Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-02 / 3. szám

Senki sem próféta a saját hazájában. Már csak azért sem, mert ki hiszi el azt, hogy a másik, az ugyanolyan ember, a közéjükvaló, mást és többet tudna náluk? Ugyan ki hiszi el azt Vértesszőlősőn, hogy az a nyugtalan, izgatott, mindig szenvedélyes férfi, aki a falu felett, a domboldalon a mésztufabányában „kotorászott”, az emberiség történetének egyik jelentős állomását találta meg?

Bizony,'bizony, Vértes Lászlóból sem lett próféta Vértesszőlősön.

A Nemzeti Múzeum muzeológusa, aki az őskor régészetével foglalkozott és huszonöt évig ásott barlangokban, lösztelepeken, végül élete koronájaként feltárta az ötszázezer éves előember nyomait a vértesszőlősi dombokon, nem volt próféta a saját hazájában.

Olyannyira nem, hogy azok a vértesszőlősiek, akikkel szót váltottam a faluban, a múzeumról tudtak ugyan, de Vértes Lászlóról már nem.

— ö lett volna az?... Nem hallottunk róla..,

Pedig Vértes Lászlót jól ismerik az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Franciaországban meg a Wenner-Gren Alapítvány vezetői közt.

A tanácstitkárnő kissé panaszkodva mondja is, hogy az ősember fölfedezése óta havonta öt-hatszáz Idegen fordul meg a faluban, s ez bizony balesetveszélyes dolog, mert az autók pontosan ott kanyarodnak be, ahol az óvoda van.

Úgyhogy Vértesszőlős inkább a mai élettel foglalkozik, mint a félmillió évvel ezelőttivel. Inkább a mai emberrel, mint az előemberrel. Inkább a mai családiház építésekkel, mint a régi mésztufafalak bontásával. Jobban érdekli őket az, ami lesz, mint az, ami volt. Ki gondolna arra, ml történt itt félmillió esztendővel ezelőtt?

— Hiszen mi van ott? — kérdi valaki a vértesszőlősi dombra utalva, ahol két épületet emeltek az ásatások helyén, — Van ott egy lábnyom, meg az ősember nyakszirtcsontjának a másolata. Mert az eredetit Pesten őrzik. Találtak egy gyermekszemfogat, az is Pesten van. Egy nyakszirtcsont, egy fog, egy lábnyom... semmiség.

Igen, de vannak világraszóló semmiségek. Erről a semmiségről vitáztak Amerikában, Párizsban, a Szovjetunióban, ez a „semmiség” beleépült a nemzetközi tudományos köztudatba, s erre a semmiségre valósággal ráment annak a Vértes Lászlónak az élete, aki 1968 augusztus 20-án, ötvennégy esztendős korában halt meg, egy nap híján három évvel azután, hogy megtalálta Sámuelt.

Sámuel a legnagyobb titok, a legnagyobb hírességek egyike Magyarországon.

Sámuel a legősibb hazánkfia. Sámuelnél nagyobb jogon senki sem nevezheti ezt a vidéket szülőföldje szép határának.

Samu, az őslakó. A félmillió év előtti. Az ősfoglaló. Minden gyepű, minden hitbizomány, minden királyi donáció előtti. Az ő főbérletéhez képest mind a tízmillió szerény albérlő, ágyrajáró, társbérlő csupán.

Ez a Samu, ha a vértesszőlősiek előtt nem is, de a nagyvilágban világhírű magyar faluvá avatta Vértesszőlőst.

Samu története azzal kezdődött, hogy Pécsi Márton akadémikus és földrajzprofesszor 1962 nyarán egy maroknyi poros csontdarabkát és kavicstörmeléket hozott be Vértes Lászlónak a Nemzeti Múzeumba. Vértes a legszenvedélyesebb magyar régészek egyike volt.

— A vértesszőlősi mésztufabányából hoztam — mondta Pécsi.

Vértes kételkedett. Ezt a mésztufát félmillió évesre becsülik. Ez a maroknyi csontdarabka pedig emberi eszköz volt, már pedig egész Közép-Európában nincs, nem lehet emberi eszköz a félmillió évvel ezelőtti korból.

A kérdést a kíváncsiság győzte le. Hátha? A helyszíni ásatás szerény körülmények között indult, később az Akadémia jelentős anyagi segítségével folytatódott és 1903-tól 1968-ig, sok-sok megszakítással, Öt esztendőn át tartott.

