Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-30 / 7. szám

Vs­•f' S rm ■■ AJ __| U IS y hr ITli 1 t i ■ u •!' E f'-Vlíé 1 I jÉMfaLL Itt kezdődik a tó 0 Kápolnásnyéken, Vörösmarty falujában más lesz, épülnek az ifjúsági kempingek, vendéglátó intézmények, úttörőtáborok. A Velencei-tó csekély — de immár állandó — vízmélysége minden más szabad vízfelület­nél alkalmasabb, hogy veszélytelen játszóte­re legyen negyven-ötvenezer fiatalnak nya­ranta, akik nemcsak egy egészségesebb és természetesebb életmódhoz, hanem magához a természethez is közel kerülnek itt. A vi­torlázásra alkalmas vízfelületeken még ott ringatóznak s ott is maradnak a nádszige­tek, tele ittélő vagy átvonuló vízimadarak­kal, ám a dinnyééi ősnádas védett rezervá­tumban egész fészekfalkában költ a vadka­csa, a szárcsa, a gém, a póling. Európa egyik leggazdagabb madár-rezervátuma rejtőzik a dinnyééi zugban. A tó északi partján fut végig az M 7-es balatoni autópálya, amelyen Budapestről 35—40 perc alatt lehet elérni az északi part­vidéket. Három leágazást és felhajtót ter­veznek ide, mert az északi part strandfür­dőinek, vitorláskikötőinek, sporttelepeinek teljes kiépülése után a ma még a Balatonra zúduló nyári forgalom mintegy harminc szá­zaléka itt válik majd ki a mezőnyből: ők a Velencei-tó partján töltik a hét végét, vagy az egész nyarat. — Tíz év múlva nem lehet ráismerni a valóban véget ér, a tanács gazdái arra szá­mítanak, hogy már a következő négy-öt év­ben elfogynak az értékesíthető ingatlanok és az eddig mezőgazdasági művelés alatt ál­ló parcellázható területek. A telítettség álla­pota azonban nem egyfajta „siófoki népsű­rűséget” jelent, mert a rendezési tervek sze­rint a teljes beépítés után is megmarad a szellős szerkezet, érvényesül a tó varázsa ... Magyarországon a Velencei-tó az első üdülő­­terület, ahol már az alapozásnál tudták, mi­lyen lesz a tájkép a végső befejezés után. A déli part egyes szakaszainak túlnépesedé­se, túlzott beépítése már nehezen oldható fel, de ezt majd némiképpen ellensúlyozzák a gondos mérnöki ritmussal a tájba illesz­tett és a tájhoz hangolt északi parti üdülő­egységek. 1974 január elsejével még egy fontos ese­mény történt a Velencei-tó életében. Kor­mányhatározat értelmében megszűnt a ta­von a halászat. Hálóval, varsával, villany­nyal nem lehet többé a Velencei-tavon ha­lászni, csak a sporthorgászok vethetik ki a horgaikat, foghatják ki a maguk telepítette halakat. Február végén az első szállítmány megérkezett a Velencei-tóra. Három millió, részben méretes, részben ivadékkorú hal ke­rült a tóba. A Velencei-tó ismét horgászpa­radicsom lesz. Hiszen valamikor régen az Üj villák épülnek tópartra — hallottuk az összevont községek tanácsházán, ahol már a tavasz első hetei­ben megnövekedett az ügyfélforgalom. Na­­dapon és Sukorón egymás után cserélnek gazdát az apró szőlők és a nádkontyos prés­házak, ez a dombos partszakasz lesz a csönd birodalma, mivel elég messze esik a tóparti s természeténél fogva zajosabb ifjiísági te­rülettől. A tó „bekerítése" tíz éven belül úszó nádszigetek alatt mázsás harcsák lestek zsákmányra, a nádsikátorokban húsz-hu­szonöt kilós csukák suhantak és tizenöt-húsz kilós vadpontyok hevertek az iszapban. Mióta a horgászok birtokába került a tó, az el­ső hetekben kétszer annyi engedélyt váltot­tak ki, mint a múlt évben — tizenkét hó­nap alatt. A tó teljes egészében a pihenő ember szolgálatában áll. «'Hyug.dífas, a rOiU'chmartif szöoetkezetból A tó mögött emelkedő enyhe magaslaton egy idő­től megfeketedett gerendá­id ház konyhájában ülünk. Mindössze két kilométer­nyire vagyunk a vízpart­tól, ám mintha egy másik világba csöppentünk volna; odalent villaszerű épületek emelkednek, nagy ablakú, csupaüveg nyaralók, a nyár könnyedsége lebeg a tél végi táj felett, idefent az ősi paraszti életforma praktikus építményei sora­koznak : vertfalú, hosszú­kás, eszterágas házak tágas udvarral, hátul hidassal, kocsiszínnel és fészerrel, gémeskúttal, éles hangú korcs kutyákkal a kerítés mögött. Ügy érzem, a múlt vesz bennünket körül most, ami­kor Gremsperger Mihályt a múltról faggatom, az a múlt, amelyből végképpen és igazán csak a gyerme­kek és unokák lábaltak ki. De mielőtt a jelenbeli dol­gokról ejtenénk szót, eresz­kedjünk vissza a múltba vagy hatvan esztendőt. Ak­kor még nem állt itt ez a ház, gyér fűvel benőtt pusztaság terült el erre. A történet, amelyet az öreg­ember elbeszél, sok ezer más történethez hasonló: elmondhatná bárki, ugyan­az maradna a lényege. — Abban a rossz élet­ben én cselédember vótam Sárközi Fejér megyei főis­pán birtokán. Hat elemit végeztem, aztán elszegőd­tem kisbéresnek a tehenek mellé, ettől kezdve mind mostanáig a munka az éle­tem. Még előtte Lyka Dö­me négyezer holdján vöt pusztagazda az édesapám, hatvanikét pár arató és húsz közember dógozott a keze alatt kommencióért. A pusztagazda vót a leg­rangosabb cseléd, sajátja semmi, engedelmeskedett és engedelmességre szokta­tott. Ahogy mondtam, én tehénpásztor vótam egy ideig, aztán surbankó le­gényfejjel két-három évre a birkák mellé kerültem. Utána, amikor a bátyám berukkolt 1916-ban, átvet­tem a helyét a lovaknál, az már nagy rang vót, h'a­­jaj... ottmaradtam 1920- ig­— Egy gyerekembernek mi volt az idő tájt_a bére? — Kilenc mázsa gabona, nyolcszáz négyszögöl föld esztendőnként és annyi pénz, hogy két pár csizmát lehetett rajta venni. — Meg tudná mondani mostani értékben mennyit jelentene ez? — Hát mit is mondjak? — kérdezi az öreg csöpp­nyit elmosolyodva. — Más világ vót az. Akárhogy né­zem, kevesebb mint a mos­tani nyugdíjam fele, pedig őszintén szólva az se sok. — Hány esztendős volt 1920-ban? — Tizenkilenc. Akkor kerültem át a főispán bir­tokára parádéskocsisnak. A parádéskocsis a cselédek közt úrnak számított, de hát az se vót igazi uraság. Vótak herék, akik kihasz­nálták a lehetőséget és haj­szolták az embert. Igaz, most is sokan szeretnek ko­­csikázni — autóval. Hát a parádéskocsis mestersége olyan vót az idő tájt, mint manapság a téesz elnök so­főrjéé. Igaz ugyan, hogy a sofőr otthagyhatja a he­lyét, ha valami nem tetszik neki, a kocsis viszont nem nagyon ugrálhatott, mert ha kikopott valahonnan, akkor másutt nem igen fo­gadták be. Huszonhat éves koromban, 1927. január 22- én nősültem meg. A fele­ségem Lutzembacker mél­­tóságoséknál vót első sza­kácsnő, ott ötven pengő ha­vi fizetést és teljes ellátást kapott. Többet keresett ná­lam. így történt aztán, hogy fel tudtuk építeni •ezen a juttatott telken ezt a kis házat.. 1930-ban épült, de csák 1940-ben költöz­tünk be, amikor az én ura­ságam eladósodott és tönk­rement, s töfbbé már nem tartott parádéskocsist. Há­rom gazdám fulladt bele az adósságba 1920-tól 1940-ig. Nem vótak azok könnyű idők. Negyventől kezdve a pettendi gazdaságba jártam ki munkára, naponként ti­zenkét kilométert tettem meg gyalog. 1945-ben az­tán hat hold földet jussol­­tam, ötöt a magam nevére, egyet pedig a nevelt lányo­méra. Nekünk magunknak gyermekünk nem született, az elhalt nővérem kislá­nyát neveltük hathónapos korától. — Boldog volt-e, amikor megkapta ezt a hat holdat? — Hogyan lehettem vó­­na boldog. Nem vót vető­mag, nem vót igás állat, nem vót szerszám, semmi sem vót. Itt húzódott a lö­vészárok az ajtónk előtt, nagy csata ment itt végbe. A házunk gerendáit az ak­na levetette, a tisztaszobá­ban egy szegény halott ka­tona feíküdt. Így kezdődött ez az új élet, makacsság­gal, reménykedéssel. Az öregember arcán fur­csa mosoly fut át, eres, fe­kete kezeit nézegeti tűnőd­ve. — Tudja, mint mondok én magának? Nagy bolond vótam, hogy hét éven át egyedül kínlódtam a föld­del. Most már tudom, nagy bolond vótam én. De ak­kor az ember belegörcsö­­sült, úgy ragaszkodott a földhöz, napkeltétől sötéte­désig gürcöltünk az asz­­szonnyal. Mert úgy szoktuk meg, hogy a föld az élet. A kezek sajnálkozva le­gyintenek. — Mit sejtettünk mi ak­kor a mostani világból? Csak azon járt az eszünk, hogy valahogy felvergőd­jünk azon a hat holdon a saját erőnkből. Gyönyörű jószágokat neveltünk, más örömünk nem vót. — A mostani eszével mi­hez kezdett volna akkor? — Egyenest mennék a közvagyonba. De az ember esze csak lassan jön meg, csak a múltat, a megszo­kottat látja, nem a jövőt, így csak 1952-ben mentem be a közösbe, de az a kö­zös más vót, mint a mosta­ni. Nekünk jutott a nehe­ze. Tizenhét forintot fizet­tek egy munkaegységre; egy hold répát kaptunk ketten a feleségemmel. így dolgoztunk majd húsz esz­tendeig, s mire fellendült a szövetkezet, mi megöre­gedtünk. Nekünk jutott a neheze. * — Mennyi a nyugdíjuk? — Havonként 724 fonni és ősszel megkapjuk ezer öl kukoricaföld termését. De azért egy-egy süldőt is nevelünk itthon. — Hogyan élnek? — Ha nem vóna az öreg­ség, jól élnénk. De az em­ber kikopott már a világ­ból. Hatkor, fél hétkor fel­kelünk, egy kis időnket el­veszi a jószág, ami a ház körül van, egyébként nem csinálunk semmit. Az asz­­szony főzöget, nekem már fát vágni sem kell, mert gázzal fűtünk. Van rádi­ónk, azt szoktuk hallgatni, elolvassuk az újságot, eny­­nyi az egész tudományunk. Napközben elüldögélünk az asszonnyal, beszélgetünk. Negyvennyolc éve vagyunk már együtt, és rossz szó nem esett közöttünk. Mi is tudnánk ám szép életet él­ni a mai világban. Csak nem így öregesen. Nézem én mostan sokszor a téesz­­ben a gépeket. Emlékszem, annak idején nyolcvan ki­lós zsákokat hordtunk fel a magtárba; belegörnyed­tünk, meg sokáig is tartott. Most meg a gép egy óra alatt felmarkolja száz em­ber napi kínlódását. Mi munka közben alig-alig ne­vettünk, nézze meg a mos­tani fiatalokat, csupa vi­dámság az életük. — Nyáron lemennek né­ha a tóhoz? — Mit keresnénk ott? Hatvanhat esztendeje ezen a környéken élek, de én még a tóban nem füröd­­tem. Az asszony az igen, fiatalabb korában úszott is néha, de én nem kívántam soha a fürdőt. Ha mosa­kodni akartam, ott vót a lavór. Nem is értem én, mi az a nagy vidámság nya­ranként odalent. Ha ké­sőbb születtünk vóna, biz­tos mások vónánk • mi is. Mert látja, a lányunk az már különbözik tőlünk. Neki mindene megvan, ő a mozigépész itt a faluban, hát mit mondjak: én ma­gam ötvenéves koromig nem láttam mozit. A téesz elküldött vóna engem nem­régiben Hajdúszoboszlóra üdülni a gyógyszállóba, de mondtam áz elnökünknek, minek, sose üdültem én életemben, késő már elkez­deni. Jól megvagyunk mink, van ennivalónk, van fűtött szobánk, tudom, so­se vót jobb az öregnek . . . — Mi kellene mégis, hogy jobb legyen? Gremsperger Mihály ma­ga elé néz, megvonja a vál­lát. , — Hogy mi kéne? — kérdi. — Semmi. Csak az, hogy most legyek fiatal. Gábor Viktor felvételei Kilátás a szőlőhegyről

Next

/
Oldalképek
Tartalom