Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-10 / 23. szám
Baráti Qéza - fiuffa Vékr - Kristóf Attila SZÜILWMEM SZÉP H H A LEGNAGYOBB MAGYAR FALU: ÍRD II. őzet lALek Kisfaludy Károly három szava, a Szülőföldem szép határa, itt és most, Szentes Jánosné, született Kóka Rozália érdi otthonában, ezeket a kérdéseket veti föl: Hogyan kerülnek csángó szőttesek, vagy a katrinca nevezetű átalvetős női szoknya, amely a bukovinai magyar asszonyok és lányok viselete volt, egy érdi általános iskolai tanítónő otthonába? Hogyan jutott százhatvan, százhetven bukovinai (Románia) székely család a Székelyföldtől és Bukovinától egyaránt távoli, Budapest melletti Érd hatodik kerületébe, a Postás telepre és környékére? Ezeknek a családoknak, ennek az ezer léleknek, mi a szülőföldje? Érd volna a Szülőföldem szép határa? — Nem az — mondja a harminc éves érdi tanítónő Huba utca 8 számú családi házukban, annak is a gonddal berendezett egyik szobájában, amelynek ablakán bukovinai függönyt látok, az asztalokon, a könyvespolcon, a falakon szebeni szőttest, kalotaszegi szőttest, csángó szőtteseket, köröndi tányérokat és a szekrényében, amint kinyitja, bukovinai székely katrincákat. A tanítónő számára Bukovina, Hadikfalva volna a Szülőföldem szép határa, ahova az édesapja, az öregapja való? — Nem az — mondja újból Kóka Rozália, aki már nem Hadikfalván, hanem Bajmokon született, a jugoszláviai Bácskában. Egy esztendős korában került el, menekültek el onnan, 1944 égzengéses őszén s ő már a Tolna megyei, dunántúli Felsőnánán nőtt fel, ahonnan 1964-ben költöztek át a Budapest melletti Érdre. Felsőnána volna a Szülőföldem szép határa? — Az sem, mert igazában ott sem voltunk otthon — mondja harmadszor, én pedig felteszem magamban azt a kérdést még itt és most, hogy milyen a sorsuk azoknak, akiknek az űzöttség volt történelmi életformája; akiknek a menekülés vált megszokottá; akik nem tudják sem egyetlen falura, sem egyetlen tájra, sem egyetlen országrészre sem azt mondani, hogy íme, itt van az ő szülőföldjük szép határa... S ebbe az írás-sorozatba, a Szülőföldem szép határa gyűjtőszavai alá azok is odatartoznak, azok is beletartoznak, akiknek a szülőföldjét néha nem könnyű, néha nagyon nehéz, néha egyenesen lehetetlen meghatározni. Ezer székely Érden él: — De egyetlenegy sem bútorozott szobában — közli Szentesné, Kóka Rozália. — Valamennyi érdi székely családnak saját háza van — teszi azután hozzá. Még nem egészen, még nem teljesen, de kissé, de valamiképpen már a szülőföld az, — ahol építettem, amelynek földjét verítékem áztatta föl, s ahol közös bolyban, családi fészekmelegben, ezer lélek oltalmazó ölelésében élek. « Ideje lenne már lejegyezni az évszámokat is, amelynek tragikus hídjain át szétszórattatott ez a nép, s belőle ezer lélek, íme, ilyen szépen egymásra talált: A „madéfalvi veszedelem” esztendeje 1764 volt. Mária Terézia határőrség felállítását rendelte el és a törvénytelen katonafogdosás, az osztrák sorozóbizottságok elől az erdőkbe, a hegyekbe menekült a székely férfilakosság egy része. Madéfalva felgyújtása és a kétszáz halottat követelő osztrák mészárlás után pedig emberezrek tódultak, menekültek ki a vendégszerető Moldovába. Aztán Hadik András császári altábornagy lett az erdélyi osztrák főparancsnok, ő véget vetett a székelyüldözésnek s amikor I. Abdul Hamid szultán 1774-ben Mária Teréziának engedte át a telA Pávakör jesen elnéptelenedett, a Moldvával szomszédos Bukovinát, Hadik András rábeszélte a madéfalvi veszedelem után elmenekült székely családokat, telepednének le Bukovinába. Ilyen körülmények között alapították meg érdi székelyek elei és rokonai a Hadik nevéről elkeresztelt Hadikfalvát, a keresztnevéről elnevezett Andrásfalvát,- a II. József császár nevét viselő Józseffalvát, meg a saját maguknak jobb jövőt kívánó Fogadjisten-t és az Próba előtt ötödik bukovinai székely magyar falut, Isténsegíts-et. Ezerkilencszáznegyvenben azt kérték, „itt a népnek az lenne a kérése”, írták, hogy jöhessenek egyszer már haza. Telepítsék le őket „az ország belsejébe”. Mert a nép azt mondja, hogy „mii voltunk már eleget vegyes vidéken, és az országfelforgás minden átkában . ..” 