Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-12-07 / 25. szám
NVÍltfÉúSEN munkaalkalom,? Vajon mi értelme ipart telepíteni ott, ahol eddig jobbára csak a föld művelése járta? A választ ma már minden iskolás gyermek fújja. Hiszen benne áll a történelemkönyvnek a múlt századi reformkorral foglalkozó fejezetében: „Ipar nélkül félkarú óriás a nemzet”. S azokon a tájakon, ahol az iparosodás elkésett néhány évtizedet, évszázadot, szinte kézzel tapintható a viszonylagos elmaradottság. A nyírségi ipart, amit nem teremtettek meg az elmúlt évszázadban, a század első felében, nyomasztó örökségként most kell megalapítani. A mezőgazdaság egyre kevesebb emberrel beéri. A gépek tucatjával szabadítják föl a munkáskezeket: s a nagyvárosok várják a férfiakat, nőket. Csakhogy: miért az ember utazzon, miért a munkás hagyja ott családját, kényszerüljön „ingázásra” munkahelye és otthona között? Miért nem az alapanyag, az áru utazik? E kérdésre egyetlen értelmes válasz adható: gyárakat kell alapítani vidéken is. S ebbe vágott bele ötvenhatodmagával Wágner Flórián. — Mi volt a legnehezebb? — Az emberek munkához szoktatása. Ne lepődjön meg a nyers fogalmazáson. Sokszor kényszerültünk a szalagok leállítására, mert a mezőgazdasági munkák csúcsidején: almaszedéskor, szüretkor, disznóvágáskor sokan egyszerűen nem jöttek dolgozni. Néhány nap múlva azután beállítottak; kérték, számoljuk el a kiesett munkát szabadságnak, és dolgoztak tovább. S hogy ez manapság már nem fordul elő. mutatja a gyár, az ipar sikerét. Az Auróra Cipőgyár évekig nem tudott nyereségrészesedést fizetni dolgozóinak. Nem volt elég a nyereség. S mert nem fizetett, voltak, akik néhány hónapos, vagy eves mumra után kiléptek. Az idén azonban már biztató a kép: várható a tavaszi nyereségrészesedés. — Hogyan sikerült áttörni a bűvös kört? — Az emberek taníttatásával. Nem az volt a bajunk sohasem, hogy nincsen elég munkáskéz, a gondokat az okozta, hogy nem volt elég szakmunkásunk. Az embereket nem lehet hipp-hopp a gép mellé állítani. A szakmát meg kell tanítani. Ez idő kérdése. De aki megszerez egy szakmát, az rendszerint ragaszkodik is hozzá. Az igazgató szavaira rímel az egyik munkásnő, Serbán Istvánná története is. Serbánnénak a lánya dolgozott itt az üzemben, s ő „csalogatta” be a mamát is. — Van nekem otthon egy kis krumplim, szőlőm, tengerim, meg néhány hízóm. Úgy ezerkétszáz négyszögölön. Több munka van azzal, mint itt. A férjemmel és a lányommal együtt látjuk el azokat. — S ha megszaporodik otthon a munka, mit csinál? — Mit csinálnék? Akkor is bejövök. Legföljebb disznótorra veszek ki egy-két nap szabadságot. Itt már betanítottak, és várják a munkámat. — Mennyi a jövedelmük? — Nekem a múlt hónapban 2250 forint volt. A férjem néha betegeskedik, kapus a Dohánygyárban, ő ezerötszázat keres. Dehát, otthon is megterem ez-az. Megélünk. — Azelőtt hol dolgozott? — Otthon, a piricsi termelőszövetkezetben. Piricsen lakom. Minden nap egy-egy órát utazok, de még így is megéri. — Nem terhes így az élet? Két helyen dolgozni? Otthon és a gyárban? — Nézze, megmondom őszintén, a kerttel sok a vesződség. Itt jobb a munka, meg kereset is van. Dehát, ott a kert. Csak nem hagyhatom műveletlenül?! Ma már 630 ember dolgozik