Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-04-12 / 8. szám

Makovinyi György — Neve? — Makovinyi György. — Kora? — Június 29-én leszek harmincéves. — Foglalkozása? — Idomköszörűs. — Mit rejt ez a -furcsa meghatározás? — Egy vasas szakmát a sok közül. — Hogyan lesz valaki idomköszörűs? — Véletlenül... Vagy mondhatnám azt is, hogy kerülőúton. Én mindenesetre meg­lehetősen kacskaringós úton jutottam oda, hogy idomköszörűs legyek. — Elmondaná ezt a kacskaringós utat? — Nagyon szívesen ... Feltűnően magas homlokú fiatalem­ber ... Sűrűn felvillanó mosolya arról ta­núskodik, hogy jókedélyű, kiegyensúlyo­zott ember. A kacskaringós útról ezt mondja: — A nyolc általános után autóközleke­dési technikumba akartam beiratkozni. Ez a pálya akkoriban volt felfutóban, akkor vált divatos szakmává. Nálunk akkor kez­dődött a motorizáció. Nem vettek fel. Mi­vel nem lehettem autóközlekedési hallgató, bánatomban beiratkoztam az Eötvös Gim­náziumba és leérettségiztem. Édesapám kőmíves volt, ma már nyugdíjas, ő is arra ösztönzött, hogy tanuljak tovább. Ügy ha­tároztam, hogy leérettségizem és jelentke­zem a Műszaki Egyetemre, az erősáramú mérnöki karra. Középiskolai eredményeim alapján nem vettek fel a műegyetemre. Így aztán a gimnáziumi érettségi után el­mentem szerszámkészítő ipari tanulónak. — Csalódott embernek érezte magát? — Nem ... Volt egy nagybátyám, szin­tén szerszámkészítő, s akit pár évvel a felszabadulás után mint munkáskádert ki­emeltek és egy középüzem igazgatója lett. Megvallom, ez a példa is vonzott, holott akkor még azt sem tudtam, mit csinál a szerszámkészítő. Olyasmit gondoltam, hogy Üzemtechnikus Született 1945. július 7-én. Első gyerme­két a 30. születésnap körül várja. Pesti lány, pontosabban szólva budai, őshonos a második kerületben, s arra számít, hogy az 1975-re kiutalt szövetkezeti lakásuk is Bu­dán lesz, lehetőleg az óbudai lakótelepen. — Közel van a munkahelyünkhöz és Budán van. A többesszám azt jelzi, hogy Halta Pál­­né, született András Ilona nem egyedül képviseli családját a Ganz Villamossági Művek Lövőház utcai telepén. Édesapja gépkocsivezető volt, napjainkban az üzem garázsmestere, férje erősáramú technikus, de itt dolgozott az öccse is, aki huszonkét éves korában váratlanul elhunyt, agyvér­zésben. Halla Pálné, született András Ilo­na negyedik gyermeke a szüleinek, a férje is négygyermekes családból származik. A júliusra esedékes első gyermek után vajon hányat vár még — korszerűbb megfogal­mazás szerint hányat tervez — a Halla család? — Még legalább hármat... Férjem is imádja a gyereket, én is. Az én gyermek­korom óvodában telt el, tudom, mekkora öröm a gyerekeknek, ha többen vannak együtt. A várandós fiatalasszony csöndes mo­sollyal tűri a fotóriporter fényképezőgépé­nek a kattogását és szerényen megjegyzi, hogy nem kedveli a saját fényképeit, még az igazolványképeket sem. — Nincs jó fényképarcom... — szabad­kozik. Az arca csupa nyugalom és derű. Tizen­négy éves korában lépte át először a Ganz Villany küszöbét. Néhány hónapig kézi­munkásként dolgozott, azután az üzem be­íratta a kétéves irodai szakiskolára, onnan már adminisztrátori képesítéssel került vissza és gépírónő lett. Férje ugyanebben az időben villanyszerelő, most — harminc­két éves korában — erősáramú technikus. A kis család sorsának alakulását szemlélve a munkás-karrier sajátos és jellemző kép­letével találkozunk. A szocialista Magyar­­ország társadalmi viszonyai között ez a „karrier” sohasem váratlan és robbanás­­szerű, nem látványos és nem meghökkentő. Érdemes tehát egyes állomásainak figyel­met szentelnünk. — 1964-ben házasodtunk össze, albérlet­ben laktunk. A következő évben férjem­mel együtt elhatároztuk, hogy továbbtanu­lunk. Mindketten a négyéves felsőfokú Halla Pálné technikumba iratkoztunk be, én az üzem­­technikusi karra, férjem az erősáramú karra. A harmadik év után megbeteged­tem és ki kellett hagynom egy évet. Fér­jem úgy határozott, hogy megvár, együtt fejezzük be, amit együtt kezdtünk. így aztán csak 1970-ben végeztünk és azóta dolgozunk magasabb munkakörben. Időközben, a fiatal fiútestvér korai ha­lála után, hazaköltöztek az édesapához s ott élnek ma is, ebben az évben azonban már önálló, szövetkezeti lakásba költöznek. Legalább két szobára van szükségük, de inkább háromra. A tervezett négy gyer­mek miatt, akik minden bizonnyal rendre megérkeznek majd, mert ebben a család­ban szeretik a gyerekeket. A felszabadulás esztendejében született fiatalasszony első emlékei után kutat, hom­lokán töprengő ráncokkal. Az eszmélés, a világra való rácsodálkozás kora egybeesett azzal a korszakkal, amikor Magyarország kezdett magához térni a háború pokoli rombolásaiból. A gyermeki emlékezetben vajmi kevés maradt a lerombolt Buda­pestről, az élelmezés szűkösségéről. — Ha éhesek voltunk és az édesanyánk­hoz mentünk, mindig tudott adni valamit. Valószínűleg maguktól vonták meg azt a keveset, ami abban az időben jutott, de éhesek sohasem voltunk. Legalábbis nem emlékszem éhségre. Arra viszont határo­zottan emlékszem, hogy az első babát tíz­éves koromban kaptam. Két napig volt jó, aztán a fiúk szétszedték, de nem nagyon bántam. Jobban szerettem a labdát. Isko­lába nem nagyon szerettem járni, később jöttem rá a tanulás ízére. Még nem volt késő, elvégeztem az irodai tanfolyamot és a technikumot. Az életpálya, amely szavaiból kibontako­zik, egyenletesnek és nyugodt ívűnek tet­szik, az életmód annál változatosabb. Ami­kor férje megszerezte az erősáramú tech­nikusi képesítést, egyszerre bedobták a mélyvízbe, ami egyben szükségszerűen azt jelentette, hogy kimozdították az üzem ke­retei közül. Magyarországon ebben az idő­ben kezdődtek azok a nagy ipari beruhá­zások, amelyekben a Ganz Villamossági Művek részt vett. Halla Pál erőátviteli és alállomásszerelő szaktechnikus első nagy munkája az inotai erőmű bővítése volt, az­után jöttek a többiek: Százhalombatta, Leninváros, Kazincbarcika, Gyöngyösvi­­sonta. — Számunkra ez a korszak jelentette Magyarország felfedezését. Férjemnek na­gyon kevés szabad ideje maradt, sokszor arra sem jutott idő, hogy hét végére haza­jöjjön. Olyankor felpakoltam a hazait, a tiszta fehérneműt, felültem az autóbuszra és mentem utána. így aztán magam is megismertem Magyarországnak azokat a tájait, ahol azelőtt sohasem jártam. Ami­kor a televíziót nézzük és feltűnik vala­melyik nagy iparmű, ahol a férjem is dol­gozott, boldogok vagyunk. Nehéz és nagyon szép mesterség a férjemé. Azért szép, mert a kezük alatt születik valami, s nagyon nehéz, mert a trafószerelők, az alállomások és más szabadtéri elektromos berendezé­sek szerelői nem fedett munkacsarnokban dolgoznák, hanem a szabad ég alatt. Halla Pálné, született András Ilona már csak filmvászonról, a képernyőről, a rádió­ból és olvasmányaiból ismeri a háborút. Baráti Géza kombinált fogókat és hasonló kéziszerszá­mokat. Az első évet tanműhelyben töltöt­tem, a második évtől kezdve már itt dol­goztam a Ganz Villanyban. A huszadik születésnapomon megkaptam a segédleve­let és itt maradtam a gyárban. Idomköszö­rűs lettem. — A két szakma rokon egymással? — Igen is, nem is... Három év alatt megtanulja az ember a szerszámkészítő szakmát, majd egy hónap alatt elsajátít­hatja az idomköszörűs szakma alapfogá­sait, de az idomköszörűsnek tulajdonkép­pen legalább húszféle munkához kell ér­tenie. — Családi állapota? — Nős vagyok... 