Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
MAGYAR ANYANYELVŰNK Népmesék MAGYAR TANSZÉK A POZSONYI EGYETEMEN Magyar anyanyelvűnkről írni, magyar anyanyelvűnkről szólni, e nyelv elbájoló egyszerűségét, ugyanakkor gazdagon áradó kifejező erejét elemezni nem lehet a magyar mesekincs ismerete és érintése nélkül. A magyar anyanyelvnek talán legszebb virága a népmese, amelynek alkotója nem egyetlen ember, még csak nem is egyetlen táj. Róka koma, Kacor király, a szegény halász, a gazdag szomszéd, Csalóka Péter és Pénzös János, Mátyás király, az Okos juhász, a Bús királyfi, Sánta pajtás, Estefia, Ejfélfia, Hajnalfia, Széplyány Ibronka története, vagy életüknek egy-egy fordulata sokkal többet mond el egyetlen történetnél s egyetlen életfordulatnál. Elsősorban érzékletes gazdagsággal meséli el az elmúlt magyar századok magyar népének érzéseit. Még ez a kifejezés is, hogy „Túl az Öperencián”, közvetve bár, de népünk történelmének egyik szakaszára utal vissza. Túl az Öperencián ... Mi is ez az Óperencia, hogyan szüremlett be a magyar nyelvbe? Óperencia szavunk keletkezésének a legvalószínűbb feltevése az, hogy az Ober-Enns-ből született. A Duna egyik mellékfolyójának, az Enns-nek a felső szakaszát nevezik Ober- Enns-nek. A magyar ugyan a Habsburg-császárok katonájaként, gyakran tizenhat éves katonai szolgálata alatt messzi földeket bejárt, de a Habsburg-birodalomnak is voltak határai, bármennyire végtelennek tűnt. Ami azután az Ober-Enns-en (az Óperencián) túl volt, olyan messze volt, mintha már nem valóságos, hanem mesebeli messzeségben volna csupán. Ennek az „Egyszer volt, hol nem volt...” mesekincsnek a szárnyaló képzeleten, a figurákat teremtő, szinte írói, művészi erőn túl a legnagyobb értéke a stílusa. Ezt a stílust legnagyobb íróink tanulmányozták — ez a stílus ma is tanítója lehetne mindazoknak, akiknek a toll (vagy írógép) a hivatásuk eszköze. A népmese nem tűr homályt, képzavart, logikátlan mondatkapcsolást, nem ismeri a jelzők indokolatlan szaporítását, nem ismeri a dagályt, a nyelvi bonyolultságot, s a dadogást. Ez a stílus világosan egyszerű, jelzőiben szűkszavú, minden fogalomra a legmegfelelőbb szót keresi ki. Nem ismerjük népmeséink egyetlen szerzőjét sem. Nem tudjuk fölmérni e kincsek, népmeséink valóságos számát. Hiszen — hogy határainkon belül maradjunk — Erdész Sándor az Akadémiai Kiadónál néhány évvel ezelőtt három vaskos kötetben tette közzé Ami Lajos szamosszegi mesemondó meséit. S hány Ami rejtekezhet még közöttünk? A gyűjtő első ízben 1958. december 9-én kereste fel a szamosszegi embert, s utoljára 1962. március 24-én jegyzett fel tőle meséket. Ez a csudálatos ember öszszesen 262 mesét mondott el Erdésznek, s ezzel, ahogyan a gyűjtő írja, „a világ legnagyobb mesemondói közé emelkedett”. Hogyan lehetne meséink számát megállapítani, mikor nemrég is hozott szerkesztőségi asztalomra egy szép kötetet a posta: ebben Faragó József romániai magyar néprajztudós, a kolozsvári Folklór Intézet tudományos főmunkatársa „Kurcsi Minya havasi mesemondó” magyar nyelvű mesekincsét bocsátja a nyilvánosság elé. Ez a Kurcsi Minya Marosvásárhelytől majd ötven kilométernyire, Magyarón él, ötven évig dolgozott a havasokban, vagy ahogyan ő írja „a havasok fenekébe”. Fadöntő volt, ma hetvenkét esztendős, s a kolozsvári gyűjtő egy véletlen folytán fedezte fel őt, s azt a havasi mesemondást, amelyről a magyar nyelvű, de a nemzetközi szakirodalomban is alig olvashatunk. Ez a Kurcsi Minya (Mihály a keresztneve) ledolgozott ötven évének kétharmadát a havasokon töltötte, s esténként a hóba fulladt kéregkalibákban, fojtó füstben mesélt fadöngető társainak. Ilyen végtelen gazdagságú, ilyen újra meg újra bővülő az a magyar népmesekincs, amelynek napjaink irodalmában Ortutay Gyula a legjobb