Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-31 / 7. szám
(Szül ettek: Bekopogtam a fővárosi István Kórház személyzeti vezetőjéhez, és kérdeztem, vannak-e 1945-ben született dolgozóik. Biztosan vannak, sok ember dolgozik nálunk, mondta, s elém tett egy. doszsziét, keressek. Találomra kiválasztottam három nevet. Csak annyit kérdeztem róluk, melyiket hol találom. Ballagtam a kórház udvarán a pavilonok között. A kerítésen túlról, a Nagyvárad térről behallatszott az autóbuszok és villamosok zaja. Mellettem és velem szemben fehér köpenyes nők és férfiak siettek, s pongyolájukra vett nagykabátban betegek. Megtalálom-e ezt a három embert? Tulajdonképpen mit is akarok ezzel a riporttal? Semmi mást, tisztáztam, mint így, a véletlenre bízva a választást, megtudni, hogy három ember — ha ugyan sikerül velük beszélnem —, szóval ez a három, 1945-ben született fiatal, hogyan él. Amikor töprengésemben idáig jutottam, épp az idegosztály pavilonja előtt álltam. { Fiatal nővért szólítok meg az idegosztály folyosóján. — Hol találom Rudó Istvánnét? — Én vagyok — mondja a nővérke. — Miért keres? — Beszélgetni szeretnék magával. — Nem nagyon érek rá — mondja —, 57 betegünk van, sok a munkám. — Azért csak betessékel a nővérszobába. Nagyon csinos, törékeny nő, az arca ápolt, a szemöldöke két vékony csík, a mostani divat szerint. Látszik rajta: született pest!. — Szabolcsi vagyok — kezdi. — Hallott már Csengerről? Község a Szamos mellett, a román határon. Annak a közelében van egy még kisebb község, Pátyod. Ott születtem, ma is ott élnek a szüleim. — S maga mióta él Pesten? — 1962-től. Akkor kerültem az ápolónőképző iskolába. Tizenhét évesen. — Addig mit csinált? — Pátyodon éltem, dolgoztam. Tulajdonképpen véletlenül lettem ápolónő. A nyolcadik osztály elvégzése után szerettem volna tovább tanulni, de a bátyám akkor technikumba járt, volt még egy kishúgom, felénk rossz a föld, nem voltunk jómódúak, a szüleim egyszerű parasztemberek, azt mondták, nem tudnak három gyereket iskoláztatni, és minek egy lánynak tanulni. Dolgoztam a földünkön, kapáltam, arattam, mikor mit kellett. És közben egy másfajta életről álmodoztam. Egyszer hirdetést láttam az újságban, válaszoltam rá, vagyis jelentkeztem az ápolónőképzőbe. 1964-ben végeztem, azóta, tehát kilenc éve itt dolgozom. — S közben? Mint a nevéből is kiderül, férjhez ment. — Igen, két lányom van, a nagyobbik ötéves, a kicsi három. — ök most hol vannak? — Itt, a kórházi bölcsődében és óvodában. Két műszakban dolgozom, amikor délelőttös vagyok, én hozom-viszem őket, ha pedig délutáni műszakban dolgozom, akkor a férjem jön értük. — Nehéz a munkája? — Ápolónőnek lenni fizikailag is, szellemileg is kimerítő, az idegosztályon duplán az. Ide végtelen türelem kell. — Van türelme? — Különben nem lennék itt! De ugye nem haragszik ... a betegeim ... őket nem szabad megvárakoztatni. — Csak egy utolsó kérdés. Véletlenül ápolónő... — Értem mit akar mondani — vág a szavamba. — Most már szándékosan is idejönnék. És ha még azt is meg akarja kérdezni, hogy elégedett vagyok-e, azt mondom, igen. A férjemmel, pedig ő nem is egészségügyi, hanem villamosmérnök, nagyon jól megértjük egymást, két aranyos lányom van, két hete költöztünk be a lakásunkba, anyagilag rendben vagyunk, h munkámat szeretem, mi mást kívánhatnék még? Anyám szombaton eljött Pátyodról megnézni az új lakásunkat, sírva fakadt örömében: hát lányom, ezt azért nem gondoltam volna! Amikor abban a nagy világégésben megszülettél, azt mondtam magamban, istenem, hát minek is szültelek, mire is szültelek én téged. Az I. belgyógyászati osztályon dolgozik Radó Erzsébet. Osztályvezető főnővér. — A kórházban én vagyok a legfiatalabb főnővér. 