Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
János vitéz Petőfi Sándor költeménye és a Pannónia Filmstúdióban készülő rajzfilm nyomán. A figuraterveket készítette és a filmet rendezte Jankovics Marcell. A filmkockákat Marsovszky Emőke, Petőfi költeményének részleteit Garami László válogatta. 57. A franciák földje gyönyörű tartomány, Egész paradicsom, egész kis Kánaán. Azért is vásott rá a törökök foga, Pusztító szándékkal azért törtek oda. 58. Mikor a magyarság beért az országba. A törökök ott már raboltak javába’; 59. Kirabolták a sok gazdag templom kincsét, És üresen hagytak minden borospincét. 00. Látni lehetett sok égő város lángját, Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták, 02. így találta népünk a francia királyt, Széles országában föl s le bujdosva járt. .. 01. Magát a királyt is kiűzték várából, S megfosztották kedves egyetlen lyányától. 03. A vezér azt mondó vigasztalására: — Ne búsulj, franciák fölséges királyai Megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet, Ki ily méltatlanul mert bánni tevéled. 05. A rendbeszedett nép ugyancsak megállott, Amint megrohanták a magyar huszárok. 04. A török csapatnak nagyhasu vezére Rendbe szedte népét, o harcnak jelére; Nemrég beszámoltunk a közelmúltban Bécsben és Burgenlandban tartott nagyszabású Petöfi-ünnepségekröl. Több ausztriai olvasónk kérésének teszünk eleget, amikor az alábbiakban közreadjuk dr. Pándi Pál egyetemi tanárnak a Collegium Hungarlcum-ban tartott előadása bevezető részletét. Petőfi Sándort, a költőt, az embert ünnepeljük, születésének 150. évfordulóján, a lánglelkű republikánus íróra emlékezünk itt Bécsben, az Osztrák Köztársaság fővárosában, a Magyar Népköztársaság kulturális centrumában. Arra a költőre emlékezünk, aki mintegy 125 évvel ezelőtt ezeket a strófákat vetette papírra: Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De amely hírem megszerezze, A legszebb vers még hátra van. Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel Hazám bosszúja szembeszáll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt írom: halál! Érmihályfalva, 1847. május Ugye, tisztelt hallgatóim, Önök is kezdik érezni azt a bizonyos „szituáció-izgalmat”? Arra a költőre emlékezünk itt néhány százméternyire a Burgtól, aki versben jósolta meg a császári Ausztria bukását, és szilaj szenvedéllyel támadta versben és prózában a németséget. A fogalom pontos értelmezésé végett jegyezzük meg, hogy Petőfi korában a németellenesség elsősorban osztrákellenességet, még pontosabban: Habsburg-ellenességet jelentett Magyarországon. A társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség legnagyobb akadályának a gyűlöletét fejezte ki ez a „németellenesség” az 1848^at megelőző években, s az ország létét fenyegető politikai és katonai ellenség gyűlöletét a szabadságharc súlyos, szép és tragikus hónapjaiban. Ez a fogalommagyarázat egyszersmind jelzi is, hogy ezt, a Petőfi által oly szenvedélyesen kifejezett érzelmet is csak a maga történeti összefüggései között értelmezhetjük helyesen. Politikailag konkrét averzió volt ez az ő részéről, s nem egy szomszédnépet, szomszédnemzetet globálisan elítélő gesztus. Petőfi nagyon is jól tudta, hogy a nép Ausztriában éppúgy nem azonosítható az uralkodóval és az akkori uralkodó osztályokkal, mint Magyarországon. És amikor á bécsi nép elkergette a császárt s a lojális magyar urak Budapestre akarták telepíteni az otthonát vesztő uralkodót, akkor Petőfi — 1848. áprilisában — nem a magyar urak mellett, hanem a magyar urak ellen írt verset — a bécsi népet, az osztrák utcák népét pártolva, mert az ekként emelte fel szavát: „Minékünk a szabadság Árnyéka nem kell, Maga a szabadság kell minékünk, Teljes szabadság minden áron!” Mily megdöbbentően hangzik egybe e sorokkal az osztrák Julius Schwenda egyik költeménye, amely a bécsi nép követelését hirdette 1848. októberének elején: „Die Freiheit gebt uns, ganz und echt. Dann sagen wir: Jetzt is ’s genug!” (Idézi Antal Mádl: Politische Dichtung in Österreich 1830—1848. 