Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-25 / 11. szám
ÜZEMI KÖZÉRZET A munkások igaza Nagy Sándorné, a Zrínyi Ilona szocialista brigád vezetője Gombai Arpádné Ujj Béláné Kavarnyik Károlyné Vörös Teréz Elmondta már véleményét a vezérigazgató-helyettes, és megtudtuk, mit köszönhet a gyárvezetés a munkásoknak. Nemcsak az Amerikában, Kanadában, a Német Szövetségi Köztársaságban, a Szovjetunióban oly kapós gyönyörű női fehérneműket és gyermekholmikat, amelyeknek hasznából tavaly százmillió forint nyereségre tett szert a gyár. Futotta belőle sok mindenre. A rekonstrukció folytatására, nyereségrészesedésre, béremelésre is. Ám, hogy így sikerült, ez annak is köszönhető: a Habselyemben szava van a munkásnak. A szakszervezet választott vezetői arról beszéltek, milyen módszerekkel teljesítik ki az üzem belső demokráciáját, miképpen érvényesítik a munkásérdekeket, hogy mindenki világosan lássa, mi az összefüggés az egyéni érdek és a gyár sorsa között. Megkérdeztük végül a munkásokat is, hogyan érzik magukat. Az üzem törzsgárdájának a tagjai válaszoltak. Van, aki tíz éve, de olyan is, aki 21 esztendeje dolgozik a gépek mellett. Ügy ismerik a gyárat, mint a tenyerüket. Részesei voltak annak a roppant erőfeszítésnek, amelynek során kitágultak a műhelyek falai — a Habselyem vidéken is telepeket létesített —, s a szakma legjelentősebb gyárává nőtt. A konfekció Zrínyi Ilona szocialista brigádjának a tagjai a válaszadók. ök négyen: Nagy Sándorné, a brigád vezetője, Kavarnyik Károlyné, Gombai Arpádné és Ujj Béláné. Nem jöhettek el a beszélgetésre mindannyian. Mert tizenkilencen vannak összesen, s a gépek nem állhatnak. —• Szocialista brigád? Egy albumot tesznek elém. Válaszul. Hogy a könyv majd mindent elmond. Mit mond el ez a piros kötéses könyv? Történetét tizenkilenc jóra szövetkezett lánynak és asszonynak. Akik arra vállalkoztak, hogy egy fejjel kiemelkednek a többiek közül. Hogy érvényt szereznek ama szerződés minden pontjának, amelyet a gyár vezetőivel kötöttek. A vezetők megfogadták, hogy ezt a tizenkilenc lányt és asszonyt mindenről tájékoztatják. Arról, mik a terveik a műhellyel, mik a ma és a holnap feladatai, s hogy megteremtik a feltételét a nyugodt, egyenletes munkának. Azt is megígérték, hogy erőfeszítéseiket nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsüléssel jutalmazzák. Mi ez az erőfeszítés? Talán nem is az. Talán magától értetődő, természetes cselekedet mindaz, amire ők vállalkoztak, amit ők ígértek meg. Megfogadták : a minőségre még jobban vigyáznak; a termelékenységet négy százalékkal növelik; a balesettől óvni fogják egymást; munkamódszer-átadással segítik a gyöngébbeket; meglátogatják azt, aki beteg; mindanynyian beiratkoznak a könyvtárba; rendszeresen járnak színházba. Egyszóval: igyekeznek szocialista módon dolgozni, tanulni, élni. — Erőfeszítés ez? — Annyi bizonyos, nem könnyű. De szívesen vállalt feladat. Mert hát mi is a célja? Hogy boldoguljunk, hogy többet keressünk, hogy műveltebbek legyünk. A kis, piros kötésű album annak történetét rögzíti, hogyan teljesülnek az ígéretek. Ám ne sejtsen senki valamiféle rideg jegyzőkönyvet. Emlékeznek, ugye, a hajdani emlékkönyvekre? A kedves rajzokra, a vidám köszöntőkre, jókívánságokra. Nos, a zrínyisek kis kötete, brigádnaplója, olyan, mint egy emlékkönyv. Benne van a nők magabiztossága, de érző szíve, játékossága, vidámsága is. Szinte egész életük. Egy madeirahímzés beragasztva, hadd lássa mindenki, milyen lesz a díszítése az új ingecskének. Egy amatőrfotó Vörös Terikéről, amint éppen a tűzoltó készüléket igazgatja. S mellette a kommentár: „örülünk, hogy a tűzoltóversenyen második díjat szereztünk.” Allende mosolygó arca tűnik fel, s mellette megdöbbent sorok arról, mit éreztek az asszonyok, amikor a tragédia híre megérkezett, önérzetes szavak: „Teljesítettük versenyvállalásainkat.” Aztán egy