az Aurórában. Túlnyomó többségük nő. Itt a munka, otthon a háztartás, a kert várja őket. Kétlakiak. Valahol félúton vannak a város és a falu élete között. Átmeneti nemzedék? A fiatalok már nem igen törődnek a kerttel. Minden évben 30—40 fiatal szakmunkás kap bizonyítványt a gyár szakiskolájában. Néhányan még dolgozgatnak a szülők házatáján — de mindannyiuk vágya a lakás. Nem a kertes családi ház. A lakás. Arra gyűjtenek. A szívükben ők már városlakók. Legtöbbjük be is költözik Nyírbátorba, Mátészalkára, Nyíregyházára. Kifelé menet a gyárból új, emeletes házakra leszünk figyelmesek. Közöttük egy földszintes épül: az óvoda. * Búcsúzunk Nyírbátortól, Nyíregyházától, Túristvánditól. Búcsúzunk a Nyírségtől. Hátunk mögött maradnak a szabolcsi, szatmári, beregi, szamosi dombok, nyíri dűlők. Péntek délután van. Szembe velünk tömött buszok, vonatok robognak. Fáradt, jókedvű férfiak utaznak rajtuk. Haza, a családhoz igyekeznek, egyheti munka után Budapestről, Miskolcról, Debrecenből. Hozzák haza a fáradtságot, a jókedvet, a nagyvárosok szagát, vicceit, ritmusát. Egy megye jelképei ők. Egy megyéé, amely úton van. amely most éli felnőtté válásának legdinamikusabb napjait. Egy megyéé, ahol a tegnapi mozdulatlanság mai utazásokat, ahol a tegnapi csöndesség mai harcokat szül. A magára találó Szabolcs-Szatmáré. Sós Péter János Fotó: Gábor Viktor ÉGÜGY 1.7 százalékra. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi igény terelte más szakorvosi képesítés felé az orvos egyetemet végzetteket. Például a fog- és szájbetegségek szakorvosainak az aránya 8,3 százalékról 11 százalékra nőtt. A tbc az eltűnő betegségek közé került: 1960-ban még 137 043 tbc-és beteget tartottak nyilván, 1973-ra ez a szám 64 700-ra csökkent. A halálozási ráta visszaesett: 1960-ban 10 ezer lakosra 3,1 tbc-és halálozás jutott, 1973-ban már csak 1,6. A régi betegségeket kiszorítja az orvostudomány (például a szamárköhögés 1960—1970-es évek átlaga 1687 volt, 1973-ban pedig már csak 154!), de századunk betegségei még szedik áldozataikat. 1960-ban rosszindulatú daganatok következtében 16 891-en haltak meg, 1970-ben már 20 921-en. A legutóbbi adat ismét kedvezőbb, 1973: 19 800. De az egészségügyhöz nemcsak szomorú dolgok tartoznak, hanem az élet kezdete is: a terhesanya- és csecsemőgondozás és a bölcsődék. Az anya- és csecsemőgondozás területén dolgozó védőnők ma már nagyobb számban állnak a kismamák rendelkezésére, 1960-ban még csak 2575-en voltak, 1973-ban pedig 3998-an. Emelkedett az intézeti szülések százaléka. Az összes szülések százalékában 1960-ban 93.7 százalék, 1972-ben viszont 98,5 százalék. A csecsemőkelengyejuttatás szintén emelkedett az 1960-as 54,7 millióról, 1973-ban 58 millió forintra. Szép számmal épültek a bölcsődék. 1960-ban 816 működött, 1973- ban 1105. Az ezer bölcsődés korú gyerekre jutó férőhelyek száma ennek megfelelően változott. 1960-ban 68, 1973-ban 102. Természetesen az arány itt is Budapest javára billen: a vidéki 79-cel szemben Budapesten ezer bölcsődés korú gyermekre 233 férőhely jut. A. A. Wágner Flórián Guth Hugó tervező két nyári modellt mutat Készül a cipőfelsőrész Ancsák Katalin új fogást mutat a gyári szakiskola másodéveseinek A talp fröccsöntéssel kerül a cipőre