1941-ben az akkori magyar kormány letelepítette őket a Bácskába, s 1944 őszén, mikor a front közelített, megint csak az országfelforgás kínja lett az osztályrészük és otthonuk, szülőföldjük szép határa pedig az országút. A menekülő bukovinai székelyek asszonyai a menekítő szekereken szültek, s az árkokba temettek. Ezerkilencszáznegyvenötben a felszabadított Magyarország kormánya a bukovinai székelyeket, körülbelül húszezer embert, á dunántúli Völgységben, Bonyhádon és környékén. harminckét faluban telepítette le az üresen maradt házakba. — Azoknak, akik Bukovinából eljöttek, saját házuk volt. Az én apámék a bácskai Baj - mok mellett is, ahol én születtem, saját házat építettek. Sokan, mikor a Dunántúlon letelepítettek minket, azt mondták, hogy nem szeretnek a más házában lakni — mondja Szentes Jánosné, az „Ifjú Népművész” címmel kitüntetett tanítónő, aki Érden Székely Pávakor néven székelyekből álló művészeti együttest szervezett, s ez a kis együttes már országosan is ismertté vált. — Egyszer azután valaki, aki nem tudott a dunántúli falvakban a termelőszövetkezetekben dolgozni, mert nem földműves, hanem iparos volt, feljött Érdre és itt, megtelepülve, házat épített. S a székely olyan, ilyen volt mindig, hogyha egy elindult. ment utána a másik. Apám, Kóka István asztalos is följött a többi után. Mi a dunántúli Felsőnánán éltünk, a mi családunkat, a rokonságot a tolnai Felsőnánára, Kétyre és Zombába telepítették. Akinek Érden még nem volt háza, a másik székelynél húzódott meg addig, míg fölépült a sajátja. Minden ház, ahogyan a székelyeknél szokás, kalákában épült. Akinek már volt, építette a másikét. ingyen. Volt köztünk mindenféle mesterség képviselője. Volt asztalos, kőműves, ács. lakatos, villanyszerelő, bádogos, ami csak kell. Ezerkilencszázhatvanhárom-hatvannégyben már százhúsz székely család élt itt, egy-egv családra öt lelket számolva, hatszáz ember. Azóta jött még negyven-ötven család, s a folyamat nem szűnt meg ezzel. Akinek már van háza, befogadja, a másikat, amíg megépítik neki a sajátját. Ez a kaláka. — Kedves tanítónő, az ön családjából hányán költöztek fel? — És mennyi házat építettek? — A mieink Felsőnánán, Kétyen, Zombán laktak. A mi szűk családunkhoz tartozik, várjon csak, összeszámolom őket... harmincnégy ember. Ennek a mi Kóka-nemzetségünknek már tizenegy háza van Érden. Mind mi építettük egymásnak. Szentes Jánosné, született Kóka Rozália érdi tanítónő, 1971-ben és 1973-ban, egy másik bukovinai székely származású érdi tanítónővel „hazament” a bukovinai Hadikfalvára és Andrásfalvára. hogy fölfedezzék nem ugyan a saját, hanem szüleik szülőföldjét. A román családok kedvesen, melegséggel fogadták őket, akik megnézték, lefényképezték az utcákat, a rég: szülői házakat, a házakon, a nagygerendákon a feliratokat, hogy építette ez és ez, az Űrnak ebben és ebben az esztendejében, azután hazajöttek az emlékekkel. Ha nem is a tulajdon, de szüleik szülőföldjének szép határával megismerkedhettek. Történtek különösebb találkozások is. A székely, ha menekült, mindig Moldva felé vette az útját. Onnan meg Bukovinába. Egy Ömböli András nevezetű andrásfalvai legény a szabadságharc idején kiszökött Andrásfalváról, beállt Kossuth katonájának, a szabadságharc bukása után nem tért vissza, hanem telepedett Marcaltőn, Veszprém megyében. A folytatást Sebestyén Ádám, a bukovinai székelyek Kakasdon élő krónikása írta meg pályadíjnyertes munkájában. Ennek a Marcaltőn letelepedett Ömbölinek az utódai száz év múlva a dunántúli Hidason és Kakasdon, a letelepített bukovinai székelyek között leltek rá rokonaikra, a hidasi és kakasdi Ömböliekre. Ritka szép találkozás volt. Nézem az érdi dombokat, a Postás-telep székely házait, a Huba utca sáros keréknyomát, s azt kérdezem végül: — Ki fogja erre majd azt mondani, hogy Szülőföldem szép határa... ? — Aki már itt született, s itt fog megszületni. A kissé könnyelműen választott sorozat-cím a valóságban nagyon is bonyolult. Brigitta messzire A kislány messziről jött, olyan messziről, hogy három esztendő alatt sem felejtette el a távoli várost, álmában néha oda visszatér, a gyermekkor legkezdetét idézi fel csöndes vágyakozással; a padokat a házak előtt, az estéli beszélgetéseket, az elmúlt játékokat, hajdan volt szokásokat, bizony a szülőföld képe nehezen halványul el. Mátészalka — ahol Szűcs Brigitta született, s tizennégy éves koráig élt — háromszáz kilométernyire van Érdtől, ahol most találkozunk. Ez a háromszáz kilométer nem csupán a térben jelentős távolság, hanem szellemi vonatkozásban is: Szabolcs-Szatmár megye — ahol az idő lassabban borítja be fövenyével a múltat — jellegében, szellemiségében, légkörében más, mint Budapest küszöbén e nyugtalanul változó, gyarapodó település — Érd. Brigitta szülei úgy látszik, nem éreztek nosztalgiát, nem kötözte őket Mátészalkához a gyermekkor igézete. 1970-ben, megfelelő feltételeket teremtve „idefönn”, eladták a házukat. a bútoraikat, telket vásároltak Érden, vonatra ültek, s átcsöppentek egy új világba. Az érdligeti strandfürdővel szemközt nyílik egy utca, amely a vasúti töltésig vezetve s onnan visszakanyarodva kertes házakat vesz körül. Lapályos rétek is húzódnak erre, aztán horhosok, bokros-fás ligetecskék. Csend van itt, ám néha mély morajjal szerelvény halad végig a töltésen, fent, szinte a házak fölött. Távolról úgy tűnik, mintha az ég boltozatának alján úszna át. A töltés lezárja a teret, sejteni sem lehet, mi van mögötte, ezért úgy érzi az ember, mintha a világ végére csöppent volna. Hirtelen kutyafalka viharzik végig az úton, vad, vidám száguldással, úgy, mintha menekülő szarvast követne. Rövidszőrű vizslák, angol agarak, egy hatalmas, de gyermeteg kedélyű boxer iramlik neki a meredélynek, odafenn a farka megpördül, a lábak alatt porzik a föld, nyihogva, fel-felvakkantva térnek vissza a kutyák az öregemberhez, aki kopott öltönyében, erdészkalapjában áll a ház előtt, s arcán átrebbenő mosollyal fogadja a körülötte tomboló viháncolást, dörgölődzést, a falka boldogságának és imádatának számtalan jelét. Az öregembert Figura Pálnak hívják. A Porcsin Rózsa utca sarkán levő házban él, s egyelőre csak azt tudjuk róla, hogy fajkutyákat tenyészt; jobban mondva csak a pillanatot látjuk, a képet, ahogy a nyújtózkodó, két lábon ágaskodó, rajongástól feszülő állattestek gyűrűjében s elérzékenyült mosollyal álldogál; ki tudná megmondani, mire gondol, ki tudja kiféle, miféle. — Pali bátyám, engedelmével hozzuk közelebb a múltat!... — Nem jó azt felidézni — feleli. — Az én múltam nem nyilvánosságra való. Szégyellenék engem a gyerekeim. A halkan kiejtett szavak belereccsennek a csendbe, s mintha a kutyák éreznék azt, amit az ember érez, csillapul körülötte a viháncolás. — Ezek vannak nekem — mondja Figura Pál. — Ezek tartoznak hozzám — s öreg, Vizslák és agarak
