Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-31 / 7. szám

(Szül ettek: Bekopogtam a fővárosi István Kórház személyzeti vezetőjéhez, és kérdeztem, vannak-e 1945-ben született dolgozóik. Biztosan vannak, sok ember dolgozik nálunk, mondta, s elém tett egy. dosz­­sziét, keressek. Találomra kiválasztot­tam három nevet. Csak annyit kérdez­tem róluk, melyiket hol találom. Ballagtam a kórház udvarán a pavi­lonok között. A kerítésen túlról, a Nagyvárad térről behallatszott az autó­buszok és villamosok zaja. Mellettem és velem szemben fehér köpenyes nők és férfiak siettek, s pongyolájukra vett nagykabátban betegek. Megtalálom-e ezt a három embert? Tulajdonképpen mit is akarok ezzel a riporttal? Semmi mást, tisztáztam, mint így, a véletlenre bízva a választást, meg­tudni, hogy három ember — ha ugyan sikerül velük beszélnem —, szóval ez a három, 1945-ben született fiatal, hogyan él. Amikor töprengésemben idáig jutot­tam, épp az idegosztály pavilonja előtt álltam. { Fiatal nővért szólítok meg az idegosz­tály folyosóján. — Hol találom Rudó Istvánnét? — Én vagyok — mondja a nővérke. — Miért keres? — Beszélgetni szeretnék magával. — Nem nagyon érek rá — mondja —, 57 betegünk van, sok a munkám. — Azért csak betessékel a nővérszobába. Nagyon csinos, törékeny nő, az arca ápolt, a szemöldöke két vékony csík, a mostani divat szerint. Látszik rajta: született pest!. — Szabolcsi vagyok — kezdi. — Hal­lott már Csengerről? Község a Szamos mellett, a román határon. Annak a kö­zelében van egy még kisebb község, Pá­­tyod. Ott születtem, ma is ott élnek a szüleim. — S maga mióta él Pesten? — 1962-től. Akkor kerültem az ápoló­nőképző iskolába. Tizenhét évesen. — Addig mit csinált? — Pátyodon éltem, dolgoztam. Tulaj­donképpen véletlenül lettem ápolónő. A nyolcadik osztály elvégzése után szerettem volna tovább tanulni, de a bátyám akkor technikumba járt, volt még egy kishúgom, felénk rossz a föld, nem voltunk jómódúak, a szüleim egy­szerű parasztemberek, azt mondták, nem tudnak három gyereket iskoláztat­ni, és minek egy lánynak tanulni. Dol­goztam a földünkön, kapáltam, arattam, mikor mit kellett. És közben egy más­fajta életről álmodoztam. Egyszer hir­detést láttam az újságban, válaszoltam rá, vagyis jelentkeztem az ápolónő­képzőbe. 1964-ben végeztem, azóta, tehát kilenc éve itt dolgozom. — S közben? Mint a nevéből is kide­rül, férjhez ment. — Igen, két lányom van, a nagyobbik ötéves, a kicsi három. — ök most hol vannak? — Itt, a kórházi bölcsődében és óvo­dában. Két műszakban dolgozom, ami­kor délelőttös vagyok, én hozom-viszem őket, ha pedig délutáni műszakban dol­gozom, akkor a férjem jön értük. — Nehéz a munkája? — Ápolónőnek lenni fizikailag is, szellemileg is kimerítő, az idegosztályon duplán az. Ide végtelen türelem kell. — Van türelme? — Különben nem lennék itt! De ugye nem haragszik ... a betegeim ... őket nem szabad megvárakoztatni. — Csak egy utolsó kérdés. Véletlenül ápolónő... — Értem mit akar mondani — vág a szavamba. — Most már szándékosan is idejönnék. És ha még azt is meg akar­ja kérdezni, hogy elégedett vagyok-e, azt mondom, igen. A férjemmel, pedig ő nem is egészségügyi, hanem villamos­­mérnök, nagyon jól megértjük egymást, két aranyos lányom van, két hete köl­töztünk be a lakásunkba, anyagilag rendben vagyunk, h munkámat szere­tem, mi mást kívánhatnék még? Anyám szombaton eljött Pátyodról megnézni az új lakásunkat, sírva fakadt örömében: hát lányom, ezt azért nem gondoltam volna! Amikor abban a nagy világégés­ben megszülettél, azt mondtam magam­ban, istenem, hát minek is szültelek, mire is szültelek én téged. Az I. belgyógyászati osztályon dolgo­zik Radó Erzsébet. Osztályvezető főnő­vér. — A kórházban én vagyok a legfia­talabb főnővér. 