Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-25 / 11. szám
RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS : Tőéi ús^aiítk dúmbőímltiak JVTémelyiküknek, bizony azt sem tudjuk, ^ ' hol domborul a sírja, van-e sírja valahol egyáltalán. „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” — ezt Petőfi hitte, s joggal hitte, a maga és egy nagy nemzedék nevében, amelynek munkája nyomán új Magyarország ígérete született. Így is lett, ahogy hitte — csak éppen az ö sírján nem lehet leborulnunk. Abból a nagy nemzedékből sem neki nincs sírja, sem Vasvári Pálnak: a nemzet szívébe temetkeztek ők. Azt a másik nagy nemzedéket, amelynek munkája nyomán e század elején szintén új Magyarország ígérete s azóta már valósága született — azt most kezdjük csak számba venni igazán. Tfértanúság, meghasonlás, bujdosás: tra' gédiák szórták szét őket forradalmaink bukása után. Akinek közülük idehaza domborult a sírja, mint Korvin Ottónak s vértanúságot szenvedett forradalmár társainak, oda is csak lopva lehetett virágot vinni — vagy még úgy sem, mert tudni sem lehetett, hol van az a sír, az eltitkolt és jeltelen. Szabó Ervin, Pikier Gyula, Stromfeld Aurél sírján is csak féligtitkolt kegyelet áldozhatott, Ady Endre sírját szinte sértette sokszor a hamis kegyelet. Aki pedig odakünn, bújdosóban halt meg, annak legtöbbjéről sokáig nem esett szó idehaza, mintha egy népet, amely egy nagy eszme jegyében történelme legnagyobb válalkozásába fogott, zavarná a nagy férfiak emléke, kik maguk voltak ugyan ama a nagy eszme úttörői, apostolai, nemegyszer vértanúi is, de valóra váltása felől megoszlott — bár sokuk esetében csak megosztani látszott — véleményük. Balhiedelem volt, ez és a kegyelet a nemzet tudatában jó másfél évtizede mind sebesebb ütemben erősödik: nagy elődeink, apáink, tiszteletében az elvszerüség most érvényesül csak igazán. unfi Zsigmond volt közülük az első, -*■*- akinek hamvai hazakerültek, akinek sírja már csaknem harminc esztendeje idehaza domborul. Másfél évtizeddel később hazahozattuk a halott Károlyi Mihályt s állami gyászpompával, a Himnusz hangjainál mauzóleumába elhelyeztük, ott a Kossuth-mauzóleum, és a munkásmozgalmi pantheon között. S ekkor már öt éve pihent tengerentúli sírjában Jászi Oszkár, akiről — amikor meghalt — sajtónkban zászlóhajtó, méltatás jelent meg: ezzel oly régóta tartozott neki a nemzet. Károlyi, Jászi, Kunfi: a magyar huszadik század első építőinek, az alapozó államférfiaknak a dicsőségét Ady-versek halhatatlansága őrzi, s az új Magyarország, amelynek tartópilléreibe az ő eszméik is beleépültek. Alakjuk, munkásságuk körül egész irodalom támadt, amely szinte havonta gyarapszik, a nemzet tudatában mind teljesebbé válik s mindenüvé elhatol. iváló társaiknak a sírja messzi domborul, hamvaikat nem őrzi a Kerepesi úti temető, de szellemük legjavával a hazai lélek mind ihletőbben megtelik. Fényes László, Kéri Pál. Vámbéry Rusztem s annyi társuk Amerikában, Ágoston Péter, Diner-Dénes József Párizsban, Rónai Zoltán Belgiumban, Bokányi Dezső, Kun Béla, Pogány József, Magyar Lajos, Madzsar József s annyi társuk a Szovjetunióban, Landler Jenő, Hamburger Jenő a Kreml falában, Biró Lajos Londonban, Szende Pál valahol Erdély szélén — meg annyi, annyi sokan, az 1918-as és 1919-es forradalom minisztere, államtitkára, népbiztosa, publicisztikai bajvívója s előkészítője, a mai Magyarország alapozója, alakjuk,• emlékük a nemzeti történelem értékrendszerében sorra méltó helyére kerül. Ahogy megilleti őket — s még jobban a nemzetet, amely önmagát tiszteli meg. önmagát erősíti velük. AVERS 0 Bozóky István MTI felv. Zsolnai Hédi Győry Franciska A Korona cukrászda Novotta Ferenc felvétele Bizonyára vannak rossz tulajdonságaim, de nem szokásom a tapintatlanság. S most meg kell állapítanom, hogy a tapintatlanság vétkébe estem. Egy cukrászda asztala mellett ült két fiatal, öszszesímulva. A fiú sápadt bőrű, egzotikus arcélét egy távoli kontinens napja-szele formálhatta, a lány ellenben, pirospozsgás arcával, mézszínű „lófarok" frizurájával, valahonnét a szomszédból, Közép-Európából jöhetett, Kezük egymásba kulcsolódott. Szemükben elragadtatás fénylett. És én — megvallom — figyeltem őket. Mentségemre szolgáljon, hogy ők is elmélyülten figyeltek valamire és — bármilyen meghitten simultak össze — elmélyültségük nem egymásnak szólt. Hanem a cukrászda közepén folyó előadásnak. A helyiség a patinás Korona Cukrászda nevet viseli. A vár lejtőjén, a Dísz téren található. A helyszín tehát közismerten budapesti, s történelmien magyar. Akkor hát milyen előadást hallgat a két külföldről jött fiatal, s még egy sereg idegen ajkú és helybeli