Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-04-12 / 8. szám
1 II. RÁKÓCZI FERENC 240 ÉVVEL EZELŐTT, 1735. Április 8-An halt meg RODOSTÓBAN Mikes Kelemen: Törökországi leveleiből CXII. Rodostó, 8. April. 1735. Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüliünk a mi édes urunkot és atyánkat, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, Hí . * Hí Csínom Palkó (részlet) Csinom Palkó, Csínom Jankó, Csontos karabélom Szép selymes lódingom, Didi pár pisztolyom. Nosza, rajta, jó katonák, Igyunk egészséggel! Menjen táncba ki-ki köztünk Az 6 jegyesével. Rákóczi Ferenc — korabeli metszet alapján MTI reprodukció Vámos László felvétele Rákóczi fája mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az Isten mára halasztotta halálát urunfenaic azért, hogy megszentelje halálának áldozatiét annak érdemével, aki ma megholt érettünk. A micsoda életet élt, és a micsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban!” — Hullassuk bőséggel könyeinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott. De ne azt a jó atyánkat sirassuk, mert őtet az Isten anynyi szenvedést után a menynyei lakodalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itathunéin mi muffunlcfit sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt mi közöttünk, még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind tintával, mind könyhullatásaimmal leírom, ha szinte az Utal megszaporítom is keserűségemet. Ügy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokat érzett. Igen keveset, de másként mindent a szokás szerint vitt végben. Abban a gyengeségiben is az esztergában dolgozott első Áprilisig. Az nap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. — A mise után, amely pap oda vitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kéziből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt — kedden hasonlóképpen — még a dohányt is megkívánta és dohányzott. De azt csodálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy ő érette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt. Egynéhányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.” Csütörtökön, igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy búzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelöl a karját tartották: de maga ment a hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha ákarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokat mondván néki, nem felelhetett reá ja: noha vettük észre, hogy eszén van — azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytának. Végűre szegény ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék — mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk: de mégis csak ágon vettük észre, általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak, ö szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sirás-rivás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket. József Attila MTI reprodukció JÓZSEF ATTILA Ars poetica Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi viiágot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást Síeli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt Rám tekint pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este gubanc, a rosszul öltözött S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübörgni rímeit fia mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! „AH( AfflV A JÓZSEF / Bokréta, Gát, Liliom, Páva, Viola. Ilyen szép nevű utcák sorakoznak azon a ferencvárosi tájon, ahol született Csak a nevük szép, mint egy rossz tréfa. A város „érdes része” ez, szürke bérházak szakadékai mélyén porolófás aljnövényzet, a szakadékok oldalain körbefutó gangok, szoba-konyhák cellasoraival, bent „penész jelzi körben a málló falon: nedves a lakás”. Szülőhelyéül találomra neveztetett ki egy Gát utcai szoba-konyha, múzeum van benne, a századelő szokványos proletárbútoraival: ilyenek lehettek azok is, melyek közt világra jött. És talán csakugyan itt jött világra, a Gát utcában. De lehet, József Attila édesanyja Pőcze Borbála (A képeket a Szántó Judit és Kov József Attila című kötetből rei R/ll/lfVc/ítr /< UT M . A balatonfelföldi barangolásomat ott hagytam legutóbb abba, hogy Pécsely faluban, Füredtól Szöllős felől nyolc, Aszófő felől tíz kilométernyire, felfedeztem egy régi kúriát, amelynek „altemploma” van. A „felfedeztem” erős túlzás, mert a kúria egyáltalán nem elrejtett épület, fura módon azonban gazdag németek és osztrákok jobban ismerik, mint mi, magyarok. Ezt a lovaknak és lovasiskolájának köszönheti. A kúriát néhány évvel ezelőtt megvette a lovak szerelmese, a lovaglás megszállottja, a lovagolni tanítás csizmás apostola, akinek nevét azért nem írom ki, csak kezdőbetűit: U. A., mert megkért erre, s nyelvezete is igen huszáros lévén félek villámaitól. Ez a ház, a falu keleti szélén egymagában valóságos paraszti és paraszt-nemesi „skanzen”. (Hogy miért nem használjuk e szép norvég szó helyett az egyszerűbb és főképpen magyarosabb falu^múzeumot, szintén „hazai titkaink" közé tartozik...) Kapubálványos bejárata, rajta két kőgolyó az egykori tulajdonos rangját jelezte A háznak és udvarának természetesen kőkerítése van. Természetesen: mert ezen a tájon mindig is kőből építkeztek. Ezért olyan izgalmas (és fájdalmas) látvány itt Pécselyen, vagy a szomszédos Dörgicsén vagy akármelyik balatonfelföldi faluban egy-egy elhagyott parasztház látványa: oromfala, oldalfalai, amint lemállott róluk a mész, pontosan olyanok mint a dörgicsei vagy az örvényesi vagy a tihany-újlaki Árpád-kori templomromok épen maradt falai. Egymásra rakott, nehézkesen összeillesztett, de évszázadokig összetapadó kövek. Helyi kövek, szikladarabok, lila lávakő, vörös homokkő, sötétszürke bazalt, fehér mészkő, amely helyenkint a márványt sejteti. Fájdalmas, hogy a lakók otthagyják a régi házakat, érthetetlen, hogy csak egyik-másik községi tanács gondoskodik megmentésükről, de ugyanakkor örvendetes is ez a látvány. Ma már, négy-öt éve, megszűnt a magyar falvak elnéptelenedése. A régi, szépségesen oromfalas, vagy olykor lendületes paraszt-barokk homlokzatú két-háromszáz esztendős házakat most azért hagyják el, mert mellettük újakat építenek, ugyancsak kőből, vörösből, lilából, palaszínűből, de már széles ablakkal, cseréptetővel, a kútból motor hajtja fel a vizet ott, ahol még nincs községi vízmű. Az altemplomos kúria kapuzatát éppen javítják, pőrén mutogatják magukat a régi kövek. Egyik-másik olyan szépen faragott, hogy élek a gyanúperrel: a Cséry-kúria elődei a százesztendeje lerombolt román stílusú templomot használták fel kőbányául. Ha lesz még érkezésem, visszatérek a templomhoz, hiszen minden magyar falu kicsiben az egész ország és a magyar nép története: rombolásokkal és építésekkel, leveretésekkel és feltámadásokkal, szolgasággal és szabadulással. Erről már a „várúrral” beszélgetünk, egyelőre még az udvaron. Tudom-e, hogy itt a kőkerítést bástyának nevezik, akkor is, ha csak egy kis jobbágy portát vett körül? A ház két részből áll: a lakóépületből és a — valamivel nagyobb — istállóból. Megkísérlem leírni a lakóházat, mert már nincs sok belőle, pedig őrizni kellene. Így éltek elődeink a Dunántúl köves részein a török kiűzésétől a németek kiveréséig: lényegében egyformán. A történelem ezekben az években, ezek-
