Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-02 / 5. szám

>gszebb magyar falu rint, mint a helybéli parasztokat? Milyen ember volt az, aki itt kívánt nyugodni ebben a föld­ben? Emlékeket idézünk fel, tanítványok, barátok szavait. Szőnyi István hosszú évekig a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára volt. — Tizennyolc esztendős koromban találkoz­tam először vele. Négy évig tanított. Azóta sem akadtam olyan emberre, aki hozzá hasonló ér­zékenységgel tudja megérteni a másikat. Sze­retetreméltóbb férfit, önzetlenebb művészt nem ismertem. — Így emlékezett rá egyik tanítványa. Es idézzük a másik tanítvány szavait: — Megértette, hogy mit akarok, azért sze­rettem. Egyszerű ember volt, nagy művész, mindenkit megértett és mindenki megértette őt. Egy régi barát így idézte fel alakját: — Mindig a csendet és a békét kereste. Hall­gatag volt és szelíd, mint a faluja és a háza, a nagy folyó, meg a fény is a képein. Boldog, elégedett ember volt, kertjében nagyszemű sző­lő és mosolygó alma termett. Az emberek pedig nagyon szerették... Napi politikával nem fog­lalkozott soha. Aki kíváncsi a véleményemre — szokta mondani —, nézze meg a képeimet. 1944-ben mégis nyolc üldözött családot bújtatott a lakásán hónapokig. Dolgozott akkor is. Réz­karcokon. A háború dühöngött odakint, ő befog­ta fülét és dolgozott, aprólékos gonddal, soha nem volt igyekezettel. Rézbemetszett hamis bélyegzőket készített, életet mentő okmányokat; hadiszökevényeknek, faji üldözötteknek. Erről nem beszélt később soha. Példaadó ember volt. Az egész festőnemzedék minden kérdésre Ze­­begényből várta a választ. Aba Novák azt mond­ta róla: „A legtisztább férfigerinc, olyan tiszta és kemény, mint a hegyi kristály...” Pátzay Pál szobrászművész szavai: — Képzeljen el egy embert, aki derűs, nyu­godt kedélyű, de sohasem vidámkodik, komoly ember. Olyan ember, aki hiányzik, nagyon hiányzik, különösen egy hosszú barátság után. Mivel erős lélek volt, jó ember volt. Méltó volt a szeretetre. Utolsó éveiben műtermet épített Zebegényben. Ez volt élete vágya. Néhány hónappal az épít­kezés befejezése után halt meg. Amikor felesége is követte a sírba, 1967-ben, múzeummá nyil­vánították a zebegényi házat és a műtermet is. Pest megye leglátogatottabb múzeuma ez. A ház kertjében nyári esteken irodalmi és zenei találkozókat rendeznek. Nyaranként Szőnyi Istvánról elnevezett képzőművészeti akadémia működik Zebegényben. A szabad iskola célját az alapítók így határozták meg: „A szabad iskola célja olyan művészetszerető, korszerű vizuális műveltségű, a művészetet értő réteg kiművelése, amely ismeri a mai alkotói elveket, s a művészetben használatos ismerete elvezeti a mai ízlés és kifejezésmód megértésé­hez és igenléséhez. Az iskola feladatának tartja a minden emberben szunnyadó önkifejezési készség fejlesztését. Ennek érdekében a kezdeti tanulmányokkal egy időben bátorítja növendé­keit a vizuális fantázia felszabadítására és a szabad alkotókedv kifejlesztésére. Bár a szabad iskolának nem lehet feladata a művészképzés, célkitűzése nem zárja ki a kiemelkedő tehet­ségek természetes kiválasztódásának lehetőségét és igazságát. „A szabad iskola egyik szervezője Dániel Kornél festőművész, a Szőnyi Múzeum igazgatója. A