rendszerezője, s a leghűségesebb sáfára. Egyszer megkérdeztem tőle, mikor gyűjtött először, s mikor fejezte be a népmesegyűjtői munkáját? Húszéves korában kezdte, mikor diákként Kelet-Magyarország vidékein barangolt és egy öreg koldustól, „Kányi bácsitól”, Nyírbátor mellett olyan szép mesét hallott, hogy azt felejteni nem tudta. Körülbelül ezzel az érintéssel, ezzel az érdeklődéssel indult a gyalogló Ortutay népmese-kutató pályája. Azután 1953-ban egyetemi tanárként gyűjtött utoljára a Szabolcs megyei Paszabon, Lacza Mihálytól, akinek teljes „corpus”-át lejegyezte, tizenhét éven át kereste fel időről időre, hogy megmentse a jövőnek ezt a mesekincset. A többi közt ilyen előzmények után jelent meg 1960-ban három kötetben, hártyapapíron nyomva, több mint ezer oldalon, az Ortutay Gyula—Dégh Linda—Kovács Ágnes-féle „Magyar népmesék” gyűjteménye, a névtelen és megszámlálhatatlan magyar mesekincsnek eddig legteljesebb foglalata. Ez a három kötet egy nép gondolkodásmódjának, szokásvilágának, érzelmi állapotának, észjárásának és képzeletének hűséges természetrajza. Ez a hatalmas gyűjtemény a legváltozatosabb forrásokból táplálkozott, híven Arany Jánoshoz, aki azt írta, hogy a mesegyűjtés „nekünk még fontosabb, mint bárhol a kerek világon, mert őseposzunk eltűntével majd semmink sincs, hol az egyetemes népszellem nyilatkozását megleshetnők, kivéve a mese”. Van ebben a gyűjteményben olyan mese, amelyet a magnetofonszalag őrzött meg, van, amelyet porosodó kéziratról másoltak ide, van itt mese Ipolyi Arnold valamikor ezer folklórszöveget őrző hatalmas gyűjteményéből, amelynek kis részét a Magyar Népköltési Gyűjtemény közölte, egy része elveszett, jelentős része a Néprajzi Múzeum adattárában pihen, egy töredéke pedig a nagyváradi Tartományi Múzeumban van.. A három kötet mintegy ötszáz népmeséjét a legváltozatosabb körülmények között gyűjtötték össze. Azóta, hogy e gyűjtemény megjelent, népmesefiguráink, Hajnalfia vagy Széplyány Ibronka nagy utat tett meg. „Hejj, hol vólt, hol nem volt, hetedhét országon, még az óperentziás tengeren is túl, volt egy ..Népmeséink cseh, finn, német, teheráni kiadások mellett az „óperencián túlra” is eljutottak, mért a Magyar Népmesék gyűjteménye 1962- ben Tokióban is megjelent. Az én felsorolásom azonban biztosan tökéletlen, mert mesekincsünk olyan viharos gyorsasággal járja be a nagyvilágot, akár a mesebeli Este fia, Ejfélfia, Hajnalfia. R, P. „Lepje meg magyarországi ismerőseit! Megbízásait teljesíti, ajándék- és virágküldeményeit ön helyett megvásárolja és a kért címre szállítja a BOY SZOLGÁLAT! CÍM: BUDAPEST V., BAJCSY-ZSILINSZKY ÜT 30. TELEFON: 133—523, 290—290 A magyar származású Comeniusról, a cseh íróról és világhírű pedagógusról elnevezett pozsonyi szlovák tudományegyetemen magyar tanszék is működik. Fiatal tanárok oktatnak itt ifjú jelölteket. A tanszéknek gyakorlati küldetése és hivatása, hogy magyar nyelvből és magyar irodalomból középiskolai tanári képesítést nyújtson, s egyúttal lehetővé tegye a tudományos kutatás módszeres elsajátítását, a bölcsészeti tudós fokozat elnyerését is. A pozsonyi magyar tanszék nem a sárga egyetemi palotában működik, hanem a szemben álló Duna-parti saroképületben, ahonnan látni a Dunát, a gyors folyam váltakozó színét s a liget fáit, amelyek Petőfi szobrát rejtik. 