban van — lehet — a válasz. Professzor Guillemo Orbiz a messzi Ecuadorból azért utazott a távoli Magyarországra, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtsön egy közel ötven éve tartó vállalkozásról. Idézzük a professzor sorait: „A maga nemében egyedülálló vállalkozás, amelyet az egész világnak ismernie kell. Itt olyasmi valósult meg, ami példamutató az egész világ erdészete számára." Görög erdészprofesszor jegyzi fel homéroszi betűkkel és hevülettel, hogy itt — Piliscsabán — megtalálta a kulcsát a kopár görög sziklahegyek erdősítésének. Finn erdészküldöttség adja írásba, hogy Piliscsabán olyasvalamit tapasztalt és és tanult meg, amit egyetlen erdészettel foglalkozó ország sem hagyhat figyelmen kívül. Hogyan is van ez? Finnek jönnek erdészetet tanulni Piliscsabára? De jönnek románok, csehszlovákok, osztrákok, németek és jönnek oroszok a kaukázusi és szibériai erdőkből. És jönnek indusok, jugoszlávok, olaszok, franciák, spanyolok. Álmélkodva tanulni valamit, ami a feljegyzések visszatérő epitheton ornans-a szerint egyedülálló a világon. A finnek, kanadaiak szerint, akik a világ erdőkben leggazdagabb országait lakják? A svédeket, norvégokat érteni lehet, ott még sok a kopár szikla, amelyet érdemes és szükséges erdősíteni. A vendégkönyvet, amelyben annyi lelkes és elragadtatott bejegyzés olvasható, mindössze négy-öt éve írják. A vállalkozás korábbi negyvenhét és fél esztendejéből nem maradtak effajta feljegyzések, csak hivatalos leiratok, feliratok, átiratok, jegyzékek, utasítások. Az adminisztráció, amit nagyon nehéz nyomon követni. Azt, amiről az adminisztráció szól, sokkal könnyebb. Mi történt Piliscsabán? 1927-ben egy fiatal erdész hozzálátott, hogy helyrehozza háromszáz év tájrontását. A történet olyan gazdag és bővérű, mint egy Jókai regény. 168 évvel ezelőtt József nádor, akinek szóbra és tere áll Budapest belvárosában, a Rajna mellől bajor erdészcsaládot telepített alcsúti birtokára. Franz Drexlernek hívták a rajnavidéki erdészt, aki fiatal ember volt és éveit a nádor alcsúti birtokában élte le. Fiát már Drexler Ferencnek hívták, s a nádori birtok Alcsút-vértescsabai erdészeteit gondozta. Az első Magyarországra telepített Drexlerek 45—60 évig dolgoztak József nádor utódainak birtokán, 85—90 évig éltek és népes családokat hagytak maguk után. A harmadik Drexlernek István a keresztneve, három fia és két lánya van. A legfiatalabb fiát Antalnak hívják, aki Esztergomban elvégzi a középfokú erdészeti szakiskolát. 1927-ben Habsburg József főherceg — a nádor örököse — magához hivatja Drexler Istvánt és a cere-Hó alatt a csemetekert Az erdész és birodalma mónikus kihallgatáson a következőket közli vele: — Értesülésem szerint az ön fia többet ért a nagyvadtenyésztéshez, mint az apróvadhoz. Ezért én önt áthehelyezem piliscsabai birtokaimra és úgy rendelkezek, hogy fia a nagyvadgazdálkodással foglalkozzék. A család három nemzedéke élt eddig Alcsúton, most fel kellett kerekedni és átköltözni Piliscsabára. A főhercegi parancsra ellenvetés nem volt. A Drexler család Piliscsabára költözik, az apa ott megy nyugdíjba és ott hal meg nyolcvanhárom éves korában. Drexler Antal — most már nyilvánvaló az olvasó előtt, hogy történetünk hőse, — akkor tizenhét éves, kezdő erdész, akit a főhercegi parancs a pilisi erdőség Utak a fenyvesben nagyvadgazdálkodásának vezetésére kiszemelt. Milyen volt akkor Piliscsaba? Sanyarú sorsú bányászfalu egy négyezer hektárnál is nagyobb katlanba zárva. A 4700 hektáros határban volt némi paraszti magánbirtok, de a Habsburg birtok mellett tekintélyes erdőterületet mondhatott magáénak a gróf Karácsony család. A kicsiny és sovány parasztbirtokok között többezer hektár lomboserdő és ezer hektárnál valamivel több kopár. Kopár? A szó gyenge... Ezer hektár nyers dolomitszikla, fehér, mint az ezüst. Egyetlen fűszál nem nőtt rajta, kevés moha kínlódott a meztelen sziklán. A XVIII. század végén, amikor Pest-Buda kezdett rangosabb és módosabb, mai kifejezéssel élve fogyasztóképesebb város lenni, a környékbeli falvak lakossága felismerte a pestbudai piac jelentőségét. Egyes falvak zöldséget szállítottak, mások gyümölcsöt és tejet. Piliscsaba „mili-mári falu" lett, teheneket tartott és fejt, s vitte Budára, Pestre a jó, zsíros pilisi tejet, vajat, tejfelt és túrót. A tehénnek azonban legelő kell. A piliscsabai milimárik tehát kivágták az erdőket, hogy a jól tejelő tehenek legelőhöz jussanak. A dolomit azonban konok természeti tünemény. Akaratos, gőgös kőzet, ha elpusztítják felszínén a védő növényzetet, napvilágra tolakszik csupasz gerince. Ez történt Piliscsabán. Ezer hektárra tehető a terület, amely a milimári mohóság következtében kopárrá változott. Előbb az erdő pusztult el. azután az aljnövényzet és a bozótos. 1972 nyarán, amikor Drexler István és fia Antal a főherceg utasítása szerint Piliscsabán megtelepedett, a község határában ezer hektár vakító fehér, élettelen kőtenger feküdt, mint egy Baráti Géza - Buffo “Péter - Kristóf Attila SZ Ü IÍFM E M SZÉP EMMFl Életmű — ezer hektáron: Piliscsabán
