Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-09-29 / 20. szám
K tP C K iS £M C ÍK£K Egy festmény) mely a múltat idézi Honvágy MAGYAR FESTŐMÜVÉSZNŐ DÉL-AFRIKÁBAN — Tessék, ez 6 — mondja beszélgető partnerem és az asztalon szétteregeti a dél-afrikai Sunday Times magazin 1972. október 15-i számát. Ott, ahol fellapozza, idős hölgy néz maga elé, nem a szemlélőre, hanem valahová messze, túl a képeslap két dimenzióján — holott az ő világa is ez a két dimenzió. Kezében ecset, előtte vázlatfüzetféle, az egész csöppet sem beállított. — Ez a fénykép nagyon hűnek látszik Ilona Mandy-ról. Át is vehetnénk a lapunk számára — mondom félig-meddig hangosan gondolkodva, de dr. Lázár Péterné — mert vele beszélgetek távol élő festőművész édesanyjáról — a fejét rázza. Nem, a világért sem. Édesanyja nem kedveli ezt a képet, nem ilyennek látja önmagát. .... Akkor hát vajon milyennek? Meglepetésemre dr. Lázár Péterné közönséges kis amatőrfotót tesz az asztalra, amelyen édesanyja a teniszpályán áll, fehér ruhában, kezében teniszütő, s épp a labdát készül visszavágni, fürgén, lendületesen, mint egy fiatal lány. — Ezt a képet jobban szereti. Ügy érzi, inkább visszaadja őt — mondja dr. Lázár Péterné, nem nagy meggyőződéssel. Én is zavarban vagyok: vajon miért vállalja Ilona Mandy szívesebben a sportlady portréját, mint az elmélyült művészét? Kétségkívül, a női hiúság szempontjából nézve — a teniszező kép fiatalosabb, előnyösebb. De a másik, az ecsetlebegtető, réveteg, töprengő arc — inkább a művész arca. Persze, végtére a művésznek is lehetnek női szempontjai, emberi gyöngéi. Maradjunk hát a teniszező fényképnél. Csakhogy, amint beszélgetünk róla, mindinkább úgy érzem, valahonnét természete legmélyéből fakad ez a kettősség és rejtőzködés. Hogy nem köti az emberek orrára homlokráncoló töprengéseit. Csak hadd higygyék, hogy könnyedén elkapni a labdát — ez élete főgondja. Ugyanúgy, ahogy a tehetség is rejtőzködő, s lappangó életet élt benne: 70 éves korában kezdett festeni. 70 éves koráig ezt a képességét a világ előtt, s tán önmaga előtt is titokban tartotta. A Mandy család — apa, anya, s az egyik leányuk — 1948-ban szabályos útlevéllel ment ki Dél-Afrikába. Tele várakozással, reménnyel, érdeklődéssel, ahogy az ilyen sorsdöntő utazásoknak nekivág az ember. Az apát üzleti szerződés kötötte egy nagy angol vetőmagtermesztő céghez. Az elképzelések, s a valóság ritkán fedik egymást. A Mándy házaspárt is érték csalódások, ezeket azonban átvészelték valahogy. De megtörtént a legrosszabb: a családfő súlyosan megbetegedett, s meghalt. Anya és lánya támasz nélkül maradt és amikor lejárt az ötéves szerződés, nem volt annyi pénze, hogy visszaforduljon. Mindketten dolgoztak. A lány szabásznő volt, az anya — eredetileg gyógyszerész — a magtermesztő cég kutatólaboratóriumában vállalt munkát. Hogy mikor kezdődött? Milyen volt az első pillanat, amikor ecsetet fogott a kezébe, 70 évesen? Senki nem tudja. De ha bárki azt hinné: egy tétlen idős hölgy hobbyja az egész, akinek közben kint élő lánya is férjhez ment, unokái születtek, s aki időtöltésként festeget — nos, ha valaki erre gondol, téved. Képei egy kiforrott művész izgalmas alkotásai. Modern hangvételűek, egyszersmind klasszikus szépségűek, s mindenekfölött: megrázóak. Mert nem közvetlenül szólnak a nézőhöz, hanem a művész képzeletéből, emlékezetéből. Ezt akkor is észre lehetne venni, ha Ilona Mandy Budapesten élő lánya nem fűzne magyarázatot a képekhez: — Többnyire a régmúltat festi, a családot. A nagymamát, s önmagát, mint kislányt a testvéreivel. Ahogy egymáshoz bújnak. Vagy ahogy merengve üldögélnek egy sakktábla előtt, mintha a sors, a jövő lépteit akarnák kiszámítani. Furcsák ezek a