Vértes László először 1963 júniusában, Kretzoi Miklós neves magyar paleontológus társaságában utazott le Vértesszőlősre. Kretzoi a Pécsi-féle maroknyi anyagról megállapította, hogy lócsontok, vadlovak csontjai. 1903. augusztus 23-án már fogat is találtak, őshódfogat. Akkor már ennek a magyar régésznek a munkáját az egész világból figyelték az ősemberkutatók és paleontológusok. A világhírű Koenigswald német ősemberkutató csak ennyit kívánt:

— Embermaradványt találni!

Az 1964-es ásatás iszapolt anyagában, amelyet zsákokba töltöttek és kiszárítva a pesti Földtani Intézetben vizsgáltak, Dobosi Viola muzeológus, Vértes egyik kiváló munkatársa, gyermekfogat talált. Tej-szemfogat.

Akkor már a világhírű amerikai Wenner-Gren Alapítvány egyik szimpóziumának a résztvevői is ellátogattak Vértesszőlősre.

És mindenki megkérdezte Vértes Lászlótól, vajon a saját nevéről keresztelte-é el a falut? Vértes az igazsághoz híven elmondta — mint ezt híres könyvében, a Kavics ösvény-ben is megírta —, hogy a falu neve hétszáz éve Szöllős. Néhány évtizede a Vértes hegység neve után Vértesszöllős-sé keresztelték. Neki csupán a félmillió évvel ezelőtti vértesszöllősi földhöz van nagyon is személyes köze.

Egyszer Futó Jenő, a régész egyik munkatársa megjegyezte, ha embert, embermaradványt találnak, ő azt Sámuelnek fogja elnevezni. 1965-ben két ásatást tartottak. A második során, augusztus 21-én „a H-szelvény nyugati csücskében” vajsárga csontot találtak.

Embercsont volt. Koponyacsont. Nyakszirtcsont.

Vértes szerint puszta véletlen, hogy a naptár szerint aznap Sámuel napja volt.

Sámuel, az előember, akit Thoma Andor Homo palaeohungaricus-nak nevezett el; megkezdte csodálatos utóéletét. Félmillió esztendővel fölfedeztetése után.

Két évvel később, 1967. május 18-án a megbolygatott mésztufában, az ásatás színhelyén meglelték az ősember, az előember két lábnyomát is.

A Nemzeti Múzeum a helyszínen múzeumot létesített. Sámuelt Budapesten őrzik, a gyermek-szemfogat is. Vértesszőlősön az épületek üvegfalain át látható a nyakszirtcsont másolata és a lábnyom.

A nyakszirtcsont

*

Lent: Sámuel arcképe a múzeum bejáratánál

Ezt • a „semmiséget”, a világraszóló tudományos fölfedezést először 1966- ban a párizsi L’Anthropologie, 1967-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia biológiai osztályának a Közleményei közölték. Vértes Kavics ösvény címen népszerű tudományos művet írt róla. A kézirat leadása után, ötvennégy esztendős korában meghalt. A tudományos fölfedezést Kretzoi Miklós vezetése mellett munkaközösség dolgozza fel. A közösség műve könyvalakban jelenik majd meg.

Sámuel világhírű lett. A budapesti Nemzeti Múzeumba berendezett őrzőhelyére nemzetközi rangú tudósok zarándokolnak. Vértesszőlős nevét oly annyira szárnyaira vette a hír, hogy a Magyar Tudományos Akadémia foglalkozott a helység nevének szabatos Írásával is. Megállapítva, hogy a két 1-el való írás helytelen, tehát nem Vértesszöllős, hanem Vértesszőlős, két hosszú ő-vel.

Ez a szegény előember Samu annyi bajt, annyi gondot okoz.

A tanácsnál is panaszkodnak:

— Tessék csak elképzelni. Minden hivatalos könyvben átírni a falunevet. S egy 1-el új bélyegzőt csináltatni akkor, mikor egy bélyegzőrendelést csak öthat hónapra igazolnak vissza. Nem beszélve a vasútállomásról. Ott is ki kell cseréltetni a régi nevet.

Pedig olyan békésen éltek addig, míg félmillió éves haló porából föl nem támadt ez a garázda Sámuel.

Havas utca

Baráti Géza - fiuffy Péter -SZÜtóFÖLlElV

VÉRTESSZŐLÖS, /A

Jlakúdalönij ka

„A takarékpénztár helyi fiókja hétmillió forint betétet gondoz, Vérlesszőlős minden lakójára tízezer forint betét jut, szemben az országos átlaggal, amely fejenként hatezer forint.”

