Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
árosban ezer hektár földön megalakította a Béke Mezőgazdasági Termelőszövetkezetet. Hét évvel az alakulás után ezer dolgozó tagja, 366 nyugdíjasa van, vagyona eléri a 130 millió forintot, bankadossága mindössze tizenkétmillió forint. Ezt az összeget egyébként a Német Demokratikus Köztársaságból vásárolt, 21 ezer négyzetméter alapterületű zöldséghajtató üvegházrendszer építésére fordították, amelyben primőr zöldpaprikát és paradicsomot termelnek. Helyzetfelismerésük helyességét jelzi, hogy a nagy „üvegházvároson” kívül — amely különben a nagybudapesti körgázvezetékre kapcsolva, földgázzal működik — kétszáz hektáron termelnek szabadföldi zöldséget és korai burgonyát. Szabadföldi zöldségtermelésük országosan kiemelkedő, mivel hektáronként 280 mázsás átlagot takarítanak be. A városi, sőt világvárosi környezetben, a nyolc-tízemeletes átlagmagasság ölelésében élő földszintes falu életmódjának és termelési viszonyainak megítélésében egyoldalúak volnánk, ha Rákospalota törzslakosságát egyszerűen kertészkedő, zöldségtermelő paraszti közösségnek tekintenék, mint például a csepeli „bolgárkertészeket", akiknek mezőgazdasági tevékenysége a korai karfiolpalántázással kezdődik, s a késő őszi betakarítással ér véget. A palotai termelőszövetkezet munkájban nyoma sincs effajta idényszerűségnek, itt ma is a klasszikus paraszti életmód törvényei uralkodnak, a munka újévtől újévig tart, a gazdasági év 365 napot ölel fel. Mindez arról tanúskodik, hogy a palotai parasztok korántsem holmi ősi konokságból folytatják földművelő életüket a város falain belül, inkább arról, hogy ezek a jobbágyivadékok a nehéz történelmi fordulókban kialakult és kicsiszolódott gazdasági érzékkel gondolkodnak, kiválóan ismerik a kereslet—kínálat törvényeit, a földhöz való ragaszkodásuk kisebb arányban érzelmi, sokkal inkább racionális elemekből tevődik össze. A falu hajdan egy feltöretlen, csekély értékű legelőrendszeren épült, ahol az állattartás majdhogynem a pusztai rideg pásztorkodás hagyományait követte. A palotai Béke Termelőszövetkezetben ma ezer darab válogatott, istállózott szarvasmarhát tartanak, négyszáz tehenük — egy-egy átlagosan évi 3500 liter tejt ad — másfél millió liter tejjel járul hozzá Budapest ellátásához. Tojásüzemükben — mert nem lehel egyszerűen tyúkászatnak nevezni ezt a hipermodern tojásgyárat — 35 ezer tojóstyúkot tartanak, s az állatok fejenként és évenként átlagosan 280 darabos tojáshozammal gyarapítják a szövetkezet jövedelmét. A hajdan sikeresen kofálkodó, a pesti piacokra bejáró palotai parasztok nemcsak a termelés, de az értékesítés módozataival is tökéletesen tisztában vannak, ezért 17 üzletet tartanak fenn — elsősorban Űjpesten —, ahol termékeiket értékesítik. A termeléstől az értékesítésig húzódó lánc eredménye kiütközik a tagság jövedelmén is. A dolgozó tagok havonta fizetést kapnak, évi átlagkeresetük meghaladja a 33—35 ezer forintot. Ezen felül 0,6 hektár háztáji földjük van, amelyen szintén burgonyát és takarmánynövényeket termelnek. A tagság a háztáji gazdálkodásból évi 1500 hízott sertést ad el, azon az 1—3 állaton kívül, amelyet családonként saját használatra levágnak. Fizetett szabadság, betegség esetén ingyenes orvosi és kórházi ellátás, a fizetés 85 százalékát kitevő táppénz jár a tagoknak. A háztáji föld természetesen kijár a nyugdíjasoknak is; a háztájikat a szövetkezet gépállománya műveli, s a szövetkezet saját pénzügyi alapjából méltányos összegre egészíti ki a nyugdíjas tagok havi keresetét. Az évről évre növekvő gazdasági sikerek ismeretében már lényegesen könnyebb megérteni a szövetkezet munkaerőhelyzetét, azt a körülményt, hogy a tőszomszédságban működő nagyipar nem jelent elszívó erőt. A fiatalság megmarad városlakó falusinak, már a harmadik nemzedék illeszkedik be a szövetkezeti