1971 decemberében neveztek ki. — Hány nővért irányít? — Az osztályunk 117 ágyas, tehát nagy osztály, az ápolónők száma pedig 22. Nagyon sok a betegünk, ugyanakkor kevés a nővér. Így aztán töprenghetek, hogy szervezzem meg, hogy kevés emberrel is jól menjen a munka. Ráadásul: nehezen fogadtak el főnöküknek. A beosztottaim idősebbek nálam. De ez alatt az egy év alatt sikerült elérnem, hogy már nemcsak azért fogadják el utasításaimat, mert főnök vagyok, hanem mert meggyőződtek róla, hogy értek a szakmához. Bármilyen problémájukkal -fordulnak hozzám, igyekszem segíteni. — Mikor végzett? — 1965-ben szereztem meg az ápolónői oklevelet, és 1971 végéig, a kinevezésemig a II. belgyógyászaton dolgoztam. Ápolónőnek lenni nem könnyű, de osztályvezető főnővérnek lenni még nehezebb. A beosztott ápolónő csak a saját munkájáért felel, én pedig mind a huszonkét emberért. A munkaidőm héttől háromig tart, de még ötkör, hatkor is itt vagyok, ünnepnap pedig telefonálok vagy bejövök, ilyen nagy osztályon mindig adódhat valami rendkívüli. Persze — teszi hozzá kicsit rezignáltan — megtehetem, hogy csak a munkámnak élek, nincs családom. — Pesti? — Szabolcsi vagyok. Nyíregyháza mellől jöttem. — Maga is? Itt is, más kórházban is találkoztam már Szabolcsból származó nővérekkel. Mi ennek az oka? — Nyolc-tíz évvel ezelőtt Szabolcsban még nem nagyon volt munkalkalom, különösen lányoknak nem. A parasztember lányának három választása volt. A nyolcadik osztály elvégzése után tovább tanul, vagy marad a téeszben, vagy elmegy ipari munkásnak. Engem a nővérem, aki itt Pesten dolgozott, hívott magához. Anyám boldogan elengedett, legalább ketten élünk, vigyázunk egymásra ebben a nagyvárosban. Egy másik nővérem, aki Nyíregyházán él, csecsemőgondozó, tőle kaptam kedvet az egészségügyi munkához. — Hol lakik? — Albérletben. — A szüleit milyen gyakran látogatja meg? — Amikor csak tehetem. A vonatközlekedés nagyon jó és nem is kerül sokba. Sokat mesélek otthon a munkámról, Pestről, az utazásaimról. — Hova utazgat? — Külföldre. A kórház gyakran szervez társasutazást, és amikor csak tehetem, elmegyek. Épp a jövő héten indulok hatnapos al-dunai hajóútra. Alacsony, vékony szőke nő. A „Röntgen” feliratú ajtó mögött találok rá. A neve: dr. Scher Anikó. Amikor megmondom, miért keresem, szabadkozik. — Nincs mit írni énrólam. Velem nem történt semmi. Azért mégis ráállt a beszélgetésre. — Bár Szegeden születtem, pesti vagyok, mert a születésem után néhány héttel ideköltöztünk. Édesapám tanár, édesanyám pedig könyvtáros, egyetlen gyerekük vagyok. Középiskolás koromban elhatároztam, hogy orvos leszek, érettségi után jelentkeztem az orvostudományi egyetemre. Az egyetemen úgy gondoltam, sebész leszek, aztán mégis röntgenorvosi állást pályáztam meg. — Miért mondott le arról, hogy sebész legyen? — Mert... megismerkedtem egy fiúval, összeházasodtunk. Hamarosan rájöttem, hogy a sebészi pálya nehéz nőnek. Mint röntgenorvosnak csak hat óra a munkaidőm, hiszen ez veszélyes terület, így többet lehetek otthon. — Mennyi idős a gyerek? — Ö, még nincs gyerekünk. Előbb szeretnék a szakmában valamit elérni, most készülök a röntgen szakvizsgára. — Hol laknak? — Egyelőre az apósoméknál. De már épül a lakásunk, s ha meglesz, jöhet a gyerek. Én is kérdezhetek valamit? — Természetesen. — Ugye, mégsem lesz belőlem újságcikk? — Miből gondolja? — Mert ez az egész, hogyis mondjam ... nem szenzáció. Semmi olyan nincs benne, ami az olvasót érdekelné. Dr. Scher Anikó, Radó Erzsébet és Rudó Istvánné életében valóban nincs semmi különös. Megszülettek 1945-ben, szakmát, hivatást választottak, dolgoznak, élnek. Éppúgy, mint a velük egykorú fiatalok. Sulyok Katalin ÁPRILIS 4« Feljön Szabolcsból egy kis parasztlány — riportunk hőse —, mert más életről álmodozik. Nem fantázia szülte légvárakat próbál építeni, nem. Egy maga képzelte, maga teremtette reális kis világot. Az ápolónők nehéz mesterségét választja, tanul, és dolgozik, és boldogul. Elindulnak kis falvak osztatlan iskoláiból a gyermekcsoportok. A városba készülődnek. Nem szerencsét próbálni mennek, mint a mesében. Nem próbálkozni csupán, hátha sikerül. Hívó szóra indulnak, várják őket. Gyere szakmunkásnak, tanuld kezessé tenni a gépet — mondják nekik. Üljetek az iskolapadba — hallják máshonnan —, tanuljatok. Maradj nálunk falun, hiszen nem kisebb dolog az sem — hangzik szövetkezetek kérése —, jó fizetség, megbecsülés, öröm jár vele. Bizony, nem könnyű a döntés, merre, hova. S külvárosok egykor nyomorú sorsú népének fiai, lányai, szakmunkások és gyárigazgatók, orvosok és tanárok, katonák és színészek, külkereskedelmi szakemberek és diplomaták lesznek. A televízió képernyője előtt — az ország figyelő szeme láttára — egy magabiztos, tehetséges ifjúság mond nap nap után véleményt művészetről, irodalomról, tudományról, és adja a tanúbizonyságát tudásának, felkészültségének. Es feláll a parlamentben a miniszterelnök — ugyan ki gondol rá, hogy valaha vasmunkás volt —, jelenti az országgyűlésnek, hogy a kormányprogram időarányos részét miként hajtották végre, és mit szándékoznak még tenni. Parasztlányból ápolónő, falvak fiaiból szakmunkás, tehetséges gyerekek előtt kitárult kapuk — ugyan mi ebben a rendkívüli? S hogy munkásemberből a hatalom magas tisztségébe került államférfi közös dolgainkról szól az országgyűlésben — hát nem természetes mindez? Valóban az. Mint ahogyan levegőt veszünk, olyan természetes. Már huszonnyolc éve. Nem beszélünk róla állandóan, és nem mélázunk örökké a múltról, nincs rá idő. dolgozni kell. De azért nem felejtjük, honnan emelt fel bennünket ama réges-régi április 4-e, 1945 tavasza. Nem feledhetjük a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, az országon végigzúgó háborút, az elpusztult százezreket, a nemzethalál ránktörö rémképét. Miként a hirtelen beállt csendet sem, amikor a szovjet seregek csapásai alatt a háború végleg kitakarodott a magyar földről. Miként az akkor felsejlő reménységet sem, hogy talán újra lesz itt élet. Mostanában — hiszen immár majd három évtized adja a mérlegkészítés lehetőségét — évfordulók figyelmeztetnek egyre-másra, milyen történelmi feladatokkal gyürköztünk meg. Megemlékeztünk nemrég a földreform születésnapjáról, koldus parasztmilliók álmának beteljesüléséről. S íme elmondhatjuk: a szövetkezett parasztság nemcsak összehasonlíthatatlanul jobban él, mint valaha, nemcsak nagyobb kenyeret tesz az ország asztalára, mint amire a mezőgazdaság valaha is képes volt, hanem, miközben átformálta a régi falut, maga is átformálódott. Megemlékeztünk arról a napról is, amikor a néphatalom saját kezébe vette a nagyüzemeket. S íme: mi lett Csepelből, az egykori Diósgyőrből, Özdból, s kis falvakból, ahol várost formált az ipar, s a munkásságból, amely mindezt megteremtette. Hogy minden csupa-csupa dicsőség, egyetlen felfelé ívelés volna a végére járó három évtized? Nem az. Kudarcok és hibák is kísérték utunkat. De hatalmat gyakorló népünknek volt ereje, bizodalma túljutni rajtuk. Miként megbirkózik a ma nem kis feladataival is. Mert tudja, mit akar. Mert vannak hozzá eszközei. S mert küzdelmeiben nincsen egyedül. A történelem, amely árvaságra, a reakciós Európa közepén bukásra ítélte 1848 felkelt magyar népét, mára a szocializmus útjára terelte nemzetünket, testvéri szövetségben Közép- és Kelet-Európa oly sok balsorson túljutott népeivel. A magyarság ma megbecsült tagja a népek családjának. Eredményeinket, erőfeszítéseinket jól ismeri a nagyvilág, szavunknak súlya van a nemzetek tanácsában. 1945 április 4.-e: akkor kezdődött. Csatár Imre PETŐFI NEVÉBEN Petőfit ünnepelte, a polgári forradalom és a szabadságharc 125. évfordulójára emlékezett a Múzeumkerti nagygyűlésen és a költő szobránál az ifjúság (Lévai András felvételei)