1971 decemberében ne­veztek ki. — Hány nővért irányít? — Az osztályunk 117 ágyas, tehát nagy osztály, az ápolónők száma pedig 22. Nagyon sok a betegünk, ugyanakkor kevés a nővér. Így aztán töprenghetek, hogy szervezzem meg, hogy kevés em­berrel is jól menjen a munka. Ráadá­sul: nehezen fogadtak el főnöküknek. A beosztottaim idősebbek nálam. De ez alatt az egy év alatt sikerült elér­nem, hogy már nemcsak azért fogadják el utasításaimat, mert főnök vagyok, ha­nem mert meggyőződtek róla, hogy ér­tek a szakmához. Bármilyen problémá­jukkal -fordulnak hozzám, igyekszem segíteni. — Mikor végzett? — 1965-ben szereztem meg az ápoló­női oklevelet, és 1971 végéig, a kineve­zésemig a II. belgyógyászaton dolgoz­tam. Ápolónőnek lenni nem könnyű, de osztályvezető főnővérnek lenni még ne­hezebb. A beosztott ápolónő csak a sa­ját munkájáért felel, én pedig mind a huszonkét emberért. A munkaidőm hét­től háromig tart, de még ötkör, hatkor is itt vagyok, ünnepnap pedig telefoná­lok vagy bejövök, ilyen nagy osztályon mindig adódhat valami rendkívüli. Per­sze — teszi hozzá kicsit rezignáltan — megtehetem, hogy csak a munkámnak élek, nincs családom. — Pesti? — Szabolcsi vagyok. Nyíregyháza mellől jöttem. — Maga is? Itt is, más kórházban is találkoztam már Szabolcsból származó nővérekkel. Mi ennek az oka? — Nyolc-tíz évvel ezelőtt Szabolcs­ban még nem nagyon volt munkalka­­lom, különösen lányoknak nem. A pa­rasztember lányának három választása volt. A nyolcadik osztály elvégzése után tovább tanul, vagy marad a téeszben, vagy elmegy ipari munkásnak. Engem a nővérem, aki itt Pesten dolgozott, hí­vott magához. Anyám boldogan elenge­dett, legalább ketten élünk, vigyázunk egymásra ebben a nagyvárosban. Egy másik nővérem, aki Nyíregyházán él, cse­csemőgondozó, tőle kaptam kedvet az egészségügyi munkához. — Hol lakik? — Albérletben. — A szüleit milyen gyakran látogatja meg? — Amikor csak tehetem. A vonatköz­lekedés nagyon jó és nem is kerül sok­ba. Sokat mesélek otthon a munkám­ról, Pestről, az utazásaimról. — Hova utazgat? — Külföldre. A kórház gyakran szer­vez társasutazást, és amikor csak tehe­tem, elmegyek. Épp a jövő héten indu­lok hatnapos al-dunai hajóútra. Alacsony, vékony szőke nő. A „Rönt­gen” feliratú ajtó mögött találok rá. A neve: dr. Scher Anikó. Amikor meg­mondom, miért keresem, szabadko­zik. — Nincs mit írni énrólam. Velem nem történt semmi. Azért mégis ráállt a beszélgetésre. — Bár Szegeden születtem, pesti va­gyok, mert a születésem után néhány héttel ideköltöztünk. Édesapám tanár, édesanyám pedig könyvtáros, egyetlen gyerekük vagyok. Középiskolás korom­ban elhatároztam, hogy orvos leszek, érettségi után jelentkeztem az orvos­­tudományi egyetemre. Az egyetemen úgy gondoltam, sebész leszek, aztán mégis röntgenorvosi állást pályáztam meg. — Miért mondott le arról, hogy se­bész legyen? — Mert... megismerkedtem egy fiú­val, összeházasodtunk. Hamarosan rá­jöttem, hogy a sebészi pálya nehéz nő­nek. Mint röntgenorvosnak csak hat óra a munkaidőm, hiszen ez veszélyes terület, így többet lehetek otthon. — Mennyi idős a gyerek? — Ö, még nincs gyerekünk. Előbb szeretnék a szakmában valamit elérni, most készülök a röntgen szakvizsgára. — Hol laknak? — Egyelőre az apósoméknál. De már épül a lakásunk, s ha meglesz, jöhet a gyerek. Én is kérdezhetek valamit? — Természetesen. — Ugye, mégsem lesz belőlem újság­cikk? — Miből gondolja? — Mert ez az egész, hogyis mond­jam ... nem szenzáció. Semmi olyan nincs benne, ami az olvasót érdekelné. Dr. Scher Anikó, Radó Erzsébet és Rudó Istvánné életében valóban nincs semmi különös. Megszülettek 1945-ben, szakmát, hivatást választottak, dolgoz­nak, élnek. Éppúgy, mint a velük egy­korú fiatalok. Sulyok Katalin ÁPRILIS 4« Feljön Szabolcsból egy kis parasztlány — riportunk hőse —, mert más életről álmodozik. Nem fantázia szülte légvárakat próbál építeni, nem. Egy maga kép­zelte, maga teremtette reális kis világot. Az ápolónők nehéz mesterségét választja, tanul, és dolgozik, és