Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-13 / 8. szám
Egy kis hely a nap alatt Egy kis hely a nap alatt — enynyi mindenkinek kijár, aki nem főbűnös; sőt esetleg egészen tisztességes ember, ám tisztességét nem zászlóként lobogtatja, hanem úgy hordja, mint a bőrét: hozzátartozik, nem tud kibújni belőle. Egy kié hely a nap alatt, ami kijut neked, azon légy tisztességes ... — mondaná T. Gyula, ha lenne kedve és ideje ahhoz, hogy bárkit is erkölcsi oktatásban részesítsen. De nincs kedve hozzá, mert fáradt, és azért fáradt, mert minden idejét. .. De ki ez a T. Gyula? Filmhős. Ámbár nem néznénk annak. Előreugró, erős szemöldökcsontjai alatt két apró, összehúzott szem ül, s a két szem között törött boxoló orr. Keveset és nem szívesen beszél, mert hiszen körülötte mindenki sokat és gyorsan beszél, mint ahogyan mindenki rohan, mindenki mindent tud és mindent jobban tud. Abban a forgatagban, amelyben úgy tetszik, se hely, se szerep nem jut neki, pedig voltaképpen az egész forgatagot ő forgatja. T. Gyula az elmúlt esztendő egyik legsikeresebb magyar filmhőse, de mondhatnánk úgy is, hogy a legkomolyabb vígjátéki hőse ... T. Gyulát Szász Péter írta és rendezte meg a moziban; az életben T. Gyula egy istenhátamögötti faluban — vagy városban? — funkcionárius, régi nagy idők testben és tapasztalatban megvastagodott tanúja, aki aztán nem is csinált „karriert”: maradt Pándokon, húsz esztendőn át, tisztességben azon a kis helyen, amely neki kiméretett a nap alatt. De mert „fejlődni” kell, vénülő fejjel levelező egyetemista lesz, s egy szombati napon vizsgázni utazik fel a fővárosba, ugyanazon busszal, amellyel a pándoki futballcsapat is megy, hogy megvívjon a Fradival. T. Gyula azonban Pándok fiataljaitól egy sajátos megbízatást is kap: szerezzen másnapra, a művelődési házba egy karmestert és zenekart, hogy eljátsszák Beethoven harmadik szimfóniáját. A feladat — ilyenformán —, groteszk és abszurd; s fokozottan azzá teszi az a tény, hogy a szombat éppen „szabad szombat”, amikor az emberek — még a karmesterek is! — csökkentett munkahétben dolgoznak, s a koncertirodától a bankpénztárig mindenütt csak alkalmi ügyeletesek ülnek — ha éppen nem szaladtak el egy kávéra. T. Gyula ráadásul balszerencsés. Szállodai szobája foglalt, vizsgáztató tanára helyett egy rosszkedvű és gyanakvó tanársegéd vizsgáztatja s buktatja el... Illetve. Illetve T. Gyula ismeretei valóban némileg hézagosak az élet dolgainak elméleti megfogalmazásában, de korántsem azok, amikor cselekedni kell. Eszközei egyszerűek, sőt olykor, mi tagadás gyarlóak, de nem eredménytelenek. Aminek következtében huszonnégy órás hajszája karmester és zenekar után, valami sajátos, látszatra őrült és zavaros kavalkáddá válik, amelyben könnyűvérű leányzó és banktisztviselő, alkalmi szélhámos és egyetemi oktató, elhagyott menyasszony és befutott külkereskedő üldözi egymást és az ifjú karmestert, aki ugyan Pándok szülötte és neveltje, de megvadítva egy zenekritikus által, s fellovalva némely állítólagos T. Gyula — Bencze Ferenc alakításában — telefonok tucatjait bonyolítja le, hogy karmestert szerezhessen a pándoki kultúrházba... A válófélben levő egyetemi tanársegéd kislánya (Erdélyi Kati) is T. Gyula nyakába szakad, — mint látható — a szó szoros értelmében is. A karmester-hajsza egyik főszereplője Berta, a könnyűvérű leányzó (Margittai Ági és Bencze Ferenc) északi szőkék szirénhangjától inkább Malmőbe repül, semmint szűkebb pátriájába menne Beethovent dirigálni. Ez a különös, rohanó, szervező, megvadult és megvadított társaság a hajsza egy pontján már elszakad teremtőjétől. T. Gyula úgy érzi, feladatát nem sikerült teljesítenie, kudarcot vallott és feladja. De már hiába: az emberek, akiket „mozgósított” — mozognak nélküle is és Pándokon végül felcsendül az Eroica... Persze, nem ez a fontos, mint ahogyan nem a furcsa idea, hogy az élet annyi hiányzó reális szükséglete helyett Szász éppen egy karmester és zenekar kedvéért gyújtja be hősének rakétáit! Mindez csak ürügy — kissé átlátszó ürügy is — arra, hogy nagyon erőteljesen kiálthasson egy emberi magatartásforma mellett; amellett a magatartás mellett, amely minden hasznos társadalom élesztője. Az ember mellett, aki konok kitartással, hihetetlen nyugalommal, s nem csekély derűvel dolgozik egy feladatért, amelyet fontosnak tart, s amely ha éppen nem is fontos, azáltal lesz azzá, hogy közben célt és értelmet ad egy csomó kisiklott, vagy éppen kisiklani készülő embernek. A kavargásban, amelyben T. Gyula és társai végigszáguldanak Pesten, kézről kézre adva a válófélben levő tanársegéd gyermekét, a könnyű Berta bodros fekete parókáját, az ifjú karmester ezüst serlegét, amelyet hűségjelként éppen Pándoktól kapott — sokmindenről kerül szó, ami napjaink része, vitája, gondja, értelme és értelmetlensége. T. Gyula téved és összetévesztik, győz és közben a televízió nyilvánossága előtt összeverekszik — amiért odahaza fegyelmi várja... Majd hétfőn. De egyelőre a pándoki kultúrházban szól Beethoven, egy gimnázium zenekarának hangszerein, s egy világhírű karmester intésére — aki negyedszázada elfelejtett visszaadni egy kabátot, s most ráébredt, hogy tartozásai vannak. T. Gyula — a kolozsvári színház nagyszerű művészének, Bencze Ferencnek testében, lelkében életrekelve —, lassan bóbiskolva hallgatja a muzsikát. S a néző már érti, hogy a rendező miért írta fel filmje homlokára Benjámin László verséből az idézetet: „Szívem szerint földig hajlanék előtte, mégis csak jónapottal köszöntőm a kertészt. Köszönésemre kurtán biccent — nincs rám ideje. Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul könnyű dalocskát fütyörészve.” —bépé— 15