1930 táján létesült Pozsonyban a magyar katedra. Nem volt hozzá semmi, egyetlen szótár, egyetlen szakember sem. Pavel Bújnák szlovák irodalomtörténészt bízták meg a katedra vezetésével. Bújnák eredetileg evangélikus lelkész volt Korponán, majd egyetemi könyvtáros, sem nyelvtudományi, sem irodalomtudományi magyar jellegű munkásságot nem folytatott. De ellátta az előbbi munkakört legalább formálisan, a vele járó nevelést és irányítást már nehezen. Váratlan halála után ismét szlovák ember lesz ideiglenesen a vezető, egy középiskolai nyugalmazott igazgató. Lassan kiépült a magyar szeminárium könyvtára. De a tulajdonképpeni tanszék csak 1959-ben válik tárgyköréhez illővé. Akkor bízzák meg Sas Andor doktort, az ismert magyar irodalomtudóst a katedra vezetésével docensi minőségben. Addig Sas, a pozsonyi magyar gimnázium tanára, több tanártársával együtt a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán működött, s néhány év alatt hosszú sorát nevelte fel azoknak a fiataloknak, akik ma magyar tanárok, írók, szerkesztők, lektorok, újságírók, de nevelt fel tudományos pályára jelentkezőket is, akik őszinte megbecsüléssel vették körül. Ezek közül választotta Sas maga mellé Turczel Lajost, aki vele ment át a Comenius-egyetemre, ahol a magyar tanszék soká a keleti nyelvek tanszékéhez csatolva működött. Néhány év Turczel Lajos professzor múlva önállósították, de akkor hirtelen meghalt az érdemes Sas Andor, akit tanítványai nagyon megszerettek puritán magatartásáért, mély műveltségéért, fáradhatatlan nevelőmunkájáért. Sas 1962-ben halt meg, a katedra vezetése ekkor tanítványának, Turczel Lajosnak jutott. Turczel, Sas nyomában haladva, új életet adott a magyar nyelv és irodalom tanításának a pozsonyi egyetemen. Magatartásával, művelődéspolitikai határozottságával, a szlovákiai magyar irodalmi hagyományok módszeres felkutatásával, már feledésbe menő írók, alkotások és adatok rendszerezésével alapvető munkát végzett, amelyhez természetszerűen bekötötte irodalmi kapcsolataink kutatását a szlovák és cseh kultúrával. Közben figyelte és bírálta a mai szlovákiai magyar irodalmi termést, idevágó írásműveit írások mérlegen és Írás és szolgálat címen jelentette meg, de nevezetes műve a Két kor mezsgyéjén című monográfia is, amely a szlovákiai magyar irodalom fejlődési feltételeiről és kérdéseiről szól, átfogva az 1918— 1938-as időszakot. Erről a korszakról s a mairól lírai és prózai gyűjteményeket is állított össze. Szívbéli gondja volt a katedra fejlesztése. Irodalomtörténeti és esztétikai oktatásban segíti Jaroslava Paéiaková, cseh irodalmi historikus, aki megtanult magyarul, és Garaj Lajos irodalomtörténész. Gondoskodott Turczel terve a magyar nyelvtudomány korszerű bekapcsolásáról, három nyelvész — Sima Ferenc, Jakab István, Zeman László — látja el ezt a munkát, tudós státuszban, akár a történészek. Rajtuk kívül minden évben másmás magyarországi vendégtanár tagja is van a katedrának, tavaly ez Kázmér Miklós volt, az idén Szabó Géza. Pár éve Turczel mellé kinevezték Csanda Sándort, most ők ketten vezetik a magyar tanszéket. Csanda is Sas-tanítvány, hosszú időn át a nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán tanított, ismeretesek irodalmi szövegkiadványai, főként a magyar—szlovák kapcsolatokról szóló kötete, valamint a kuruc költészet magyar és szlovák egyezéseiről szóló tanulmánya. Megjelentette kritikáit, cikkeit s Első nemzedék címén egy lexikális összefoglalót a szlovákiai magyar irodalom első korszakáról. Mindkét docens s az egész tanszék: szellemi műhely is, melynek jelenlétét érezni lehet a szlovákiai magyar életben. Innen kerülnek ki a Madách Könyvkiadó lektori jelentései, bírálatok, tanácsok, észrevételek. Évente öt-hat hallgató szerez diplomát magyarból, eddig kereken száz oklevelet adtak ki. De nem lett minden végzős hallgatóból tanár, sokan más pályán helyezkednek el, újságírónak, lektornak, szerkesztőnek, a nyitrai főiskola asszisztensének. Rendez a magyar tanszék tudományos konferenciákat is, amelyeken külföldi előadók is részt vesznek. Irodalmi évfordulók s ünnepségek alkalmából lerándulnak vidékre. A nevelés tehát nem csupán három szoba falai közt zajlik, országos jellegű, vagyis közügy. Szalatnai Rezső Csanda Sándor hallgatói körében 11
