Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-17 / 6. szám

Az idézett cím, amelyet Fekete Sándor adott Kritika béli cikkének (1972. 11. sz.), minden hivalkodás nélkül mottó’ ja lehet a Petőfi-kutatás utóbbi másfél évtizedének. Szinte példátlan eset: a világirodalom egyik legkiemelkedőbb alakjáról a halálát követő évszázadban félkézen számbavehető érdemleges munka sem látott napvilágot. A valóságot benőtte a legenda, javarészt adomák, anekdoták éltek tovább a díszmagyarba öltöztetett Petőfi-szobrok árnyékában, és csak Petőfi klasszikus költőutódai idézgették-keresték igazi alakját, a nem alkuvó Petőfit (Ady), formáltak példát plebejusalakjáról (Illyés).

És a legenda a kezdet és a vég körül terebélyesedett, Petőfi mint egy szülőhelye-se-biztos, halála-sincs népmesehős élt a köztudatban.

Pedig Petőfi élete és költészetének értelmezése szempontjából e két — azt hiszem örökre vitatható — életrajzi adat a maga szimbolikus tanulságán túlmenően a legkevésbé érdekes. Hiszen a gazdag dokumentumanyag mellett — amelyet Mezősi, a megújuló Petőfi-kutatás korán elhunyt veteránja a költő családjának életmódjára, anyagi-társadalmi helyzetére vonatkozóan csak úgy mellékesen összegyűjtött — szinte lényegtelen, hogy a nagy költő melyik faluban született. És a hősi halált megelőző költői, szellemi út, a Bem—Petőfi barátság forradalmi tartalma és a mártírsors ténye mellett végül is elhanyagolható véletlennek minősíthető, hogy a tragikus vég melyik kukoricatáblánál érte utói a költőt.

Annál inkább fontos a teljes Petőfi feltámasztása, értelmezése, értékelése. Bátran szemébe nézhetünk immár a valódi Petőfinek, ma már senkinek sem érdeke, hogy csak a legendákra összpontosítsa a figyelmet. Társadalmi szükséglet lett a Petőfi-életmű feltárása, és ebből született meg a címben is deklarált új Petőfi-tudomány, amelynek egyik jellemzője, hogy míg korábban egy-egy hivatásos specializálódó megszállott életrajz-nyomozó vizsgálta Petőfi életének adatait, addig ma már több tudományos intézet és egyetem kollektívája kutat tervszerű következetességgel és tudományos módszerességgel.

Milyen irányban halad ma a Petőfi-kutatás?

Ha már az életrajz legendás pontjait említettük, beszéljünk az egész életmenet, pályaív pontos, biográfiai nyomonkövetéséről. Hiszen napjainkban a korábbi, Hatvany-té\e tgy élt Petőfi is csak előmunkálatnak, szellemesen összeillesztett nyersanyagnak számíthat. Országos intézmények — például a levéltár — és egyéni kutatók keresték és gyűjtik továbbra is a költő életére vonatkozó írásos bizonyítékokat, de ez a tevékenység is csak szükséges és elengedhetelen kiegészítés. Hiszen a hiteles életrajz Petőfi írói egyénisége kialakulásának, irodalommal való találkozásának nyomon követését, azaz a költő szellemi koordinátái meghatározását is igényli.

így lesz egyszerű adalékból pályaképet meghatározó tényezővé az az aprómunka, amellyel mondjuk Fekete Sándor számbaveszi, hogy a diák és egy ideig vándorszínész Petőfi milyen darabokat láthatott, illetőleg melyekben játszott. Bebizonyítja, hogy a költő legkevesebb 80 szerző több mint 150 drámáját ismerte, és így találja szinte napi kapcsolatát a romantikával, a korszak hősszemléletével. Ezen az úton feltárhatja nem egy Petőfi-mű közvetlen forrását, de túl ezen a „lázadó hős”, a „szeretetreméltóság és egyszerűség”, „a győztes gazság — eltiport erény”, az „ítélkező” költői magatartás és a „művész-sors” ideáljának, a versekből oly jól ismert Petőfi-motívumoknak eredetvidékét is. És éppen Petőfi vándorszínész korszakánál maradva, Fekete Sándor kérdőjelezte meg a „rossz-színész” legendát. Nem azt állítja, hogy — utólag — megállapítható lenne Petőfi színészi tehetségének foka, de ennek jellege, az akkori divattal való szembenállása igen. Petőfi a színjátszásban» is — akárcsak utóbb költészetében — szigorúan szemben állt a harsány, külsőséges előadásmóddal. Más volt a kor igénye és más az ő előadói koncepciója. Példaképpen jutalomjátékát, a Lear király-beli bolond szerepet említhetnénk, amelyet egy másik Shakespeare-dráma, a Hamlet színészmonológjának értelmében nem a látványos mulattatás-ÚJ PETŐFITUDOMÁNY SZÜLETETT

ra, hanem a komoly bölcsesség álorcás megmutatására használt fel.

Vagy egy másik példa. A történészek és irodalomtörténészek közös vállalkozásában készült, és 1970-ben megjelent Petőfi és kora című tanulmánykötetben Varga János a Dicsőséges nagyurak című vers történetét elemzi, és veti fel a Nemzeti dal valószínű fogantatását. A nemzetközi forradalmi eseményekre és a pozsonyi országgyűlésnek a jobbágykérdésben mutatott huzavonájára adott első költői válasz a Dicsőséges nagyurak, amelytől még Petőfi legközvetlenebb barátai is megijedtek. Jókai fel is szólítja, hogy égesse el a verset. Ez 1948. március 11-én vagy 12-én történt, amikor a Pilvax ifjúsága elhatározta, hogy március 19-én megrendezi reformlakomáját, amelyre Petőfi készít verset. A költő barátai reagálásán lemérhette, hogy erre az alkalomra a Dicsőséges nagyurak nem a kívánt hatást váltaná ki. Lehetséges tehát, hogy a Nemzeti dal, a híres Talpra magyar annak az ellenérzésnek köszönheti létrejöttét, amellyel Petőfi baráti köre a korábban készült forradalmi verset fogadta.

Egy másik összefüggésre a reformkori irodalom kutatója, Fenyő István hívja fel a figyelmünket a Petőfi Irodalmi Múzeum nemrég megjelent Petőfi-Évkönyvében. Közismert — a különben tekintélyeket csak tekintélyi alapon nem nagyon tisztelő — Petőfi vonzódása és tisztelgése két elődje, Kazinczy és Kölcsey előtt. Fenyő István éppen Az Apostol című kései nagy elbeszélő költemény ihletőjét találja meg Kölcsey híres Kazinczy-emlékbeszédében, amelynek Petőfi még jellegzetes szőlőszemhasonlatát is átveszi.

A Petőfi-életrajz ebben az évben megjelenő első kötete 1843 végéig összegezi az eddigi eredményeket és jelzi a továbbra is megmaradó kérdéseket. Fekete Sándornak ezzel a nagy életrajzi vállalkozásával párhuzamosan, szinte ezt kiegészítve jelenik meg az új Petőfi kritikai kiadás első kötete Kiss József és Martinkó András szerkesztésében. A kiadói statisztikák szerint Petőfi összes költeményeinek népszerűsége vetekszik egy-egy divatos Jókai-regényével, vagy Bejtő Jenő krimi-paródiáival. Mégsincs korszerű, megbízható, a megújuló kiadásokat alapozó kritikai kiadásunk. Azaz volt is, van is, mégis újjá kell teremteni. Mert mi a feladata a kritikai kiadásnak? Üjabb, kiadatlan vagy elfelejtett műveket iktat az írói életműbe; az elírások és nyomdahibák kijavításával s egyéb módon (például az egykori cenzori beavatkozások nyomainak eltüntetésével) helyreállítja a szerző eredeti szándéka szerinti szöveget, korrigálja a művek időrendjét, tisztázza történeti, életrajzi hátterét. Ez a kiadás segít, hogy a nagyközönség kezébe kerülő nagy példányszámú kötetek (összes, illetve válogatott versek, antológiák, tankönyvek) hibátlan, torzulásmentes szövegeket közöljenek. Petőfi műveiből még a múlt század utolsó évtizedében készítette Havas Adolf az első, szövegében megbízható gyűjteményt. Variánsanyaga azonban szegényes, nem keletkezési sorrendjükben közli á verseket, s csak felét tartalmazta a mostanra összeálló anyagnak. A felszabadulás után a megújhodott Magyar Tudományos Akadémia első feladatai közé tartozott a hiteles Petőfi-kiadás elkészítése. Ennek a Varjas Béla irányításával megalkotott hét kötetnek a felújítására, az utóbbi évtizedek kutatómunkájának alkalmazására vállalkoznak az új sorozat szerzői. Az első kötet az 1838 és 1843 között írott verseket közli, és a korábbihoz képest két versnél jelez változást: szerepel benne egy feledésbe merült hexameter sor, amelyet a költő pápai diákoskodása idején az ifjúsági képzőtársaság gyűjtőívére jegyzett föl szerény adománya mellé: „Hozzunk áldozatot, kiki mennyit ajánlani képes!"; az Emlény című versről pedig kiderült, hogy Barna Ignác írta, és csak tévedésből tartották Petőfitől származónak.