bol­dogul. Elindulnak kis falvak osztatlan iskoláiból a gyer­mekcsoportok. A városba készülődnek. Nem szerencsét próbálni mennek, mint a mesében. Nem próbálkozni csupán, hátha sikerül. Hívó szóra indulnak, várják őket. Gyere szakmunkásnak, tanuld kezessé tenni a gé­pet — mondják nekik. Üljetek az iskolapadba — hallják máshonnan —, tanuljatok. Maradj nálunk falun, hiszen nem kisebb dolog az sem — hangzik szövetkezetek ké­rése —, jó fizetség, megbecsülés, öröm jár vele. Bizony, nem könnyű a döntés, merre, hova. S külvárosok egykor nyomorú sorsú népének fiai, lányai, szakmunkások és gyárigazgatók, orvosok és ta­nárok, katonák és színészek, külkereskedelmi szakem­berek és diplomaták lesznek. A televízió képernyője előtt — az ország figyelő szeme láttára — egy magabiz­tos, tehetséges ifjúság mond nap nap után véleményt művészetről, irodalomról, tudományról, és adja a tanú­­bizonyságát tudásának, felkészültségének. Es feláll a parlamentben a miniszterelnök — ugyan ki gondol rá, hogy valaha vasmunkás volt —, jelenti az országgyűlésnek, hogy a kormányprogram időará­nyos részét miként hajtották végre, és mit szándékoz­nak még tenni. Parasztlányból ápolónő, falvak fiaiból szakmunkás, tehetséges gyerekek előtt kitárult kapuk — ugyan mi ebben a rendkívüli? S hogy munkásemberből a hata­lom magas tisztségébe került államférfi közös dolga­inkról szól az országgyűlésben — hát nem természetes mindez? Valóban az. Mint ahogyan levegőt veszünk, olyan természetes. Már huszonnyolc éve. Nem beszé­lünk róla állandóan, és nem mélázunk örökké a múlt­ról, nincs rá idő. dolgozni kell. De azért nem felejtjük, honnan emelt fel bennünket ama réges-régi április 4-e, 1945 tavasza. Nem feledhetjük a megaláztatást, a ki­szolgáltatottságot, az országon végigzúgó háborút, az elpusztult százezreket, a nemzethalál ránktörö rémké­pét. Miként a hirtelen beállt csendet sem, amikor a szovjet seregek csapásai alatt a háború végleg kitaka­rodott a magyar földről. Miként az akkor felsejlő re­ménységet sem, hogy talán újra lesz itt élet. Mostanában — hiszen immár majd három évtized adja a mérlegkészítés lehetőségét — évfordulók figyel­meztetnek egyre-másra, milyen történelmi feladatok­kal gyürköztünk meg. Megemlékeztünk nemrég a föld­reform születésnapjáról, koldus parasztmilliók álmának beteljesüléséről. S íme elmondhatjuk: a szövetkezett parasztság nemcsak összehasonlíthatatlanul jobban él, mint valaha, nemcsak nagyobb kenyeret tesz az ország asztalára, mint amire a mezőgazdaság valaha is képes volt, hanem, miközben átformálta a régi falut, maga is átformálódott. Megemlékeztünk arról a napról is, ami­kor a néphatalom saját kezébe vette a nagyüzemeket. S íme: mi lett Csepelből, az egykori Diósgyőrből, Özd­­ból, s kis falvakból, ahol várost formált az ipar, s a mun­kásságból, amely mindezt megteremtette. Hogy minden csupa-csupa dicsőség, egyetlen felfelé ívelés volna a végére járó három évtized? Nem az. Ku­darcok és hibák is kísérték utunkat. De hatalmat gya­korló népünknek volt ereje, bizodalma túljutni rajtuk. Miként megbirkózik a ma nem kis feladataival is. Mert tudja, mit akar. Mert vannak hozzá eszközei. S mert küzdelmeiben nincsen egyedül. A történelem, amely árvaságra, a reakciós Európa közepén bukásra ítélte 1848 felkelt magyar népét, mára a szocializmus útjára terelte nemzetünket, testvéri szövetségben Közép- és Kelet-Európa oly sok balsorson túljutott népeivel. A magyarság ma megbecsült tagja a népek családjának. Eredményeinket, erőfeszítéseinket jól ismeri a nagy­világ, szavunknak súlya van a nemzetek tanácsában. 1945 április 4.-e: akkor kezdődött. Csatár Imre PETŐFI NEVÉBEN Petőfit ünnepelte, a polgári forradalom és a szabadságharc 125. évfordulójára emlékezett a Múzeum­kerti nagygyűlésen és a költő szobránál az ifjúság (Lévai András felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom