Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 8. szám

Schnitzler is kutyába veszi, akit utálok. És az igazi nagyság az, hogy ha az ember ezt a hatalmas kér­dést össze tudja szorítani egy finom egyfelvonásos darabba, ahol a sorok közt minden megvan. Igen, én fogom megírni az egyfelvonásosok Parasztbecsületjét, a félórás remekművet. A címe ez lesz: Ifjúság. És le fogják fordítani angolra, franciára, németre. Így szólt és hozzátette: — Pénzt fogok keresni. 4 1905. február 26-án ezrt motyogta maga elé az író: — Kétségbe vagyok esve. Ebben a hónapban négy tárcát kell írnom az újságomnak. Hármat már írtam, de ha meg nem írom a negyediket, elfogy az idő, és elsején levonják az árát. És nincs témám! Kiszáradt az agyam, üres a fejem, buta vagyok, mint egy Simpli­­cissimus-alak. Mit csináljak? Eh, mit, megírom azt a rongy egyfelvonásost tárcának.... Azt hiszem: Jegyze­tek egy világvárosról jó cím lesz ... Így szólt, s hozzátette: — Legalább nem fogják levonni. 5 1905. március 2-án így beszélt az író: — Mégis igazam volt abban, hogy ez a téma nem tárcának való. Elmés, vidám csevegés kell a tárcában. Ami mondanivalóm Pest életéről, fejlődéséről van, azt megírom egy kemény cikkben. Sokan fognak magukra ismerni, és a cikknek nagy hatása lesz. Így szólt és hozzátette: — Csakhogy van miről írnom. 6 1905. április 17-én éjfél után fél egykor bejött a szer­kesztő az író szobájába. — Édesem — mondta neki —, az a buta Zrínyi el­felejtett vicceket ékelni a Különfélék rovatába, és ha­zament. Maga elmés ember, magából mindig kitelik egy bonmot. Kanyarítson egyet, de hamar, mert itt a szedő. Az író, aki épp távozni készült, rövid habozás után visszaült az íróasztalához, és a következő viccet írtaié: — A főváros. Feljött a vidéki leány, ebbe a szédítően keringő lázas forgatagba, s mikor Pestre jött, szép felkete baja volt. Itt aztán pénz, színház, világvárosi élet úgy megkömyékezte, hogy félrelépett, virágárus leány lett az orfeumban, és haját sárgára festette. Mikor aztán hazament, így kiáltott fel láttára a falu jegyzője. — Ni, hogy meg őszült a Tercsi! És még azt mondják, hogy Pest — feketére fest! — Kolosszális — mondta a szerkesztő, amikor el­olvasta —, ön csak úgy az ujjából rázza az elmés­­séget! Azzal távozott. — Most végre megírtam a témámat — sóhajtott az író, és hozzátette: — Csakhogy már hazamehetek. (1974. Ludas Matyi évkönyvéből) (folyt, a 11. oldalról) (Párizs), vagy az Eve Galérie (La Rochelle), s ismét a Galérie Siau (Amszterdam) nemcsak közönségsi­kert hoztak, hanem tovább szélesí­tették a Drégely iránt érdeklődő kri­tikai közvéleményt, hiszen Michel Phillippe joggal írta róla a francia­­országi bemutatkozás után: „Drégely László festészete a félelem, háború és halál ellen, a világosságért, a nap­fényért, minden emberért. Emberek és tárgyak az idő sodrában, foglyai az időnek, emberek és tárgyak küz­delme, emberek, akik győzedelmes­kednek, töprengenek, elcsüggednek és új erőre kapnak.” S amikor Amszterdamban újra bemutatkozha­tott, az NRC Handersblatt hasábjain Hans Redeker ilyen elragadtatott szavakkal méltatta művészetét: „Drégely László immáron másodszor állít ki a Siau Galériában, mély be­nyomást keltve. Drégelyben látjuk a mai magyar képzőművészet egyik legerősebb személyiségét. Ez a talál­kozás a művekkel a legszívbemarko­­lóbb és a legdrámaibb. A kiállítást a magyar nagykövet nyitotta meg, Drégely pedig megnyitott előttünk egy világot.” Most, hogy a Helikon Galériában újra találkoztunk vele, ismét meg­­éreztünk valamit ebből a különös festői világból. Ahogy Körner Eva, művészettörténész mondta a meg­nyitón: aki ennyi megújulásra képes, az meg tudja újítani az iránta meg­nyilvánuló érdeklődést is ... Illés Jenő Vörös ingaóra (1972) 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom