Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-16 / 4. szám
Szinte egyidőben jelent meg három Karinthykötet, Karinthy Frigyesé, Karinthy Gáboré, Karinthy Ferencé. Ezt még tarthatnánk véletlennek, ám az már a jó írók és jó művek jutalma, hogy újabb és újabb szépségeket csillantva fel önmagukból, újra meg újra eljönnek közénk. Karinthy Frigyes halhatatlan életművét, a sok-sok kiadásban megjelent könyvei után, a Magyar Rádió Karinthy-színpada jóvoltából a közelmúltban az egész ország megismerhette. Karinthy Gábor versei az újrafelfedezés, az igazi felfedezés örömét szerzik meg az olvasóknak. Karinthy Ferenc írásait, drámáit, évek óta olvashatjuk, hallhatjuk, láthatjuk. „Az ember nem nézte volna írónak, ha nem ismeri. Inkább hajóskapitánynak valami torpedórombolón, mozdonyvezetőnek esetleg, vagy dzsungelvadásznak” (Tamási Áron) ..Néha egészen olyan volt, mint egy gyerek. Ami megtetszett neki, amit megkívánt, hirtelen mozdulattal utánanyúlt és elvette.” (Karinthy Gábor) ..A fogalmak tisztázását tartotta feladatának, eszméltetést a lehetőségekre.” (Babits Mihály) „A világformáló agyak egyike volt.” (Móricz Zsigmond) Karinthy Frigyes 1974-ben lenne nyolcvanhét éves. Karinthy Gábor az idén tölti be a kerek hatvanat. Karinthy Ferenc ötvenhárom éves. * KARINTHY FRIGYES; ctflleqória az íróról Hogy mi az az író, Pistike? Hát... nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked ... az egy olyan ember, aki mindig ír. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papírra, és ott mindenféle karcskaringós jön ki belőle... tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá kerülnek . .. hm. Ezeket hívják soroknak. Hogy is mondjam csak neked — hát ez úgy van, mint például a selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Űgy-e, mikor az már sokáig teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést és a fejéből kienged egy hosszú-hosszú selyemszálat, amit a selyemhernyó kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyítja, sűríti, fonja, bogozza — és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott elalszik, és később kijön be-Előszó az első kiadáshoz Az első kiadás címlapja, filo terve Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyik kezéből a puskát. — Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek! Céloz, 16 — nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, azután feltalálja magát. Az egyik újonchoz fordul. — Így lősz te! Megint céloz, megint elhibázza. — Így lősz te! — mondja a másiknak. Végre, kilencedszer talál. — És így lövök én! * A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei egy árnyalattal már tisztábban látják a célt. K. F. KARINTHY ! I.RKNC LEÁNYFALU ÉS VIDÉKE KARINTHY FERENC s <Szó da hi ka Világmárka volt a Ship szódabikarbóna, úgy hirdették a moziban: Ship, Ship, hurrá! Pompás fehér fémdobozban hozták forgalomba, rajta a védjegy, egy gőzhajó — lakásunk teli volt vele, apám töméntelen mennyiségben fogyasztotta, ebéd és vacsora után, még éjjel is rájárt. Mint idült gyomorsavasnak, ugyanis tilos volt fűszeres, borsos, paprikás, zsíros, ecetes ételekkel élnie, de éppen ezeket szerette, a jó erős, vastag leveseket, pörkölteket, tokányokat, a töltött káposztát, töpörtyűs túrós csuszát, az olajos halakat, ringlit, szardíniát, snidlinges, köménymagos körözöttet. Ha a gyomrára ment, azonnal kérte a szódabikarbónát — ő szódabikának becézte — poharába töltötte, harmadáig, feléig is, rá egy kis vizet, hogy fehéren pezsegjen, majd behunyt szemmel, egy hajtásra öntötte le. Volt egy önvigasztaló elmélete: hogy ez nem csupán a fájdalmat enyhíti, de a savat is gyógyítja, így hát nyugodtan ehet-ihat minden jót, csak legyen odahaza elég szódabika. A kiürült dobozok aztán bekerültek a háztartás gépezetébe, összegyűltek a fürdőszobában, kivándoroltak a konyhába, kamrába, alkalmas tartályul szolgálva mindenféle nyersanyagnak. Persze, címkét nem ragasztott rájuk senki, s ebből számos félreértés származott. Apám egy vidám családi ebéden nevetve mesélte, mi mindent vett már' be szóda helyett: lisztet, cukrot, grízt, még keményítőt is. Feltűnt nekem, hogy a sót nem említette. Tizenkét éves, gaz kölyök voltam; nem szóltam semmit, de délután a fürdőszoba üvegpolcán álló, tehát épp használatban levő Ship-dobozból kiszórtam a szódabikarbónát, s helyébe sót töltöttem, finomra őrölt konyhasót. Vacsorára apám egy gyönyörű, tejes Ostsee heringet hozott, némi tűnődés után ecetes, olajos, mustáros, hagymás levet készített hozzá, vastagon megborsozta, kissé meg is paprikázta, jól megforgatta, néhány percig érni hagyta, s minthogy más nem kért belőle, egyedül fogyasztotta el az egészet, fennen dicsérgetve, hogy milyen isteni. Amint az utolsó falatot lenyelte, már kiabált is a szódabikáért; én nem mozdultam, Gabi bátyám ugrott ki a fürdőszobába és a dobozt szelíd-álmatagon az asztalra tette. Apám ezúttal is jócskán szórt poharába, rá a vizet, s egy lendületben itta ki fenékig. Mentségem, hogy nagyon fiatal és nagyon egészséges voltam, nem tudtam elképzelni, mi mehet végbe beteg, savgyötörte gyomrában, mikor belékerült az a jó öt deka só. Egy arcizma nem rándult szegénynek, nem kérdezett, nem kutatta a tényállást, okot és okozatot: ültében, nyújtott karral vágott hatalmasan pofon, akkor először életében. Zokogva vonultam vissza a gyerekszobába, égő arcom a piros Verne Gyula kötetbe rejtve: ahol rámaszatolódott a könnyem, ma is hullámos a Grant kapitány gyermekei 239. oldala. KARINTHY GABOR: (Banal Sok színben és csodálatosan villog Budapest a tűző napfényben, A Duna vize mintha égne rajzó vízszikrákkal serényen, az ablakok is mintha lángban lobognának, fehéren minden nyári bolond fénydalt dalol s összeolvad sugárütemben. Árva, szerencsétlen vagyok és esett, ismeretlenségben élek, és halványan... Szeretet s Jóság, kérő szavam hozzád szól, kopár keserű gyászból, a vak gödörből, bensőm elhagyott és halott árkából (csak síró vágyak járnak ott) ahonnan ki kell törnöm: most légy velem s vezess ki a magányos útra, hol igaz s igazi életem ragyog s csapongva száll: zúgó madár, szabad, ezüstszámyú madár! A régi város, a főváros meredek épületei, pompásan ívelt hidjai közé vágyódom, messze ki! gyötrődő, fájó valaki. Arany hőségben álló méla utcáira, a színes boltok kirakatai alá, hol merengve nézném a nyüzsgést elmerülten .. s megpihenne az éhes fájdalom. És megnyugodna sajgó bánatom.