Anyagias lenne ez a Vértesek lábánál szelíden kuporgó kis falu, amelynek anyagiakban kifejezhetetlen kincse, a Samunak elkeresztelt előember is a budapesti Nemzeti Múzeumba vándorolt? Konokan kuporgató, filléreket és forintokat harisnyaszárba rejtegető, önmagától mindent megvonó, az árokparti papsajtot is valamiképpen értékesítő, süketen és vakon takarékoskodó emberi közösség, amelynek magatartása majdnem olyan időtlenül vén, mint a temetődomb mellett előkerült nyakszirt-csont?

„Nézzen be egy lakodalomba!” — mondják Vértesszőlősön, mintegy végső és fellehezhetetlen útmutatásként a falu módjára, életszemléletére vonatkozólag. Csakhogy lakodalmak nincsenek mindennap s a lakodalmak — bőségesen megtapasztaltuk már országjárással eltöltött esztendeinkben —, valamiképpen mindig felfokozott és hivalkodó események, a lakodalom érdekében „gatyára vetkőzik” a család, mert a falusi ember értékrendjében a mód megadásának lajtsromán első helyen áll az esküvő. Mivel pedig a legjobb igyekezettel sem sikerült tettenérni Vértesszőlősön egy igazi lakodalmat, kénytelenek voltunk följegyzésekre és emlékezésekre hagyatkozni, mert anélkül már mégsem hagyhattuk el a világhírű előember felfedezésének színhelyét, hogy megbízható adatokat ne szerezzünk a vértesszőlősi lakodalomról.

„Milyen hát a vértesszőlősi lakodalom?” kérdeztük öregektől és fiataloktól, felfigyelve a ravaszkodó szemhunyoritásokra az időseknél s a szemérmes zavarra a fiataloknál, amiből azt is ki lehetett hámozni, hogy a fiatalabb korosztály'kissé restelkedik és húzódozik a nagyszabású ünneptől, az idősebbek viszont úgy tartják, hogy az az igazi.

Nos, a vértesszőlősi lakodalom legalább két napig tart, a helyszínt illetően pedig két helyen, mert a magyar falvakban általánosan megszokott egy háznál — hol a menyasszony, hol a vőlegény házánál — végigült eszem-iszom ebben a faluban egyidőben zajlik a meny asszonyos és vőlegényes háznál, mindkét helyen teljes traktamenlummal s váltakozó vendégsereggel, mert aki elunja magát az egyik háznál, az felkerekedik és átballag a másikhoz, közben kissé kiszellöztetl a fejét.

1973. augusztus 12-én írták be az anyakönyvbe a vértesszőlősi Kordán Mária és Jenei Kupanics Lajos házasságkötését. A menyasszony a helybeli „Jószerencsét” Termelőszövetkezet irodistája, a vőlegény ugyanennek a szövetkezetnek a technikusa. Lakodalmuk két háznál két napig tartott, bár a „tátogatók”, a lakodalomba meg nem hívott hívatlan vendégek harmadnap leültek a szellős lombsátrak alá, hogy elpusztítsák a megmaradt ennivalót.

„Kitáncolták-e a menyasszonyt?"

„Ni gyvenháromezerért...”

A menyasszonytánc hagyománya Vértesszőlősön is elevenen él, a lakodalom forrpontja, amikor a zenekar rázendít és előbb az örömipa, azután a nász, majd a vőfélyek és rokonok, utóbb a meghívottak viszik táncba a menyasszonyt, míg az első vőfély kalappal — majd szakajtókosárral — őrködik a tánchely körül. Aki nem hullat az alkalomnak megfelelő pénzösszeget a kalapba, vagy kosárba, annak semmi joga megérinteni a menyasszony szűzi derekát. A büszke számadás szerint a menyasszonytánc az ifjú párnak negyvenháromezer forintot hozott, s a legújabbkori krónika feljegyzője úgy vélekedett, hogy ebből akár ki is lehet stafírozni a menyaszszonyt.

„Kell is annak?” — vélekednek a sértődöttség hangján az aszszonyok, akik mindig a legjobban ismerik az efajta titkokat s kifejtik, hogy szép is lenne, ha a fiatal pár a menyasszonytánc bevételéből akarná berendezni az életét. Mindebből az is kiérzik, hogy a vértesszőlősi menyasszonyokat gazdagabban eresztik el a háztól, semhogy rászorulnának a vőfélykalapban összegyűlt bankjegyekre.

Illendő ezek után arra fordítani a kérdezősködést, vajon miféle kelengyével eresztik útnak a menyasszonyt az ősember falujában. „Leginkább házzal.”

Vagyis a „kiházasítás” régi szép magyar szokása ebben a faluban szó szerint értendő, itt kiházasítják a lányt, de mint a későbbiek-