vendég, a különteremben, ebben a sajátos levegőjű színházcukrászdában, amely úgyannyira megtelt, hogy akiknek nem jutott asztal, azok a galériára vezető lépcsőn ücsörögnek, vagy — jobb híján — a karfára támaszkodva állják végig a műsort. A műsort, amely kétnyelvű. Színtiszta irodalom, magyarul és franciául. Jacques Prévert franciául, majd magyarul, Tóth Árpád magyarul, majd franciául. Aragon franciául, majd magyarul, József Attila magyarul, majd franciául ... Zsolnai Hédi egy Prévertverset mond, énekel, vijjog és jajong. A címe: Éhség. Vajon lehetséges ezt még egyszer elmondani? Ugyanígy? Igen. Bujtor István vállalkozik rá. Az áram újra felizzik. La Fáim — az éhség, az éhes ember gyötrelme franciául lázba hozza a hallgatóságot. Ügy, mint az imént az anyanyelvűnkön. Talán azért, mert másodszorra a vers születésének anyanyelvén. a költő anyanyelvén szólalt meg? Vagy azért, mert akik hallgatják: franciául jól tudó, a francia nyelvet, irodalmat kedvelő magyarok és nem magyarok, franciák és nem franciák, mindenféle nyelvet és anyanyelvet, a költészet és az irodalom anyanyelvét, az emberi szellemet szeretők társasága? Ez a társaság persze nem nagy. Mégis, meglepő, milyen óriási vonzereje van ennek a fizikailag szűk helyre korlátozott, szellemét tekintve azonban korlátlan. országhatárokon átszárnyaló produkciónak. Vagy nem is olyan meglepő? Mikes Lillával, az irodalmi esték háziasszonyával és Bozóky István főrendezővel beszélgetünk a szünetben a kétnyelvű műsorok közönségéről. Kik látogatják az előadásokat? Gyakran jelentenek be francia, német vendégeket, most éppen egy holland diákcsoportot várnak. De jönnek sokan egyénileg is. Magyar és külföldi diákok. Külföldön élő magyar származású szülők Magyarországra látogató, vagy itt tanuló gyerekei. Olyanok, akik alig tudták apáik-anyáik nyelvét. amikor ideérkeztek, s most, mint egy nemesen szórakoztató irodalmi-nyelvi tanfolyam részvevői emelkednek mind magasabbra a nyelvkultúrában, föl az értelemig és tovább. Még tovább, a legrejtettebb szépségekig, amennyire csak egy költő egy másik nemzet költőjének érzéseit, gondolatait, nyelvi finomságait testközelbe, lélekközelbe viheti. E test- és lélekközelséget segíti a helyiség meghitt atmoszférája. Keres Emil, az Irodalmi Színpad igazgatója „találta ki” ezt a várbeli fiók-pódiumot, az Irodalmi Színpad Korona Cukrászdába telepített „részlegét”, ahol a vendégek kávé és hűsítő italok mellett hörpinthetnek irodalmi nektárcseppeket. Persze mint mindennek, ennek is vannak hagyományai, az ógörögök filozófus-lakomáitól a francia irodalmi szalonokon át. a kávéházi sanzon éneklésig. De ez, így, itt a Korona Cukrászdában: valami merőben eredeti. Jóllehet, az ország minden részében működnek irodalmi preszszók. Csakhogy ebben a kezdeményezésben a kétnyelvűség az új, és pillanatnyilag még egyedülálló. A szünetnek vége, a felszolgálók visszavonulnak, a cukrászda ismét átalakul színházzá. Én megint odaszegődöm a sötét szemű fiúhoz, meg a szőke lányhoz: leülök az asztalukhoz. Most már ismerősként üdvözöljük egymást. Megtudom, hogy ösztöndíjas fiatal mérnökök, az egzotikus arcú fiatalember Columbiából, a szőke lány a Német Szövetségi Köztársaságból jött s fél évig tanulnak hidrológiát egy UNESCO-tanfolyamon. A Daily News-ban olvasták a hirdetést és eljöttek. Igazat szólva, kicsit félreértették a dolgot, azt hitték zenés műsor lesz. Valóban megzenésített versek is hallhatók, a zongoránál Hajdú Júlia nyújt szép kíséretet. de azért ez lényegében mégis irodalmi est. Irodalmi mini-színház. Most, hogy tudom, mit vártak, még nagyobb érdeklődéssel figyelem asztaltársaimat, mint szünet előtt. Győry Franciska egy humoreszket mond el, nagyon bájosan, nem tudom, ki milyen nyelven mennyit ért belőle, de mosolyog mindenki. Aztán Mikes Lilla lép a pódiumra — József Attila: Mama — mondja halkan. Elszorul a torkom. Egyik legkedvesebb versem, s bizonyára nemcsak nekem. De mit jelenthet az idegen ajkúaknak? Azoknak, akikben nem támad fel az előadóval szinkronban minden sora? Töprengésem közben szinte alig hallom a magyar nyelvű előadást. — Attila József: Maman — kezdi elölről Mikes Lilla, ezúttal franciául. Guillevic nagyszerű fordításában. Vajon lehetséges-e az átélés olyan magas hőfokon más nyelven is? És az élmény átadása lehetséges-e? S a csoda megtörténik. Amikor ahhoz a sorhoz ér. hogy „Kékítőt old az ég vizében” ... „Dans l’eau du ciel” ... — Mikes Lilla szemében könnyek csillannak. És látom, hogy asztalszomszédaim, a német lány és a columbiai fiú, hirtelen megszorítják egymás kezét, őket is megérintette valami. Költészetünk leikéből, lelkűk legmélyéig. Soós Magda 9