munka olajozott gépezetébe, a fiatalok azonban már magasabb lépcsőfokon, mint az alapító apák és nagyapák, álltak. Szakképzett gépésztechnikusok ápolják a szövetkezet gépállományát, a régi palotai dinasztiákból kinőtt kertészek, növényvédők, állattenyésztők dolgoznak a szövetkezetben, amelyben minden termelési ágazat élén mérnöki képesítéssel rendelkező, jórészt palotai származású fiatal szakember áll. A palotai határ ebben az üdezöld májusi ragyogásban, kellemes színfoltként illeszkedik Üjpest kormos körvonalai és Újpalota háztömegének napsütötte homlokzatai közé. Egy nagy falu él itt a városban, egy izmos és egészséges falusi közösség, amely magától értetődő méltósággal fogadta városi státusát, s a maga módján viszonozza a „befogadó” Budapest rangos, rokoni ölelését. Baráti Géza A régi rákospalotai tanácsháza Egy kislány a palotai iskolából A gyermeki komolyságban mindig van valami megindítóan derűs. És az a dundi, rózsaszín arcú kislány, aki velem szemben ül, nagyon komoly, már ami az élet dolgait illeti, komolyabb bármely felnőttnél. Először úgy válaszol a kérdéseimre, mintha matematikából felelne, röviden, világosan; az élete is hasonlít a matematikához, rendezett, helyén van benne minden. A kislány komolysága az igen-nem és a fekete-fehér komolysága, így nézi a körülötte levő világot: jót és rosszat ismer, az árnyalatok kuszaságáról még semmit se tud. Komolysága persze nem zárja ki a csillogó szemet és a mosolyt, olyankor mosolyodik el, amikor kedves, jó dolgokról beszél; pedagógus akarok lenni — mondja például meggondoltan, komolyan, és közben fülig szalad a szája, mert örül, hogy erről beszélhet. A kislány tizennégy éves. Huber Zsuzsának hívják, a XV. kerületi Czabán Samu téri általános iskola nyolcadikos tanulója; jövőre gimnáziumba megy. Társalgásunk az előbb említett kimértséggel így kezdődött: — Beszéljünk a szüléidről... — Az édesapám géplakatos. A Fa- és Vászonredőnygyár kísérleti üzemében dolgozik. Anyukám üzletvezető egy kis élelmiszerboltban. Van egy nővérem is, huszonhárom éves, nemrégiben ment férjhez, ö hivatalnok ... Elhallgat. Ügy néz rám, mint aki elmondta a lényeget. — Eddig rendben van — mondom. — De gondolom, a szüleid számodra azért ennél többet jelentenek. Hirtelen megjelenik a szemében a mosoly belülről melegedő csillogása. A matematikai tömörség lírává oldódik. — Apukámmal nem úgy vagyok, mintha csak az édesapám volna, tetszik érteni? ö sokkal több nekem annál, a barátom is. mindent meg tudok beszélni vele. bármiről van szó. meghallgat és megért. — Sokat vagytok együtt? — Van egy kocsink. Azzal szoktunk elmenni kirándulni. Édesanyám sokszor nem jön velünk, azt mondja, tömegiszonya van. Fáradt, a boltban rengeteget dolgozik. — Hová mentek kirándulni? — Hát van egy telkünk is, Erdőkertesen, az egv kis falu, a Fót—Veresegyház vonalon. Oda megyünk ki általában. Ilyenkor, tavasszal ünnepnapokon a kertben dolgozunk, tetszik tudni, most van a gyomirtás és a kapálás ideje. Dolgozunk apukámmal, de nem fáradunk el, mert közben rengeteget beszélgetünk. — Miről? — Mindenről, ami engem érdekel. Mostanában a továbbtanulásról. — A kedves kislány egy pillanatra elhallgat, a szemében most már gyanúsan elhatalmasodik a csillogás. — Nekem, tetszik tudni, nagyon rendes édesapám van. Semmi mást nem követel tőlem, csak becsületességet. Megbízik bennem, hisz nekem, elvárja az egyenességet, és én sohasem csapnám be. Nyáron a szünidőben elmegyek hozzájuk dolgozni az üzembe, ezt is megbeszéltük már. — Szívesen mész? — Igen. Jártam már ott, kedvem van hozzá. — Az üzemről is beszélgettek édesapáddal? — Nem sokat. Azt mondja, nem hozza haza onnan a gondjait. Nem akar olyasmivel terhelni bennünket, amihez amúgysem értünk. — Hol laktok? — Itt, Rákospalota közepén, nem messze innen egy szoba konyhás lakásban. — Nem okoz gondot a családban, hogy