De túlmenően a szövegkritikai problémákon, a versek népszerű elemzése, a ritmikai-verselési kérdések megvizsgálása továbbra is csak elkezdett feladat Bodolay Géza az említett Petőfi-Evkönyvben az Üti jegyzetek — e remek prózai útibeszámoló — alapján végigjárta Petőfivel eperjesi utazását, közben felveti a Mi kék az ég és a Ki a szabadba! című versekkel kapcsolatban, hogy ezek a modern magyar lírában jelentkező tagoló-versek előfutárai.

Eddig példáinkat inkább csak az érdekesség szempontjai szerint válogattuk. De emlegethetnénk olyan kiemelkedő jelentőségű és nagy tekintélyű kutatói életműveket, mint Sőtér Istvánnak az új Petőfi-kutatást indító — inspiráló tanulmányait, Martinkó Andrásnak a Petőfi prózai életművét vizsgáló könyveit, Lukácsy Sándornak ideológiatörténeti vizsgálódásait. És végül Pándi Pál szintéziseit kell kiemelnünk. Az egyik a fiatal Petőfit bemutató monográfiája, a másik Petőfi forradalmi jelentőségét méltató kétkötetes tanulmánya, a Kísértetjárás Magyarországon, összefoglalás és ihlető kiindulás ez a két könyv: a hazai eszmetörténet és Petőfi-kutatás korszerű ideológiai és művészetszemléleti irányát dolgozza ki.

Kabdebó Lóránt

MÁTRAI-BET EGH BÉLA:

„JIlij di/inq swan..!1

PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI FLORIDÁBAN

Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!... my dying swan, my sweet memories!. . . Hosszan énekel, két nemzedéken át. Hangja el nem fogy addig, míg vannak emlékezök.

Nem lehet megindultság nélkül kézbe venni ezt a lexikon-méretű, több mint hétszáz oldalas albumot. Lassan kell szállni körötte, hosszasan szemelgetni benne, míg a megindultság csitul s az érzések csillapodtán megszólalhat a megfogalmazható gondolat.

Egy második generációs, már az Egyesült Államokban született magyar, Frank Szörny, a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadónál 1966-ban megjelent két kötet alapján lefordította Petőfi összes költeményeit s kétszáz példányban kiadta, 1972-ben, a költő születésének százötvenedik évfordulójára. Mint a floridai Boca Ratonben kelt előszavának egy elejtett, szerény mellékmondata mutatja, segítségére volt a felesége, Margaret, a három évig tartó munkában — during the three years of this work.

Három év! Istenem, három év együttélés Petőfi szavaival egy másik nyelv környezetében! Ahol az „Ejh, mi a kő!” lefordítható ugyan — „Eh, what’s this!” — csak a meghittsége más, csak a humora más, az a gyöngédség más, mint ahogyan idehaza, Vácott, az ember egy tyúkanyóval szóba állhat. Az élet minálunk, szeptember végi hangulatban, „eliramlik”, Petőfi szava óta nem is lehet másként, mint eliramlásában gondolni rá — ott, Floridában, egy férfi néz az iramló idő után s kétszer sóhajt föl: „life wears away, life wears away..

A három évben nem is a munka a legszebb

s legnagyobb. Nagyobb nála és szebb: az együttélés. Az együttélés, két nemzedék múltán, két nemzedék áramlásában, az anyanyelvvel s a régi hazával. Nem ismerem Frank Szomyt, nem tudok róla egyebet, mint a legnagyobbat: azt a vallomást mindössze, amelyet egy teljes költői életmű fordításába rejtett a régi hazához, a szülei nyelvéhez. Nem tudom, járt-e valaha is idehaza — azt sem tudom, jogom van-e, róla beszélvén, használni a szót, „idehaza”, s nem azt kellene-e mondanom, járt-e valaha minálunk? Elvégre két nemzedéknyi idő alatt egy emberben támadhat határállomás, amelyre tőle függ, mit ír ki. Azt-e, hogy „odahaza” vagy azt-e, hogy náluk"? De akár járt itt, akár nem, azt biztosan tudom róla, hogy a Kutyakaparót ismeri kívül, belül. Dog Scratcher — mondja rá. Ismeri a Tiszát, mégcsak nem is valamely fontos ponton, csak „ott, hol a kis Túr siet beléje”, „where the little Túr hurries into it”. Ügy ismeri, mint én, aki ezt a pontját, megvallom, soha nem láttam, csak Petőfi szemével — jobban ismeri, mint én, mert Petőfi szemével látja és angolul is el tudja mondani.