308. old.) Petőfi ironikus versének — Készülj, hazám! — hegye a magyar konzervatívok ellen fordult a bécsi nép védelmében. Íme, a magyar hazafi, a plebejus demokrata, aki egy nagyszerű és szomorú alkalom biztatására nagyszerűen átlépett a „németellenesség” hagyományán! És szövetséget vállalt Petőfi a hazánkba érkező osztrák önkéntes szabadságharcosokai, és Bécsben jelent meg először külföldön Petőfi-kötet 1846-ban, Dux Adolf fordításában, és az 1848-as bécsi októberi forradalom hősei ugyanazokért az eszmékért küzdöttek, amelyekért Petőfi élt és meghalt. Igen, hölgyeim és uraim, tisztelt hallgatóim, Petőfi nemcsak Habsburg Ferdinándnak és Metternichnek volt a kortársa, hanem Heinének és Lenaunak is, az osztrák és német „Vormärz” képviselőinek, Ferdinand Freiligrathnak, Georg Herweghnek, Hoffman von Fallerslebennek, Moritz Hartmannak is. Az egymás ellen feszülő kortársi létek realitása mellett az eddiginél talán gondosabban kellene számon tartanunk és vallatóra fognunk az egymást erősítő, az egymással párhuzamosan ható kortársi léteket. A történelmi elválasztások és szembeállítások mellett fel kell figyelnünk a történelmi összeköttetésekre és az érvényes közvetítésekre, közvetítőkre is. A közvetítők között mindig az első sorba tartoztak a művészek, a zeneszerzők, a festők, a költők. Az igazi művészet mindig képes arra, hogy egy nép és egy nemzet legszebb vonásait közvetítse a világnak, akkor is, amikor az illető nép és nemzet uralkodói nem teszik meg ezt. Ki tudna ma már pontosan számot adni a császárok munkájáról, de ki ne ismerné a császári időkben élt nagy alkotók nevét és műveit? Mozart, Haydn, Grillparzer, Lenau, Petőfi túlélték a császárokat. Puskin, Gogol, Lermontov, Dosztojevszkij, Tolsztoj túlélték a cárokat. A Hitler elől elmenekülő Thomas Mann és Stephan Zweig művei túlélték a „führert”. A példákból talán ennyi is elég. A művészet győzelme a jelentéktelen vagy éppen rossz, hátramozdító uralkodók felett sokféle tényezővel magyarázható. A bonyolultnak ígérkező fejtegetések helyett engedjék meg nekem, hogy az igazi művészet egy sajátosságára irányítsam már eddig is túlontúl igénybe vett figyelmüket. A népek közti érvényes közvetítés elválaszthatatlan a közvetítő igazságától. Az igazi művészet mindig az igazság művészete. Nem az apró részletek, hanem a lényeges emberi tartalmak igazságáé. Szent-Györgyi Albert házitanítőja volt Dr. Pável Ágoston, a néprajztudomány, a könyvtárügy neves tudósa életművének kutatása közben bukkantam az Esti Kurír 1941. február 22-1 számában a kővetkező történetre: A szegedi Tudományegyetemen néhány nappal ezelőtt (1941. február 6.) tartott magántanári próbaelőadást dr. Pável Ágoston, a szombathelyi állami Faludi Ferenc Gimnázium tanára, az ismert műfordító. Ezzel kapcsolatban dr. Pável Ágoston, aki egyébként a szegedi egyetem bölcsészeti karán a délszláv nyelv és irodalom tárgykörében tart majd előadásokat, érdekes „leleplezéssel” állt elő visszatérése után a szombathelyi újságírók előtt. — Szegedi próbaelőadásomat nagy számú hallgatóság jelenlétében tartottam meg — mondotta Pável Ágoston. A hallgatóság soraiban megjelentek az egyetemi tanárok és a dékánok. Mielőtt előadásomat — Mátyás király a délszláv népi hagyományban és irodalomban címen — megkezdtem volna, a bölcsészeti kar nevében dr. Banner János dékán üdvözölt, majd egész váratlanul szólásra emelkedett Szent-Györgyi Albert rektor-magnificus, a Nobel-díjjal kitüntetett, világhírű természettudós, akit eddig, azt hittem, nem ismertem. Szent-Györgyi elmondotta, hogy nagy elfoglaltsága mellett azért jött el bemutatkozó előadásomra, mert egy kedves emlékét akarja feleleveníteni. Valamikor régen — folytatta Szent-Györgyi —, amikor még az egyik budapesti középiskola padjait koptattam, az V. osztály félévi bizonyítványában három szekundát vittem haza. Köztük természetrajzból is. Szüleim és a rokonság elhatározták, hogy házitanítót fogadnak mellém, hogy a szekundákat kijavítsam. Néhány nap múlva jelentkezett is a szigorú instruktor, Pável Ágoston, akkori egyetemi hallgató személyében. — A szekundák rövidesen eltűntek, bizonyítványom fokozatosan javult, és vittem is valamire az életben, mert most ennek az egyetemnek a rektora vagyok. Hálás vagyok ezért Pável tanár úrnak és kívánom neki, hogy életében még sok diákot húzzon ki a szekundából, és sok olyan tanítványa legyen, aki idővel eléri az egyetemi rektori méltóságot. — Mondanom sem kell, hogy Szent-Györgyi profeszszor közvetlen és mulatságos felszólalása milyen hatással volt a hallgatóságra és rám is — folytatta Pável Ágoston. — Ekkor jöttem rá, hogy valójában mint házitanító működtem Szent-Györgyiéknél, én azonban nem emlékeztem a névre. A mai napig is úgy tudtam, hogy egy Szentmiklóssy nevű gyereket tanítottam. — Almomban sem gondoltam arra, hogy volt tanítványom azonos Szent-Györgyi professzorral. Közli: Dr. Domonkos János tanár (Szombathely) 8
