Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-13 / 8. szám
dig magyarul. És ezt az idegen-nyelv, saját-hang-illúziót a szinkronrendezőnek kell megoldania. Most kezdem megérteni, miről van szó: hogy a színész — minél inkább tért hódít a gesztusok nélküli, eszköztelen játékstílus, — annál inkább a hangjába sűríti a lelkét. És dr. Márkus Éva nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megfelelő lelket keres, azután „lelket lehel” a színészekbe. A szó mágiájával. A magyar nyelvvel. De ahhoz, hogy a magyar szó meggyőzően, hihetően, lélekből fakadóan peregjen például Audrey Hepburn vagy Jean Gabin ajkából — ahhoz rengeteg megfeszített munka, s fáradságot nem ismerő energia kell. — Talán egyeseket kiábrándítana, ha tudnák: a filmet két-három mondatos tekercsekbe szedjük szét, s a felvételek két-három mondatodként készülnek, mert két 'három mondatnál többet, egyszerűen képtelenség elmondani úgy, hogy a szájmozgás is „stimmeljen”, s a hang is azonos hőfokon vibráljon az eredetivel. Aprólékos munkáról van tehát szó, olyan munkáról, amely színészektől is, rendezőktől is jó idegeket s rendkívüli türelmet kíván. Akkor hát mi benne az öröm, a gyönyörűség? — Az azonos hangot csak úgy találjuk meg, ha megtaláljuk azt a színészt, aki megjelenésében, magatartásában, színészi alkatban is azonos. Többszörös beleélésről van szó, a színésznek egyszer a szerepbe, egyszer pedig a külföldi kolléga bőrébe kell beleélnie magát. Ezt a kettős beleélést segíteni, számomra kimondhatatlanul érdekes és élvezetes feladat. Persze akadnak nehézségek és mulatságos buktatók. Mint minden művész, a színész is különösen érzékeny. Egyik legnépszerűbb színészünk komolyan megsértődött, mert próbafelvételre hívtam, én, aki aztán igazán ismerhettem kiváló képességeit, hiszen négy évig tanárom volt a főiskolán. Igen ám, de amíg szinkronfelvételre nem került, mindössze azt tudhattam róla, hogy bizonyosfajta szerep megfelel-e, vagy sem az egyéniségének. Azt azonban, hogy egy bizonyos külföldi színész hangjával, alkatúval képes-e azonosulni, csak a próbafelvétel után lehetett eldönteni. Egyébként nem tudok nagyobb örömet elképzelni, mint hogy a szép szöveget szépen, az eredetivel azonos stílusban, lejtésben, modorban szólaltassuk meg: magyarul. Mert ha az aggályoskodók annak idején feltették a kérdést, hogy vajon szabad-e elvenni egy nagy színész hangját, íme az ellenkérdés: vajon szabad-e megnyirbálni nagy írók alkotásait, megcsonkítani világirodalmi remekműveket? Ha a Shakespeare müveket szövegvetítéssel adnánk elő, akkor legfeljebb a legfontosabb szövegrészeket, a „sztorit” összetartó sorokat vetíthetnénk. Teleírhatnánk az egész vásznat úgy, hogy a színészek fejebúbja se látszódna ki a betűk alól, és még mindig csak kivonatolnánk. A szinkron lehetővé teszi a teljes szöveg megszólaltatását. Nekem talán életem egyik legszebb élménye volt az olasz Rómeó és Júlia film szinkronizálása. Zefirelli egy tizenhat éves fiúnak s egy tizenöt éves lánynak adta a főszerepet, nálunk Venczel Vera és Fodor Tamás volt a „hang”. De nemcsak „hang”, hanem lélek is volt mindkettő, — és soha nem fogom elfelejteni mennyire összeforrtunk lélekben valamennyien az egy hónapig tartó felvételek közben; éjszaka dolgoztunk, mert úgy éreztük, akkor kevésbé hatol el hozzánk a külvilág, s csak a produkcióban éltünk. A szinkronrendezés erős fizikai igénybevétel. S amilyen lelke s-vidáman beszél az éjszakai munkáról, épp olyan természetesnek tartja, hogy sokszor nincs se ünnepe, se vasárnapja. A huszonhat részes Forsyte Saga-t például a közönség sürgető kívánságára olyan tempóban csinálták meg a tévé számára, hogy az utolsó részek még nem készültek el, amikor az elsőket már vetítették. Ilyenkor nincs fáradtságérzet, csak öröm. Mint ahogyan az is öröm, hogy olykor egy-egy magyar színész úgy összeforr a műben szereplő „eredetivel”, hogy a néző önkéntelenül azonosítja őket. Például a nem éppen irodalmi igényű Maigrel sorozatot sokan kizárólag Básti Lajos kedvéért nézik. Hány film szinkronizálása fűződik dr. Márkus Éva nevéhez? Több száz, maga sem tudja biztosan. Nem a menynyiség, hanem a minőség, a mindig megújuló problémák izgatják. Szeret játszani a hangvarázzsal. A nyelv hajlékonyságával. A magyar szó muzsikájával. S újra és újra ott köt ki, hogy nagyon kell szeretni ezt a mesterséget. S ami a mesterség mélyén van. Egy pillanatra kávézás közben eltöprengünk azon: mi is van hát e mesterség mélyén? Internacionalizmus és hazaszeretet, minden bizonnyal. Távoli országok hangjának, idegen nyelvek értelmének s zenéjének újjáélesztése az anyanyelvűnkön. Beszélgetésünket telefoncsengés szakítja félbe. — A filmgyár? — kérdem Mert mindabból, amit hallottam, úgy képzelem, félórás megszakításokkal ott éli az életét. Mosolyogva a fejét rázza. — Nem. De szakmabeli. A lányom. Rendezőasszisztens a Hunnia filmgyárban. Soós Magda Ez derül ki abból, amit elmond erről a szakmáról, amely a nagyvilágban valamikor a hangosfilmmel egyidejűleg kezdődött, ő huszonöt esztendővel ezelőtt kezdte. — Miért volt szükség szinkronra, s hogyan lett dr. Márkus Éva szinkronrendező? Világele temben szerettem a megszállott embereket. Tulajdonképpen csak akkor van az életnek értelme, ha az ember hdni tud valamit, de nem komor-aszkétikus módon, hanem úgy, hogy örömet szerez másoknak és önmagának is. Dr. Márkus Éva szinkronrendező pontosan ilyen megszállott ember, az örömszerzők fajtájából. A művészetet kell éreznie-értenie más nyelven is, németül, angolul vagy éppen japánul s aztán „áthangszerelni” magyarra s nemcsak magyarra: egy-egy magyar művész egyéni hang színére. Vajon hogyan kell ezt csinálni? Mindenekelőtt a hivatás iránti szeretettel, izzással, izgalommal, de mert nemcsak művészi intuícióról, hanem egyszersmind mesterségről van szó, amely ismeretekre, tudásra épül, természetesen sok józan megfontoltsággal és okossággal. Mint mindent, ami művészet, tehát: forró érzékenység s hűvös mértéktartás vegyüléke. — A szinkront az tette szükségessé, hogy rájöttek, a hangot nem a képpel együtt kell felvenni, hanem utólag. Ettől a felismeréstől már csak egy ugrás volt a következő ötlet: a másnyelvű szinkron. Világszerte gyorsan elterjedt a módszer, de nálunk csak a felszabadulás után kezdtünk foglalkozni vele. Nem voltak meg hozzá sem a szellemi, sem a technikai feltételek. Sem műterem, sem szakember. Akkor megkaptuk a Pannónia Filmgyár egy „mellékhelyiségét” Felvétel előtt Mécs Károllyal és Somogyvári Rudolffal Lévai András felvételei nika, és az elvek. Mert nálunk a kultúrpolitika — az hogy a jó művek mindenkihez eljussanak —, arra ösztönözte a szakmát, hogy minél több filmet szinkronizáljanak, hiszen a falusi emberek csak úgy kedvelhetik meg a filmművészetet, ha — Nemcsak azért — ’mondja — mert az idő, a fejlődés, a szinkronnak dolgozott. Hiszen világszerte nagy mennyiségben gyártják a koprodukciós filmeket, amelyekben a színészek már eleve nem a saját hangjukon beszélnek. Aztán a tévé végéppen a fő-fő sznob ellenérv, az tudniillik, hogy a színésztől a hangja elválaszthatatlan, ez szabja meg számomra a mércét, a feladat nagyságát és izgalmát. Nos, ha a színésztől nem lehet elvenni a hangját, nyilvánvaló, hogy vissza kell adni neki, mégpe-OZuttkal &iui 3Canadáhaii s pár frissen végzett főiskolás elkezdte a munkát. Hősi korszak volt, jóformán a szakma ismerete nélkül, s mégis: akkor kellett megvetni a magyar szinkron technikai és művészeti alapjait. A beszélgetést kis feketekávé szünettel szakítjuk félbe, de dr. Márkus Éva a kávéját kavargatva is tovább tűnődik a negyedszázad előtti izgalmakon. Szerencsés embernek érzi magát, amiért fiatal rendezőként került a szinkrongyártáshoz és együtt fejlődött az egész területtel. Azon tűnődik, mi adott a „szakmának" lendületet. A választ is megadja: a megszerzett tudás, az elért technem kell feliratokat böngészniük. Persze, ennek a demokratikus szempontnak megvolt a maga sznob ellenzéke: a nagy színészegyéniségek — mondták, akik a finomságokat, az árnyalatokat, az egyéni jellegzetességeket védelmezték — egy Laurence Olivier, egy Marlene Dietrich nem foszthatók meg egyik fontos személyiségmeghatározó jegyüktől, karakterük egyik fő ismérvétől, a hangjuktól. Ez oly meggyőzően hangzik, hogy kíváncsian figyelem Márkus Évát, aki nyugodt mosollyal idézi ezt az érvelést. Vajon miért mosolyog? Márav D Irén felvételei Már vagy egy esztendeje megy a Vígszínház kamaraszínha zában, a Váci utcai Pesti Színházban a neves olasz írónő, Natalia Ginsburg Hirdetés című tragikomédiája a nemrég elhunyt Gábor György fordításában, s még mindig csak hosszú hetekkel előbb lehet jegyet szerezni a darabhoz. Nagy siker külföldön is és mint ahogyan mindenütt, a legnagyobb színésznőkre bízzák a főszerep remek játéklehetőségeit — jóformán egyszemélyes darabról van szó —, nálunk is, Ruttkai Éva, a Vígszínház Kossuth-díjas kiváló művésznője alakítja a magánytól menekülni vágyó asszonyt, Teresát. A budapesti Teresa Kanadában is bemutatkozik? — kérdezzük Ruttkai Évát előadás előtt, az öltözőjében. — Évek óta készülődöm kanadai vendégszereplésre, de mindig közbejött valami. Ügy volt, hogy Darvas Ivánnal megyünk, eljátsszuk Molnár Ferenc Testőrjét, s bár ez már szerepelt a színház programján, örömmel műsorra tűzték volna ismét. Csakhogy egyszer Darvas Iván nem ért rá, éppen filmezett, vagy nekem volt dolgom. 1973 karácsonyán itthon járt Kertész Sándor, a Torontói Magyar Művész Színház igazgatója — valamikor még együtt játszottunk a Vígszínházban —, és megnézte a Hirdetést. Az volt a véleménye, hogy nagyon tetszene a kanadai magyar közönségnek is. A megállapodást először csak amúgy magyarosan „leparoláztuk”, az idén pedig megkötöttük a szerződést. Noha nagyon szerettem volna magyar szerzőt bemutatni, mégis jónak találom ezt a választást, több szempontból: A Hirdetésben Teresa szerepén kívül csak két szerep van, s így a próbák nem lesznek körülményesek, no és a díszlet sem problematikus. Előre kiküldtem a szövegkönyvet, kiszerepezik, megtanulják, s mire én kiérek, a ma még számomra ismeretlen, de bizonyára nagyon kedves kollégákkal megkezdhetjük a próbákat. Mikor utazik? — Figyelmes kanadai direktorom már március közepén mindent megírt, forgatókönyvszerű pontossággal. A lényeg: május 6-án délelőtt indulok Budapestről, délután már Torontóban várnak rám a repülőtéren, és elkísérnek a szállodába. Napközben pihenés és próba, esténként próba. Május 11-én szombaton este lesz a bemutató Torontóban, 12-én átrepülünk Montreálba és ott játszunk. Remélem a kinti közönségem, az itthoniakhoz hasonlóan, megértőén fogadja Teresát, aki hirdetés útján el akarja adni a villáját, hogy semmi se emlékeztesse egykori, boldogabb életére . .. Egyéb program? — Szeretném meglátogatni néhány kedves ismerősömet. Vannak kint kollégák, osztálytársnők, sőt (s most egy „ruttkais" nevetés következett) — még régi udvarlók is. És gondolom, jut idő városnézésre és a Niagarára ... Mivel búcsúzik? — Remélem, színházi tapasztalatokban és szeretetben gazdagabban jövök vissza, H. M. Munka közben képp megkövetelte a filmek szinkronizálását, hiszen a képernyőn a feliratok bolhapirinyó betűi élvezhetetlenek. De ami a legfontosabb: 7