Jobban ismeri Petőfit is, mint én, jobban sokunknál, akik Petőfi hazájában élünk. Jobban ismeri még sok magyar irodalomtörténésznél, mesterségük szerint irodalommal foglalkozó tudósoknál is, mert minden egyes verssorát legalább kétszer ismeri: egyszer magyarul, egyszer angolul. Legalább kétszer, mondom, mert bizonyos, hogy — ismervén a fordítás fáradalmait — voltak szavak, voltak sorok, voltak versmondatok közben, amelyeket nem volt elég egyszer magyarul elolvasni, aztán egyszer angolul leírni. Amelyeknél elakadt. Amelyeket hosszan forgatott magában, próbálgatott kifejezni. Amelyekkel birkózott, talán napokig is a három, év alatt s amelyek végül sem engedtek, mert nem engedhettek. Nem is nehéz szavak, hanem a legegyszerűbbek — az ember azt hinné róluk, fordításuk úgy megy, mint a karikacsapás. Es mégsem. Például: „eszemadta”. A Befordultam a konyhára egyszerűen, természetes prózában lejtő sora: „Tüzet rakott eszemadta ...” Mégsem hagyja magát lefordítani a három szó, csak nyolc másikkal körülírni: „I perceived that she was making a fire...” S a nyolc közt sincs az az egy, az az egyetlenegy, amely amúgy magyarán, amúgy legényesen megcsipkedhetővé tenné azt a szép lányt — a beautiful girl —, azt a tüzrőlpattantat, azt az eszemadtát.

Elképzelem Frank Szomyt, aki szó szerinti fordításra törekedett — an accurate version, line by line, ahogyan előszavában írja — s nem műfordításra, hogy ezzel az egy szóval is mennyit bajlódott. Hát még a többivel! Csak az Arany Laczinak írt versben mennyi szó: „rontom-bontom”, ebugattát”, mennyi szó, ami nincs! Amit egy másik nyelv gazdagságából kell áthordani az egyik nyelv gazdagságába, dugig tömött csűrből dugig tömött csűrbe, kifogyhatatlanságból a telhetetlenségbe. „Rontom-bontom" — Snap to, by gum; „Ebugattát” — By golly: mennyi fáradság keresgélni szalmakazalban a tűt, mekkora öröm megtalálni! Milyen elégedetlenség, ha meg kell alkudni a lehetetlennel, s milyen elégedettség, hogy mégis ... Mégis sikerült három év alatt nyolcszáznegyvenkilenc vers minden sorát egyszer magyarul elolvasni, egyszer angolul leírni, nyolszáznegyvenkilenc vers minden szavát két nyelven megízlelni, minden kifejezésével kétszer megbirkózni, a nyolcszáznegyvenkilenc között akkora költeményekkel is, mint a János vitéz — John The Hero —, mint Az apostol — The Apostle —, mint A helység kalapácsa — The Village Hammer —, mint a Tündérálom — A Fairy Dream — s harmadik versszakában a világköltészet csodálatos, megismételhetetlen két sora: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!..." My dying swan, my sweet memories ...

Együttélni három évig Petőfi verseivel a legigazabb állampolgárság. Nem tudom, milyen a floridai táj a ház körül, ahol Frank Szörny lakik. De azt tudom, mikor e három év alatt a csillagokra nézett, azt látta, hogy fürdik a holdvilág az ég tengerében ... The moon baths in the sky’s ocean. Ha autóutat lát ott futni Boca Raton környékén, tudta, hogy Borjád körül egy valahai szeptemberen, 1845-ben, a költővel az országúton végig a szekérrel a négy ökör lassacskán ballagott, with the cart, down the highway, the four oxen slowly walked. S Boca Ratonből nézve sem-kisebb a ház, mint amekkorának a távolból, Pozsonyból látta a költő: „kis lak áll a nagy Duna mentében" — a small dwelling stands by the great Danube. Nem kisebb, mert az emlékezés csodálatos távcső: könnyből csiszol lencsét a szem elé.

Minden Petőfi vers egy-egy hazatérés. Ha Frank Szörny egyetlen egyszer sem, mégis nyolcszáznegyvenkilencszer járt Magyarországon. Járt idehaza? Járt minálunk? ö tudja, minek nevezze ezt a nyolcszáznegyvenkilenc utazást.

En meg azt tudom, mi meg azt tudjuk, hogyan értsük a sort, amelyet az első Petöfiversek egyike, a Hazámban — In My Homeland — mond, a sort, amelyben a fiú felcsuklik: „Ismersz-e még? óh ismerd meg fiad!" Do you still know me? oh recognize your son!

Igen. Megismerjük öt. Ráismerünk.

6