Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-25 / 11. szám

A váli völgyben c 4 Ufítf'ó kéréssel, hogy az egyik ké­pet adja át a Nemzeti Mú­zeumnak, a másikat Válnak. Az erdészháznak, melyről így írt Vajda egy emlékezé­sében : „ ... volt szép nagy lakóházunk az erdőben, melyhez egy holdnyi, meget­te két holdnyi kert tarto­zott ... valóságos Kánaán, Paradicsom, Eldorado volt az a hely”. Ehhez a hajlékhoz és a csodás szépségű Ginához, Kratochwill fodrász Georgi­na lányához volt hű teljes életén át. A csodás Ginát egy Eszterházy elszerette, kedve­sévé tette, Vajda még öregen is Ginához epekedik, Ginára gondol, a hűtlent ünnepli, köszönti költeményeiben. Kevés ilyen gyötrő szerelem volt irodalmunkban, fájdal­masabb aligha. A legszomorúbb magyar költő vidám gyerekségének váli hajlékában őrzik a megmaradt, megmentett kéz­iratokat, arcképét, néhány bútordarabot, s az egész Vál őrzi a Gina-versek kese­rűségét és őrzi a Gyermek­korom tájéka című Vajda­vers minden sorát. Hogy ő leborulna a határon, s meg­ölelne mindent, ha újra visz­­szatérne Válra: „A kis kert­ajtót, minden bokrot, / A szederfát az udvaron, / A ,Hattyút’, a hű vén komon­dort, / Ki nekem ugranék, tudom.” Vannak ehhez hasonló szent szövetségek magyar falvak és hazai költők közt. Széphalom egyet jelent Ka­zinczy Ferenccel, Csurgó Csokonait idézi föl, Nikla Berzsenyire emlékeztet, most már mindig, Cseke Kölcsey Himnuszát zengi hangtala­nul is, Tét Kisfaludy Károlyt őrzi a szülőfalu ragaszkodá­sával, Ercsi Eötvös Józseffel parolázik, Aszód a kisdiák Petőfit ébreszti szüntelen. Az egyik váli iskola lép­csőházának a falán mai ma­gyar költők arcmását látom, Illyését, Nagy Lászlóét, s a közelükben, a Vajda idézetek mellett a Vajda család váli történetét. Erről jegyzem le, hogy az egykori jobbágycsa­ládot egy Ürményi nevű földbirtokos hozatta ide. Ur­­ményi József Mária Terézia státuszminisztere, az első Nevelési Terv megszerkesz­­tője volt, s szolgálatai jutal­mául kapta Vált, környékét, a roppant erdőt, minden „csalános iharost” Mária Te­réziától.. A földbirtokos hív­ta meg Vajda Endrét, a köl­tő apját Válra, legyen az er­désze, a főerdésze. A költő Pesten született, egy eszten­dős korában került Válra, s csak a gyermekkor esztendei kötik ide. De ezeket az esztendőket, az esztendők emlékét hetven esztendeig, haláláig őrizte Vajda János és halála óta, évtizedek óta őrzi a váli nép. A postaépület előtt áll Vajda János szobra. De ápol­ja az emlékét a közeli Bics­ke is, a bicskei gimnáziumot, a bicskei könyvtárat róla ne­vezték el. Vál könyvtárosa Gerecze Pálné, a helyi iskola­­igazgató pedagógus felesége az öt és fél ezer kötetes váli könyvtár könyvtárosa. A máso­dik osztályban tanít, bekopogta­tok, abbahagyja az órát, betes­sékel a lakásukba, a polcok itt is könyvektől roskadoznak. A könyv és ez az ötvenhárom éves törékeny asszony egy és ugyanaz, ö a gárdonyis „lám­pás”. ö az irodalomterjesztö, ö a válogató, ő az ajánló. Néha még küldönc is. Idős asszonyok­nak néha este a lakásukra viszi el a kölcsönkért könyvet, ha tél van, ha esik, ha az olvasó gyen­gélkedik, ha messze lakik, ha öreg. Gerecze Pálné ilyenkor világít az esti úton. Világít Petőfi sorá­val, Ady villámlásával, Móricz lámpásával. Gerecze Pálné betű­ket ajánl, gondolatokat terjeszt, szépséget vetít ki. ö az iroda­lom váli szolgálóleánya. Ilyen emberek nélkül József Attila néma volna. Radnóti Mik­lós el sem olvasható és Mikszáth regényeit olyan csend fedné be, mintha egy kripta fedele takar­ná. A Gerecze Pálhoz, a Gerecze Pálnéhoz hasonló emberek ta­nítják meg a gyereket olvasni és írni. Ha nem tennék, az iroda­lomnak nem lenne, nem lehet­ne olvasója. A költészet vissz­­hangtalanul néma volna. A fényt és a sugárt ugyan a költő lobbantja fel, de a világosság kanócát, izzószálát, gyertyavilá­gát, mécsvilágát Gereczéék táp­lálják. A magyar nyelv tanítói, az irodalom szolgái és szolgáló­leányai. — Több pedagógus is van a családban? — kérdezem, mikor leülünk a könyvtára elé. Nem férjem-et, nem uram-at, nem is emberem-et mond, ha­nem így fogalmaz: — A párom itt született, itt is kezdett tanítani, itt tanít már negyven esztendeje. Apósom, Gerecze Ambrus is pedagógus volt, húsz esztendeje halt meg, s negyven évig tanított Válón. Ha az apósom és a párom eddigi ide­jét összeadom, az máris nyolc­van év. — A húgom tanító Fehérvá­ron. Három gyermekem van, és három unokám. Gyerekeim kö­zül a fiam a pécsi műszaki főis­kola tanárképző intézetében ta­nul, két asszonylányom is peda­gógus. Egyik tanár, a másik óvónő. Nem is egy szobamennyezet, hanem a műveltség tágas bol­tozata alatt ülök Válón. Most már nem egyetlen, kölcsönköny­­vet vivő tanítónő világít az esti úton, hanem egy teljes család. Ez a család nem keveset tett azért, hogy olvashassuk Tolsz­tojt, Balzacot vagy Jókai Mórt. Ha összeszámolnánk, ami már lehetetlen lenne, több tízezer, talán még ennél is több ember köszönheti nekik, hogy olvas­hatja Petőfit, vagy Weöres Sán­dort, például a költő „Ha a vi­lág rigó lenne” című meseköny­vét, amely talán a legnépsze­rűbb írás a váli völgyben, a váli olvasók előtt. — Most lesz, június 1. és 8. közt a magyar könyv hete, eb­ből az alkalomból beszélje el ne­kem, hogyan született ez az öt és fél ezer kötetes könyvtár, hogyan válogat és hogyan ajánl az olva­sónak? — Negyvennyolcban jött meg a párom a hadifogságból, akkor E váli völgyet — „Lomb­jai a rengetegnek / méla bú­san integetnek” — egyszer megérintette a költészet s a nép, amely a völgyet lakja, nemzedékről nemzedékre őr­zi az érintést, a költészet testközeliségét, az irodalom fészekmelegét. E váli erdőt — „Odabenn a mély vadonban / A csalá­nos iharosban” — a magyar irodalomba költöztette egy­szer valaki, a költői szó át­itatta a köztudatot, s Vál né­pe még a huszadik század­ban is a tizenkilencedik szá­zadi költő verseit, sorait, ci­tátumait idézi, ha ünnepel, s faluját köszöntve, kifejező sorokat keres az ünnepi be­szédhez. A váli völgyben — „Mint nyáj, ha komondor űzi avarban / Szaladoznak a hamvas fellegek” — és a két­ezerötszáz lakosú Fejér me­gyei faluban, de a környéken is mindenütt Vajda János emlékével, soraival, nevével, nagyon is élő valóságával ta­lálkozom. E völgybe vesző, festői ecsetre illő, dús növényzetű és tágas levegőjű falú, s a népe valósággal térdre ereszkedett, a múlt század­ban élt, nagyon okos társa­­dalombírálatot folytató és nagyon szomorú, nagyon magányos és nagyon boldog­talan Vajda János emléke előtt. Vannak ilyen szent kötő­dések, ilyen eltéphetetlen szerződések, ilyen egymásra­­borulások a magyar tájban és az irodalomban. Mintha a nép nem is tudná, de nem is akarná felejteni, s az emlé­kezés örökös hálájával akar­ná megfizetni azt a virág­port, amelyet verssorok lep­keszárnya e tájra hintett. Olyan ez, hogy „az erdész fia”, a költő Vajda János szavai, szókincse, váli hason­latai örökre beleitatódtak, beleégetődtek e váli völgy­be, az emberek fejébe, az emlékezés szalagjára. Megyek a falusi főutcán, s föltekintve az utcatáblára, látom, hogy az utca Vajda János utca, a költőről nevez­ték el. Besétálunk a helyi terme­lőszövetkezethez, ki másról nevezték volna el, mint Vaj­da Jánosról. A nagy sár, meg a „mely vadon”, s a „csalános iha­ros” miatt nem tudunk föl­sétálni az erdei erdészlak­hoz, amelyben Vajda János gyermekéveit töltötte — „Szeretnék ott megnézni mindent, / A hegyet, völgyet, kis lakot” — és ezért a falu tanácsán kérdezem meg, mi van e kis lakkal. Ott Vajda János Mú­zeum van, s nincs vasárnap, mikor ne telne meg látogató emberekkel a kis hajlék, amelyben a gyermek Vajda eszmélkedett. Már nem élt a költő, s volt felesége, Bartos Róza is meghalt, a halála előtt két Vajda János képet hagyva az utókorra. Végaka­ratának végrehajtójává Krúdy Gyulát tette azzal a A váli völgy Az új erdő A váli Vajda János utca Már régen meghaltak a költő szülei, az erdei lakhoz vezető rossz úton fölborult a kocsijuk, s mind a ketten életüket vesztették. Hetven­hét esztendeje halott a köl­tő, elment a volt feleség, el­távozott a csodás szépségű Gina, meghaltak Vajda Já­nos nőtestvérei, a „mély va­don” fái ledőltek már, el­pusztult a híres váli erdő vagy új telepítésekkel újult fel a régi, s a fák, amelyeket a költő valaha köszöntött, nem élnek már. Az erdei hajlék is más, mint Vajda János gyermeksége idején. Minden megváltozott. Csak kettő nem: a váli völgy káprázata és a váli völgy fölött visszhangzó köl­tészet. Vajda János szobra — Holló Barnabás alko tása. Tóth Mihály, tanító (Vál) felvétele Baráti Géza - Tiuföy %)éte SZÜMLW

Next

/
Oldalképek
Tartalom