kicsi a lakás? — Azt a házsort ott végig nemsokára lebontják. Azután szeretnénk kint a telkünkön, Erdőkertesen építkezni. Egyébként engem a szűk lakás a tanulásban nem zavar. Itt tanulok az iskolai napköziben délután ötig, este megyek csak haza. Délben a nagymamáméknál ebédelek. — Gondolom, jó tanuló vagy... — Miből tetszik gondolni? — Az ilyesmit megérzi az ember. A komoly, rendes kislányok általában jó tanulók. — Hát igen — mondja szerény tárgyilagossággal. —Ebből a szempontból nem sok baj volt velem. Majdnem mindenből ötösöm van. De legjobban az irodalmat, a történelmet, a kémiát és a biológiát szeretem. Felvettek a Móricz Zsigmond Gimnáziumba, az Budán van, ott kollégiumban fogok lakni. — Miért mész kollégiumba? — Különben napi három órát kellene utaznom. És a szüleim már nem tudnának segíteni a tanulásban. A gimnázium, az más, az a tananyag már felette van annak, amit ők tudnak. Ezért jobb kollégiumba menni. Kicsit furcsa lesz. Elsős koromtól kezdve ebbe az iskolába jártam, nagyon ide szoktam, ide tartozom. — Szerinted jó iskola ez? Erre a kérdésre megint komoly, matematikai kimértségű válasz érkezik. — Nemrég vezették be nálunk a szaktantermes oktatást, tehát minden tárgyat speciálisan felszerelt helyiségben tanítanak. Nagyon sok a korszerű szemléltető és pedagógiai segédeszköz. Van pinceklubunk, magnóval, tévével, rádióval, rengeteg játékkal; a tanárok tőlünk kérték a javaslatokat, hogyan kívánjuk berendezni ezt a klubot. — Jó az iskola, de jók-e a pedagógusok? — Szerintem nagyon jó tanáraink vannak — a vékonyka hang megint átmelegszik. — Talán én is azért akarok pedagógus lenni, mert itt jó példát láttam. Az osztályfőnöknőm nagyon sokat segített, buzdított, de a többi tanárom is, hogy tanuljak tovább. — A szüleid? — Édesapám azt mondta, ő mindenben segíteni fog. hogy elérjem, amit akarok. Helyesli, de bele nem szól, rajtam múlik minden. Édesanyám kicsit tart attól, hogy egy pedagógusnak nem könnyű az élete. — És te tartasz-e ettől? — Tudom, hogy sok gondjuk van a tanároknak, de én azt a munkát nagyon szépnek tartom. Magyar—történelem szakos tanár szeretnék lenni. — Ez ugye, a távoli jövő? És most mi az, amit szeretsz? — Nagyon sokat olvasok, különösen szünidőben. Sportolok is. Az Üjpesti Dózsában atlétizálok. Nagyon szeretek autózni édesapámmal. Szeretem a kutyákat. Ha megépül a házunk Erdőkertesen, biztos, hogy lesz kutyánk. Szeretem a mozit, a színházat, a magnózást, a zenét. Ó, én nagyon sok mindent szeretek. — És mit az, amit nem szeretsz, amit rossznak tartasz az életedben? — Talán csak egyetlen dolog van. Hogy nincs hozzám hasonló korú testvérem. És igazán jó barátnőm sincs. Ezért is örülök annak, hogy ősztől kezdve kollégiumba kerülök. Ott sok hozzám hasonló lányra találok. — Szóval semmi sem aggaszt? — Csak a továbbtanulás. Az, hogy miképpen állom meg a helyemet a gimnáziumban és aztán később bekerülök-e az egyetemre. Más gondom-bajom eddig nem volt, az iskolán belül és otthon se. Egyébként, ha el vagyok keseredve, akkor mindig zenét hallgatok, az helyrehoz. — Miért szoktál elkeseredni? — Ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. Ha becsúszik egy gyengébb felelet az ötösök közé. Egyszóval, csak ilyesmiért. De aztán hamarosan elfelejtem. Az iskola, ahová Zsuzsa jár, 1960-ban épült. A XV. kerület legnagyobb általános iskolája. Szép, modern, kertes épület, nagy, világos ablakokkal. Négyszázötven gyerek tanul itt, huszonnyolc szaktanár irányítása mellett. Az elmúlt esztendőkben példa alig volt arra, hogy az itt végzett nyolcadik osztályosok közül valaki ne tanult volna tovább szakmunkásképző intézetben, szakközépiskolában, gimnáziumban vagy technikumban. Zsuzsa azt mondta: jó iskola. A gyermekszemek általában tisztán látnak. És azt hiszem, Zsuzsa véleményéi megerősítik a valóság tényei is. Kristóf Attila 13