követelés: vegyék komolyabban az üzletekben az árellenőrzést! Vidám üdvözlőlapok a balatoni nyaralásról. Egy felkiáltás: ..Láttuk ám a televízióban a gyárunkról szóló riportot!” És egy másik hír, amelynek mindenki örült: „Brigádunk tagja, Sindely Imréné, a Budapesti Nemzetközi Vásáron tíz napon át bemutatta az automata varrógép működését.” Aztán újra jelentés. Az univerzális pótlékról, amelyet azért kapnak, mert a brigád számára nincs lehetetlen. Olyan gépen dolgoznak, amilyenre éppen szükség van. Minden fajtához értenek. Vidám hír egy közös örömről: „Papp Tamásnénak kisfia született. Meglátogattuk őket, s átadtuk a brigád ajándékát.” Közlemény egy kis sikerről: „Végre olyan munkaruhát kapunk, amilyenre szükségünk van. Kék színűt és divatosat.” Játékos, örömteli beszámoló egy nagy kirándulásról. S egy komolyabb: „Közölték velünk, hogy délutános műszakpótlékot kapunk, nyolc százalékot.” És így, végig. Gondokról, sikerekről, és néha kudarcokról is. Egy összeforrott kollektíva, egy nagy család története ez a napló. Amelynek a gyár nemcsak munkahelye, hanem otthona is. Meleg otthona, amelyhez ezer szál fűzi mindannyiukat. — így van — mondja Gombai Árpádné. — Én tizenhat éve dolgozom az erzsébeti gyárban, s a brigádunk lassan tízesztendős, de olyan probléma még nem akadt itt, amelyet a munkások nélkül akartak volna megoldani. S a szocialista brigádok szava mindig döntő. Ha gond van, ha tenni kell valamit, a legelső: „Mi a véleményetek, mit csináljunk?” Mert előfordulnak gondok, bajok is. De minden gond, baj közös. Ki oldja meg, ha nem mi együtt? S ki tud elsősorban ió szóval, tanáccsal, akarattal segíteni, ha nem azok, akik fél életüket a gyárban töltötték, akiknek keze munkájától függ itt minden: a régi munkások, a törzsgárda tagjai, a szocialista brigádok? Ezért mi az őszinte szót mindennél többre becsüljük. Tudni akarunk mindenről, idejében, és úgy, ahogy van. Azt hiszem, nem is panaszkodhatunk. Sok példát mondhatnék ennek bizonyítására. Az építkezését is. Amikor olyan volt az üzem, mint egy hangyaboly, de a gyár vezetői töviről hegyire elmondták, mi épül, mi a terv, hogyan gondolják. S véleményünket kérték, miként hidalhatnánk át a zűrös hónapokat. Nem is lett semmi baj. Az üzemátszervezés, a felfejlesztés, a bérrendezés, mindmind közügy volt. Jól érezzük itt magunkat, szeretjük az őszinteséget, azt, hogy a szavunknak súlya van, meg aztán anyagilag is megtaláljuk a számításunkat. A környék textilüzemei között a Habselyemben lehet a legjobban keresni. A Habselyemgyár üzemeiben jelenleg száznyolc szocialista brigád dolgozik. Száznyolc összeforrott kollektíva: a dolgozók mintegy negyven százaléka. A legjobb szakmunkások, akik megosztják tudásukat a fiatalokkal, örökké tanulnivágyó, műveltségre törő, a gyengébbet gyámolítani akaró emberek. Olyanok, akik felelősséget éreznek a gyár jövőjéért. Roppant nagy erő. Amikor néhány hónappal ezelőtt a brigádvezetők és a brigádok által megválasztott küldöttek vállalati tanácskozásra ültek össze, a gyár „tulajdonosai” beszélték meg közös gondjaikat. Szó esett mindenről, a brigádok fejlődéséről és munkájáról, a bérpolitikáról, a munkásműveltségről, a szociális kérdésekről. S a vezérigazgató beszámolt a közgazdászok által készített tervekről, a piaci helyzetről, az exportgondokról, az új telepek fejlesztési problémáiról, és arról is, mi az összefüggés a műhelyek speciális feladatainak teljesítése meg a gyár nagy céljai között. Segítséget és véleményt kért. És a küldöttek elmondták, hogyan látják a jelent, s mit lehetne tenni, hogy holnap is boldoguljanak. Mert a szocialista brigádok tagjai egy fejjel kiemelkednek a többiek közül. Ók az üzemi demokrácia letéteményesei. A munkások igazának szószólói. Csatár Imre Katona Józsefné Zsigmond Gézáné Csővári Istvánná Gábor Viktor felvételei Bojár Sándor képriportja Tanácsháza Szélmalom csárda