múlt ködén átderengő festmény-víziók. Furcsa, hogy soha nem a környezetet, a tarka világokat festi, melyek a trópusi földön körülveszik, s melyek oly ingerlőn kínálhatják magukat éppen egy festőművésznek. Csakhogy Ilona Mandyt egészen más érdekli. Valami, amit itthagyott, s mégis elvitt magával, megőrzött, s végül alkotássá érlelt. És ha nem a múltat hívja elő, akkor sem a buja fákat, virágokat festi. Hanem például egy nőt — önmagát? — az ablakban. Tekintete átsüt az üvegen. Földrajzi messzeségbe, vagy az idő távolába kémlel? — A kép címe: Honvágy — mondja dr. Lázár Péterné. — Erről a képről pedig, melyen semmi más nem látszik, csak egy vég-Siker Edinburghban Operaházunk együttese, amely Európa rangos zenei fesztiváljának legnagyobb létszámú művészcsoportja volt — hazaérkezett. Művészeink Bartók két remekét, A kékszakállú herceg várát, A csodálatos mandarint, az új magyar operairodalom immár neves alkotását, Szókolay Sándor Vérnászát és Aram Hacsaturján Spartacus című balettjét adták elő. Nem könnyű körülmények között. Az Edinburgh-i fesztivál közönség — és sajtómércéje — a palermói opera tavalyi bukása is bizonyítja — nagyon magas. A technikai adottságok sem kedvezőek. A viszonylag kicsiny és nem a legkorszerűbb King’s Theatre a rendezést és a műveket nagy feladat elé állította. S legyőztek végül is minden akadályt. Viszonylag csekély változtatással látványos színpadképet, megfelelő akusztikát teremtettek, s forró hangulatú előadásokat produkáltak. A Times, a Financial Times, a Scotsman és a többi lap a legnagyobb elismerés hangján szólt együttesünkről. „A két Bartók-mű előadása kiváló, Ferencsik János vezénylése kápungarian par__ üc Pál conductor Róna Viktor, Szumrák Vera, Dózsa Imre és Orosz Adél KING S THEATRE Manager: Kenneth Orr August 27,29 7i30pm Hungarian State Opera iBIoodW András Kdrodi conductor [olta'n Fülöp designer rzsébet Komlóssy tenc Szönyi jst 31. Kasza Katalin, Ferencsik János, Melis György és Házy Erzsébet (Mezey Béla fel».) rázatos.” „Szokolay operája lenyűgöző játékú volt. Kórodi András a tökéletességig kiegyensúlyozott zenekart vezényelt.” „A Spartacus az Edinburgh-i fesztiválok sorozatában rendkívüli.” Egy-egy mondatot ragadtunk ki a sajtó, a kritikusok véleménytömegéből, de — hisszük — talán ez a kis szemelvény is illusztrálja a siker értékét. c/L ^őimnuiz izilUtísz Ilona Mandy, amikor nem ecsetet tart a kezében télén út, s a közepén kerítés, erről azt mondta a mama, amikor három év előtt ott jártam látogatóban: „Tudod, mi ez? Az az állandóan kísértő érzés, hogy egy kerítés választ el tőled és Magyarországtól.” A művésznő Pesten élő pedagógus-lánya lelkesen beszél édesanyjáról. Mégis szürke adaléknak tűnik csupán, amit még magyarázatképpen anyja alakjához fűz: hogy mindig is művész barátai voltak, még Pesten, fiatal korában Vaszary Piritől Anday Piroskáig terjedt társasági köre, hogy Szőnyi Istvánnal, Pátzay Pállal, Ferenczy Bénivel és Noémivel tartott kapcsolatot. 1970-ben Ilona Mándy is szerepelt két képpel a külföldi művészek budapesti kiállításán. S most legutóbb — ez az esemény volt a róla szóló beszélgetés indítéka is — Johannesburgban rendeztek műveiből gyűjteményes kiállítást. Figyelek, s közben a teniszező nő képét nézem. Vajon, ebből a fiatalos lendületből rajzolódik ki e különös művész portréja? Azt hiszem csakis azokból a festményekből, amelyek régmúlton, képzeleten, emlékeken átszűrve, rejtőzködőn, s szemérmesen fejezik ki Ilona Mandy belső világát. Amilyen szemérmesen s rejtőzködőn zárta őket magába hetven esztendeig. Soós Magda Életnagyságú Kölcseyszobrot avattak fel a költő szülőfalujában, Szatmárcsekén, Márton László alkotását. Néhány éve még romjaiban láthattuk a