ház kertjéből körülpillantva kibomlik a táj, a hegyek olyan közel vannak, hogy az em­ber úgy érzi, elérhetné őket a kezével is. A műteremben a palettán száradó festék, egy vásznon kuszáit vonalak (a teremtés kezdete, a nap, a hold, a föld, a csillagok — ember sehol). Ügy maradt itt minden, ahogy a halál pillanatá­ban állt, a befejezetlen kép az ember hiányát idézi fel, annak az embernek a hiányát, akinek egyik leghíresebb képe, a Zebegényi temetés, s aki a zebegényi temetőben pihen. A kéz utolsó vonalait, mozdulatait őrzi a vászon, s vajon mit őriznek az itt élő emberek? Bizony Zebegényben mindenki tudja, ki volt Szőnyi István. Ismerik képeit, emlékeznek arcá­ra, szokásaira, ismerik tanítványait, tudják, mi a festészet. Zebegény Szőnyi Istváné volt, Sző­nyi István Zebegényé lett. — Ügy temették el régi szokás szerint, ahogy ő azon a képen minden időkre megörökítette. Mintha az a kép, a „Zebegényi temetés” mozr dúlt volna meg, amikor elindult a temetési me­net, halálában vált élővé az a kép. Vitték a ko­porsót a Békás-patak mellől föl a dombtetőre. Es a sír körül ott álltak azok, akiket ecsetjével megörökített, akiket halhatatlanná tett művé­szetével; feketekendös asszonyok, ünneplőbe öl­tözött férfiak, ott álltak néma fájdalommal, mert őt itt mindenki nagyon szerette. És évről évre megérkeznek ide a festők, aki­ket a táj varázsa fogva tart; új formák, új szí­nek tűnnek fel a vásznakon, csak a fény marad változatlan, a szórt, meleg fény, amely belülről ragyog. Ha megállítunk egy embert a zebegényi utcán, vagy beszólunk egy kertkapun, s azt kérdezzük, ki volt Szőnyi István: az arcon a szeretet mo­solya fut át, a szemek egy pillanatra a kitárult tájra tekintenek, felmérik az ég mélységeit, a folyó ezüst szalagját odalenn, elsiklanak a mere­dek hegyoldalak fölött, és az ember így felel: — Hogy ki volt? Ember volt. Közülünk való. tűin literi dékozta a világot Zebegénnyel. Nem csupán festészetéről beszélünk, hanem arról is, hogy maga a táj és a tájban élő ember találkozott a művészettel, s befogadta. Szőnyi István 1960-ban meghalt, de tanítvá­nyai nem felejtették el Zebegényi, az itteni al­konyban virágzó színeket, a különös szórt sejtel­mes fényt, amelyben a tárgyak és arcok új értel­met nyernek, a tapintható levegőt, a gyümölcsök illatával, a belülről lobbanó eleven tűz ragyogá­sát. A csöpp falu — akár egy égitest — vonz, mág­neses erőtere van, a fiatal festők és grafikusok úgy indulnak el ide nyaranként és havas teleken, mint egykor Itália kék ege alá, abban a hitben, hogy akinek elég tehetség adatott, az itt megta­lálja önmagát. A faluban élő emberek pedig szívesen fogadják azt, aki jön, nem tekintik idegennek, nekiadják arcukat, mosolyukat, moz­dulataikat, házaikat, utcáikat, virágzó gyümölcs­fáikat, behavazott domboldalaikat, a színek és formák világát. Zebegény népe Szőnyi István­ban ismerte meg, tanulta meg tisztelni a művé­szetet. Milyen ember volt ez a festő, akit itt hántolták el a dombtetőn fekvő temetőben, fakoporsóba zárva, ősi szokások, ősi rítus sze­ióbbra: A Szőnyi-ház “Péter - Jbistóí Attila DEM SZÉP BtttfUA Űíeimp?mi A tanácsházán a fiatal Flaskai Kálmánnal, a tanács­­titkárral beszélgetve, meg­kérdezem: — Hogyan készül ma egy falu megtervezett