1970-ben született a nagyobbik fiam, idén március 23-án a má­sodik fiam. Feleségem a Habselyemkötött­árugyárban volt varrónő, ebben az évben érettségizik és a szülési-gyermekgondozási szabadság letelte után visszamegy az üzembe anyagkönyvelőnek. — Hol és hogyan laknak? — Az V. kerületi Október 6. utcában van egy szoba hallos lakásunk. Cserével szeretnénk nagyobb lakáshoz jutni, mert most már itt a második gyerek. Remélem, sikerül ezt is megoldani anélkül, hogy anyagilag megerőltetnénk magunkat. En­gem ugyanis takarékos embernek ismer­nek. Lakásunkat úgy rendeztük be, úgy gépesítettük, s úgy szereltük fel minden­nel, amire egy modem lakásban szükség van, hogy közben egyetlen fillér adósságot sem csináltunk. Igaz, a lakásban mindent meg tudok csinálni, ami a vasas szakmák­hoz tartozik. Édesapámtól rengeteg szer­számot kaptam. Számomra az a legkedve­sebb időtöltés, ha barkácsolhatok. Külön öröm számomra, hogy a nagyobbik fiam is örökölte ezt a szenvedélyt. Ha nekilátok valamilyen munkának, hozza a szerszámo­kat. Valamennyinek ismeri a nevét és nem téveszti össze a franciakulcsot a svédfogó­val. — Az üzem és az otthon tehát kitölti az életét? — Nem fogalmaznék így ... Rendszere­sen járunk a feleségemmel színházba, ha­vonta egy előadás a legkevesebb, amit megnézünk. Bérletünk van a Filmmúze­umba, minden értékes, régi filmet meg­nézünk. Természetesen az újak közül is, amit érdemes. És olvasunk. Gyerekkorom óta megrögzött könyvgyűjtő vagyok. — A nagyobbik fia rajong a szerszámo­kért. Elképzelhető, hogy ő is munkás lesz? — Persze hogy elképzelhető... A mun­kás szó ma már egészen mást jelent, mint például az én gyerekkoromban. Sokkal szebbet, sokkal többet. Elnyerte igazi rang­ját. Jól ismerem és becsülöm az apámat aki egész életében falakat húzott és tég­lát téglára rakott. Az édesapám is egészen másképpen volt munkás, mint én. Ha a fiam is az lesz, biztosan ő is másképpen lesz munkás, mint én vagyok. — Ez már a jövő. — Igen, ez már a jövő. — Hogyan képzeli el a következő har­minc évet? — Elsősorban az életszínvonal és az élet­mód lesz egészen más. Az iparban előre­tör az automatizálás és a célgépesítés. A munkásnak többet kell tudni, ha látszólag kevesebbet is. Ez ellentmondásnak tűnik fel, de így van. Egy modern automatát ke­zelni könnyebb, mint manapság egy régi­fajta köszörűgépet, de annak a munkás­nak, aki azt az automatát irányítja, sok­kal magasabb rendű tudást kell megsze­reznie. — Ez a jövő üzemi vázlata. De még nem beszéltünk a magánéletről, vagy ha úgy tetszik, a családi életről. — Ez az életmód változásában jelentke­zik majd. Harminc év után talán már em­lékezni sem fog senki arra, hogy valaha szombaton is dolgoztak a gyárak. A dol­gozó embernek több ideje jut _a családi életre és arra, hogy az érdeklődését job­ban ki tudja elégíteni. Manapság a leg­több munkás máris sokkal többet tud, mint amennyit általában feltételeznek róla. A munkásság felnő a korhoz, amely­ben él. Baróti Géza Esztergályos Miután elbeszéltem jövetelem célját és leültünk egy asztal mellé a gyári irodá­ban, a harmincéves rám emeli világos sze­mének áttetsző tekintetét és pontosan fo­galmaz: — A romok tetejére szültek minket. Nem elmarasztalóan mondja, s nem ha­raggal a hangja alján, hanem úgy, mintha egy nemzedék történetének az elbeszélésé­be fogna, és szabatosan akarná meghatá­rozni az indulás helyét. Az 1945 augusztusában született Csopaki János azóta felnőtt, hivatást választott, a Ganz Villany esztergályosa lett, huszonhat éves korában megnősült, egy fia, egy lá­nya van, s ma már a szülő szemével nézi szüleit, a szülők nehéz életét és megpró­báltatásait: — Apa vagyok, már tudom, mi gond le­hetett az édesanyámnak világra hozni en­gem akkor, mikor még nem volt tej, nem volt cukor, az alapvető élelmezési cikkek hiányoztak és romtenger állt körülöttünk. Magas homlokú fiatalember, igen szelíd arcú, nagyon rokonszenves. Ha nem is­merném szakmáját, az jutna eszembe róla, hogy egész nap könyvtárak hűvös szegle­teiben ül, s egy föl nem tárt irodalomtör­téneti korszak adatait kutatja. — A gépgyártás forgácsolóban dolgo­zom. A Törökország, a Szovjetunió, a Né­met Demokratikus Köztársaság és sok más ország számára készülő villanymotorok fő­darabjait esztergálom. Ezek a villanymoto­rok azután villanymozdonyokba, hajóda­rukba kerülnek. — Hogyan választott szakmát? Ez vélet­len volt vagy tudatos? — Nem véletlen és nem tudatos. Elraga­dott a nagyapám. Az anyai nagyapám. Családjának hat tagja dolgozott a Ganz Villanyban: apai nagyapja a gyár rajztárá­ban, egyik nagybácsikája szerszámkészítő volt és így sorolja őket tovább. Esztergá­lyos volt a szakmája az anyai nagyapá­nak is. — Tőle kaptam egy tolómérőt ajándék­ba. Megtetszettek a tolómérő skálái, meg­tetszett az, hogy még a tizedeket, a milli­métereket is mérni lehet. Nagyapa már nyugdíjban volt akkor, mikor pályaválasz­tás előtt, tizennégy éves koromban nála jártam: megmutatta, hogy miket csinál, otthon például rozsdás vasakból dísztár­gyakat formált. Nem nagyon tudtunk be­szélgetni, de én mégis mindent megértet­tem. Beíratták az ipari tanuló iskolába, abba, amelyet a budai Mártírok útján, a mártí­rok egykori tartózkodási helyén, a volt Margit körúti börtön épületében rendezett be a gyár. — Furcsa volt itt tanulni a három év alatt. A rácsos ablakok még emlékeztettek a múltra. Arra a múltra, amelyről én sem­mit nem tudtam. Egy-egy régi szakember néha mesélt a múltról. Csodálkozva hall­gattuk őket. — S mi volt a csodálkoznivaló? — Nem értettük. Én sem értem meg már a régi filmhíradókat, amelyeket néha vetítenek a moziban vagy a televízióban, amikor fel akarnak idézni egy eseményt. Az én kollégáim néha azt mondják, hogy sem ők, sem tíz-tizenkét éves gyerekeik nem értik meg ezeket a képeket. Nem tud­ják elképzelni, hogy gyerekek valaha ron­gyokba csavart lábakkal jártak. Ilyet ők nem láttak. Én sem. (Néha, amikor — nagyon ritkán — ösz­­szetalálkozik a múlt világgal, meglepetve áll meg.) — A múltkor véletlenül a kezembe ke­rültek a felszabadulás utáni inflációs pén­zek. Nézem azt a pengőt, hogy milyen sok volt. Tízezer pengő, százezer pengő. Meg­lepett, hogy ilyen nagy pénzek voltak. Nem értettem. Megkérdeztem, hogy min­denkinek volt százezer pengője? Furcsa volt. Azután az öregek megmagyarázták. De még akkor sem értettem egészen, iga­zán. Valahogyan elment a fülem mellett az a megjegyzése, hogy az anyai nagyapával, aki erre az esztergályos pályára térítette, s akivel nem nagyon tudott beszélgetni, mégis megértett mindent. — Ezt hogyan értette? — kérdezem ké­sőbb. — Ügy, hogy az anyai nagyapám cseh volt. Már nem él. — S hol élt? Itt Budán? — Deéinfoen, Csehszlovákiában, egy kis nyugati határszéli városkában. Ott láto­gattuk meg, mikor én tizennégy éves let­tem és pályát kellett választanom, ö, az esztergályos mondta azt, hogy legyen esz­tergályos az unokája is. — S hol ismerkedtek meg a szülei? De­­éinben? — Nem ott. Az én anyai nagyapám vi­lágot járt ember volt és sokáig Párizsban élt. Párizsban is esztergályos volt, előbb egy magánműhelyben, később egy gyár­ban. A felesége már nem élt, ketten lak­tak az édesanyámmal, ö volt az egyetlen gyereke. De édesanyám már tizenöt éves korában hazajött Párizsból. A háború alatt Losoncon élt, ott volt katona az édesapám, ott ismerték meg egymást. A romokat megelőző háború így formál­ta és alakította az ő életét. De erről sem tud többet, nem tud sokat mondani, csak annyit, amennyit szüleitől hallott. Az a régi világ elmerült világ, soha nem látott világ, talán igaz sem volt. — A feleségem a pesti szájsebészeti kli­nikán asszisztens, ő sem tud sokkal töb­bet a múltról. Mindenem a két gyerek, ők még ennél is kevesebbet tudnak és már egész máson lepődnek meg, mint mi. — Tessék egy példát mondani. Min le­pődik meg például a két és fél éves fia? A szelíd arcon kis mosoly. Visszafogott, de kedves mosoly. — Nekem van autóm. A fiamat eddig mindenüvé autón vittem. De valamelyik nap nem értem rá és a gyerek a mamájá­val autóbuszra ült. öt például az autóbusz lepte meg. Nagy, tágra nyílt szemekkel nézte. Ilyenen még nem ült soha. Huffy Péter fcr

Next

/
Oldalképek
Tartalom