vályogból épült tágas udvarházat is, amelyben a 33 éves, félszemére vak költő 1823. január 22-én megírta nemzeti dalunk himnikusan zengő sorait: „Isten áldd meg a magyart ...” Most van ennek kereken 150 éve. „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak” — mondotta, mivelhogy a tiszántúli Kölcseyek a honfoglaló hét vezér egyikétől származtak. Fiatalon halt meg, mindössze 48 éves volt. összeomlott a vályogház is, park zöldell most a helyén, és felmagasodik az ércszobor. A Himnusz dallamát már nem hallhatta a halhatatlan szövegíró. Bartay András, első Nemzeti Színházunk igazgatója hirdetett pályázatot magyar nemzeti dalok komponálására. 1843-ban Egressy Béni és Vörösmarty Mihály alkotása, a Szózat nyerte el a pályadíjat, majd egy évvel később, 1844-ben a Himnusz megzenésítését írta ki a színházigazgató. Gárdonyi Géza így írja le A Kölcsey-szobor avatása SzatmárcseKén (MTI felv.) Bal oldali kép: Egy Frankfurt szomszédságában levő kisváros, Meerholz az idén ünnepelte alapításának 800. évfordulóját. Ebből az alkalomból augusztus végén több napon át tartó színes programmal köszöntötték a jubileumot. A KISZ Központi Művészegyüttesének Központi Énekkara is meghívást kapott. Az ifjúsági kórus a kilencnapos klnt-tartózkodás idején több hangversenyt adott. A Celnhäuser Tageblatt az elragadtatás hangján mutatta be az együttest. A központi ünnepségen való szereplésük előtt Karl Rainer Krätschmer polgármester köszöntötte a sok országban járt neves kórust és Lantos Rezső Lisztdíjas karnagyot. a Himnusz dallamának születését. Bartay András a pályázat lejárta előtti délután találkozott Erkellel az utcán, talán éppen sakkozni készült a zeneszerző, szenvedélyes játékos volt. Pályáztál-e a Himnusszal? — kérdezte Bartay. — Nem! — válaszolt kurtán a szűkszavú muzsikus. — Pedig, aki megnyeri a pályázatot, annak a dallamát évszázadok múlva is énekeli a nemzet! — mondta Bartay, és biztatta Erkelt, hogy még nem késő, írja meg a dallamot. Azzal betessékelte a színházi kis irodahelyiségbe, rázárta az ajtót, kottapapírt hozott a boltból, benyújtotta az ablakon, és kijelentette, hogy addig innen ki nem mehet, amíg a dalt meg nem komponálja. Erkel magára maradt a szobában. A csendben eszébe jutott pozsonyi zenetanárának mondása, hogy ha szép dallamot akarsz írni, akkor gondolj a harangok szavára. A Himnusz eredeti kéziratát a Nemzeti Múzeum kottatára őrzi. A sárgult partitúrában az előjátékban harangszót is jelez a szerző, lassú kongással kíséri a verbunkos lejtésű előjátékot. Talán éppen ez ragadta meg a színházat megtöltő közönséget, amely — Gárdonyi szerint — az első pillanattól kezdve ehhez pártolt és Erkel pályamunkájának ítélte az első díjat. A pályázat jeligés volt, Erkel jeligéül ezt választotta: „Itt az írás, forgassátok, érett ésszel, józanon !...” A Himnusz lassan vált a nemzet hivatalos himnuszává, és csak az 1896. millenniumi év során, Verő György: Ezer év című zenés történelmi játékában szokta meg a közönség, hogy felállva kell hallgatni. Ezzel a dallammal zárult a látványos előadás, sok ezren nézték meg akkortájt a Nemzeti Színházban. A Himnusz valóban kitűnően sikerült dallam is. Lépésben jár föl és alá, könynyen énekelhető, mégis magasan szárnyaló. / Minden nemzet vágyait, érzéseit kívánja kifejezni himnuszában, és ez kevés népnek sikerült úgy, mint nekünk. Erkel, a dunántúli gazdatiszti család leszármazottja 34 éves korában komponálta a Himnusz égre szárnyaló dallamát, de a nemzeti dallá való érését tulajdonképpen nem érte meg, 1892-ben meghalt. A Himnuszt újabban nem szokták ismételni. Végigéneklése éppen egy percig tart, és mindenkor ünnepi percet jelent: a nemzet múltja, jelene zeng fel benne. Volly István T