jövője? Elbeszéli á tervezés mene­tét: első az információszer­zés. Ennek eszköze a falu­gyűlés. Itt minden tanácstag jelen van, s hivatalos a gyű­lésre az egész falu. A leg­utóbbi falugyűlést a múlt héten tartották. A falugyű­léseken hangot adnak a kí­vánságoknak, s ha a kíván­ságok találkoznak a lehe­tőségekkel, a tanácstagok utasítják a helyi tanácsot, hogy gondoskodjék a kíván­ságok megvalósításáról. Ám a kívánságok megvalósításá - hoz általában pénz kell, s a pénz megszerzése a tanács legnagyobb gondja. Anyagi lehetőségei ugyanis végesek Néhány ház a „virágköztársasagból” — Egyetlen példát kérek: A falugyűlés melyik kíván­ságát valósítják meg, és ho­gyan? — Az anyasági segély be­vezetése óta a zebegényi szü­letésszám igen kedvezően alakul. Űj iskolára lesz szük­ségünk, mert a régi már ki­nőtte a kereteket. Az új is­kolaépületet megterveztettük a budapesti műszaki egye­temmel, s kiderült, hogy a beruházás 14 millió forintba kerül. Ez még „a legszebb magyar falu” számára is rengeteg pénz. Nincs eny­­nyink. — Tehát a terv a ládafiá­ba kerül? — Nem. Szereztünk az is­kolaépítés számára nyolc­milliót. Ennyit tud adni az állam, pontosabban a megyei tanács, többet nem. Most már csak hatmilliót kell elő­teremtenünk. — S ilyenkor mit tesznek? — Először gondolkozunk, „agyalunk”, azután cselek­szünk. — Például? — Volt itt Szob felé, het­ven hold nagyüzemi gazdál­kodásra alkalmatlan, elva­dult, elhanyagolt terület. Ezt megkaptuk, felparcelláztat­tuk s a hétvégi házak építé­sére alkalmas háromszáz, egyenként kétszáz négyszög­öles telket eladjuk. Négy­szögölenként 170 forintért árusítjuk, ami igen olcsó ár, tekintve, hogy hallottam már négy-ötszáz forintos ze­begényi telekárakról is. — Ezek szerint milyen összetételű lesz a jövőben Zebegény lakossága? — Nem valószínű, hogy ezeket a hétvégi telkeket ze­­begényiek vennék meg. Nagyrészt pestieké lesz. Ze­begény faluképét azonban semmiképpen sem bontjuk meg. Őrizzük ősi szépségét. Mindamellett, különösen, ha a tervezett vízilépcsőre gon­dolok, ki fog itt alakulni, egy olyan Zebegény, amely már-már tó partján áll. Egy hatalmas dunai víztároló egyik oldalán. A közös ma­gyar—csehszlovák dunai ví­zilépcső mesterséges tavának bal partja Zebegény aljáig fog érni. Most tessék elkép­zelni ezt a látványt. Zebe­gény természeti szépségét megtetézi egy hatalmas víz­tároló tó tükre. Bármennyire különösen hangzik, a legszebb falunk­nak, ennek a duna-parti te­lepülésnek nincs elég vize. — Az iskolaépítés mellett ez a második nagy gondunk. A zebegényi Duna-part nem alkalmas vízkivételi mű lé­tesítésére. Bár a legnagyobb magyar folyó partján élünk, Zebegénynek nincs elég vize. Egy hegyi forrás mellé tele­pítettünk egy kutat, de az csak napi 240 köbméter vizet ad. Igaz, hogy a legjobb ha­zai ivóvizek egyikét. Ez a 240 köbméter kevés, most azon töprengünk, hogyan építhetnénk nagyobb vízkivé­teli művet. A Magyar Televízió kisfil­­met csinált Zebegényről. Eb­ből a kisfilmből tudta meg az országos közvélemény, hogy az 1914-ben felavatott, népi stílusú, katolikus temp­lomot valamikor nagyon ré­gen Kós Károly építette. Az író-építész Kós, aki Kolozs­várt él, s akinek a közel­múltban ünnepelték meg a kilencvenedik születésnapját, Magyarországon és Romá­niában egyaránt — S a zebegényiek tudtak róla? — Mindenki, s még azok is, akik a zebegényi vállalati üdülőkben töltik szabadsá­gukat, hiszen Németh Ferenc iskolaigazgató, rendre járja az üdülőket, hogy előadást tartson Kós Károlyról. S itt már a beszélgetés olyan irányba fordul, mikor kiderül, hogy a jövő Zebe­­génvének egyik terve a múlt teljes feltárása. A közel­múltról, a Virágköztársaság­ról van szó. Zebegényi be­szélgetéseink során furcsa dolgok is kiderültek: például az, hogy a falu egyik lakó­ját — öreg férfi — Gumifá­nak hívják. Azután az, hogy a Bazsarózsa nevű asszony hatszobás Duna-parti házát néhány évvel ezelőtt a Ganz Műszer Művek vállalati üdü­lőnek vette meg. Végül el­beszélik, hogy néhány zebe­gényi öregember ma is jól beszél angolul. Ez mind a Virágköztársaság címszavá­hoz tartozik. — A Virágköztársaság egész furcsa történetét is fel akarjuk tárni. És átadni a jövendőnek. Kós Károly temploma Gábor Viktor felvételei A két világháború között a zebegényi Virágköztársaság egészen bizonyosan lelkiis­­meretfurdalásból keletkezett. Sajátos jótékonykodásból, amely mögött valamely zak­latottság, bizonyos félelem lapult. Egy hatalmas vagyo­nú grófné próbálta a maga különös grófi módján fölol­dani a társadalmi feszültsé­geket. Mi volt a Virágköztársa­ság? — Kérem, a fóti Károlyi Lászlóné. akit később, a fér­je halála után, a gyermekei gondnokság alá akartak he­lyezni, itt élt egy kastélysze­rű épületben. Később annak az utcának, a mai Táncsics Mihály utcának a házait föl­vásárolta, szépen rendbe té­tette, s megalakította ben­nük a Virágköztársaságot. Sok > pénzt költött erre. Volt olyan zebegényi gazda, aki azt mondta, szívesen el­adja a grófnénak a házát, de neki tizenhárom gyereke van, csak úgy mehet ki in­nen, ha Károlyiné tizenhá­rom házat vesz helyette. Ká­rolyiné megvette. Megalakította Virágköz­társaságát, amelynek a tag­jai a zebegényi gyerekek let­tek. A fiúk fanevet, a lá­nyok virágnevet kaptak. Ezért él még Zebegényben az öreg „Gumifa”. Á gyere­kek számára angol nyelv­tanárokat hozatott, hogy a parasztfiúk, parasztlányok beszéljenek angolul is. Ezért él még néhány olyan öreg Zebegényben, aki tud ango­lul. Saját magát Napraforgó­nak nevezte el, az utcán így kellett köszönteni: — Üdvözlöm a Naprafor­gót. Kertész Erzsébetnek, a ko­­mornájának Bazsarózsa volt a neve. „Üdvözlöm Bazsa­rózsát .. Majdnem az egész utcát megvette, a házakba Virág­köztársaságának a tagjait te­lepítette, a gyerekek nagy részének kerékpárt vásárolt, futballpályát építtetett, és évente megrendeztette a Vi­rágköztársaság ifjúsági nap­jait. A magyar feudalizmus egyik furcsa fejezetét írta meg a legszebb magyar fa­luban. Ezt a fejezetet is fel akarják tárni a jövő számá­ra, hogy jobban lássák tu­lajdon múltukat. A Vadrózsák, Nárciszok, az öreggé vált Tölgyfák, Akácok már régen kimen­tek a gyönyörű zebegényi temetőbe, de még él az öreg Gumifa. A Virágköztársaság elmerült a múltak temető­jébe, már csak Bazsarózsa él. akinek hajdani Duna­­parti házában most pesti munkások üdülnek, s talán ■nem is mindig tudják, hogy a régi emberek miért emleget­nek virágnéven egyeseket és miért mondják Bazsarózsá­nak a villa egykori tulajdono­sát. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom