Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-12-22 / 26. szám
Tőaoazásm aáma ha úgy adódik — egészséges gyanakvással méregeti az idegent. No de hát nem azért volt a krónikás negyed századdal ezelőtt maga is gyermek, s nem azért gyakorolja fortélyos mesterségét már hosszú évek óta, hogy meghátráljon a feladat elől. Nagyon jól tudja a krónikás, hogy a gyermekkorú „interjúalany”-nál nem lehet ajtóstól rontani a házba, mindenekelőtt meg kell teremteni azt a bizonyos ember és ember közti kapcsolatot, vagy ha úgy tetszik: közeget, amelyben feloldódik a gyermek óvatos idegenkedése, elkezdi pötyögtetni a szavakat, a krónikásra bízva, hogy ezekből az elpötyögtetett szavakból értelmes válaszokat fabrikáljon, kibontva a szavak közt megbúvó távlatokat, még abban az esetben is, ha a kiskorú beszélgető társ még nem tanulta az iskolában a mértani távlat törvényeit, de „nyilatkozatában” mégis távlatok boronganak, csak meg kell fejteni őket. Evégből a krónikás barátságosan, de semmiképpen sem komázva, megszólít egy kerítés előtt ácsingáló legénykét, akit úgy tiz-tizenkét évesre becsül, s mint utóbb kiderül, nem is tévedett sokat, mert a megszólított kilencéves múlott szeptemberben, s jelenleg a nagykarácsonyi általános iskola harmadik osztályának hallgatója. — Mire vársz, pajtás? — kérdezi tehát a krónikás, mert azt a vak is láthatja, hogy a fiúcska vár valamire, vagy valakire, s a krónikás nem is csalódik, mert a megszólított legényke először végigméri, mintegy fontolgatva, hogy a furcsa szőr sapkát viselő ismeretlen egyáltalán érdemes-e a válaszra, azután félig elfordulva — jelezve, hogy számára egyáltalán nem fontos a beszélgetés — azt mondja kissé dünnyögve: — Én az időre! A válasz nemcsak kielégítő, de egyszersmind a tömör fogalmazás mesterműve. Most már csak azt kell kihámozni, hogy miképpen értette a fiatalember azt, hogy az időre vár? A krónikás többféle kérdéssel kísérletezik, felvonultatva mesterségének ravasz fogásait, amelyeket a fiú jobbára válasz nélkül hagy, végül azonban elfogy a türelme, s e korosztály magatartásától korántsem idegen, némiképpen kioktató hangon így válaszol: — Hát arra, hogy essék a hó. Érti már? A krónikás okosan bólogat, miközben beismeri, hogy a rápirító hang egészen helyénvaló volt a beszélgető társ részéről, mivel a krónikásnak — akinek hivatásbeli eszköze a magyar nyelv — már az első és irodalmilag is kifogástalan mondatból ki kellett volna éreznie, hogy a legényke duzfrtiyuttal&m Megjött a hó az időre, az időjárás számára valamely okból fontos változására vár o kiskapuban, ahonnan úgy látszik jobban szemügyre lehet venni az égtájakat, az ígéretesen bodorodó és hókristályoktól terhes felhőket. Ettől fogva már lényegesen könnyebb a krónikás dolga, mert úgy tűnik, a legényke értelmes és érdemes lénynek ismerte el, s ebből kifolyólag hajlandó részletesebb felvilágosítást adni arra nézve, miért fontos számára a kiadós havazás, azon túl, hogy a mérsékelt égöv alatt minden kisgyerek számára ígér valamit. A legénykét tehát ama várakozás állapotában sikerült szóra bírni, amiről a krónikás az írás elején szólott, s most jóleső elégedettséggel nyugtázza, hogy a beszélgetőtárs kiválasztása pályafutásának egyik kimagasló teljesítménye volt, mondhatni telitalálat, a krónikás azonban nem szeret nagy szavakat használni, különösképpen saját munkásságával kapcsolatban nem. Mielőtt azonban tovább haladna a beszélgetés, immár kitaposottnak tűnő ösvényén, némi tűnődésre kényszeríti önmagát, hogy elkerülje a további fiaskókat. Fontolóra veszi tehát, hogy a legényke valamiféle sajátos és egyéni okból várja a korábbi gyér havazást felülmúló, amolyan igazi, karácsonyheti havazást, vagy csak úgy általában? Ez irányú kitapintó kérdésére a legényke immár teljes fölénnyel és nyugalommal felvilágosítja, hogy számára azért oly fontos a havazás, mert karácsonyra sítalpakat kap. — Cipővel együtt, tudja-e? — toldja meg a A legényke Gábor Viktor felvételei méltóságteljes felvilágosítást az interjúalany, aki eszerint tisztában van azzal, hogy a sítalphoz különleges sícipő is jár, egyúttal arról is kitapintva a kérdezősködő idegent, hogy nem akármilyen házból penderült ki a kapu elé havazást várni. Ezzel azután a maga részéről be is fejezte a beszélgetést, s holmi köszönésfélét mormolva kiveresedő orra alatt, visszaballag a házba. Minden sietség nélkül ballag, egymás elé rakosgatva egyelőre még nem sícipőbe burkolt lábait, öreges nyugalommal és megfontoltsággal mendegél a ház felé, mint a saját öregapja mehetett hatvan vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt, az esztendő hasonló időszakában. Csakhogy a nagyapa gondolatai akkoriban egészen másfelé járhattak, talán be is szólt a házba a feleségének, hogy: — Zárd be a tyúkokat, asszony, mert jön a hó... A krónikás beszélgetőtársa azonban nem szól semmit, tehát a kérdezősködő szembefordul a széllel, amelynek enyhe jódszaga van, ami csalhatatlanul jelzi, hogy valóban jön a hó... Repülőgépről nem volt alkalmunk megtekinteni a legfiatalabb magyar falu tereprajzát, így hát meg kellett elégednünk azzal, hogy a nagykarácsonyi tanács egyik munkaszobájában kiteregettük a padlóra — mert az asztalon nem fért el — Nagykarácsony község hivatalos térképvázlatát, amelyet minden magyar faluról megrajzoltak már. Madártávlat helyett szemmagasságból szemlélhettük ily módon a különös nevű és különös történetű falut, megerősítve abbéli ismereteinket, hogy Nagykarácsony nemcsak legfiatalabb, de a legmodernebb szerkezetű magyar falu — voltaképpen két részből áll. A hosszan és „hagyományosan” elrendezett, helyesebben a régi magyar parasztfalvak telekviszonyainak törvényei szerint elrendezett Szőlőhegyből és az „új” Nagykarácsonyból, amely csaknem szabályos négyzet. Ez a négyzet azután kisebb négyzetekre és téglalap alakú idomokra bomlik, de olyan mérnöki pontossággal, hogy az első pillantásra elárulja és igazolja, amit a bevezető beszélgetésekből már amúgy is tudtunk, ezt a falut egyszerre szabták ki a mezőségi löszhát gazdag talajából, egyazon időben alakították ki a 6—800 négyszögöles házhelyeket, amelyekre azután a sátortetős, jobbára úgynevezett típustervek alapján felépítették a két-négyszobás, kőlábas, tartós és takaros házakat. A magyar falvak bájos zugait, hajladozó utcáit, a házsorból kiugró, vagy a tekintélyesebb porták mögött szerényen megbúvó kis parasztviskökat tehát hiába keresnők Nagykarácsonyban. Itt az utcák olyan párhuzamosak és olyan szabályos derékszögben metszik egymást, mint egy vadonatúj városban, csakhogy e nagykarácsonyi metropolisban nyoma sincs a zsúfoltságnak, az egymásra bámuló tűzfalak rideg és nyomasztó nagyvárosi látképének. A 6—800 öles telkeken — ennél kisebb házhelyet nem mérettek ki maguknak a honfoglaló hevesi sommások — áll a szép ház, mögötte vagy mellette az óriási és ugyancsak szabályos idomú telek, a kert, amelyről e téli napon is meg lehet állapítani, hogy minden négyzetméterét gondosan művelik. A kerteket jó minőségű kerítés védi' a pusztából bemerészkedő nyulak és őzek téli kártevése ellen, a simatörzsű almafák derekán ott fehérük a kétarasz széles enyvespapír, amely a földről felfelé törekvő rovarságnak állja az útját. Mindez arra vall. hogy Nagykarácsony arculatát és elrendezését annak idején kemény szigorral kimódolták és végrehajtották s azóta is ugyanazzal a kemény szigorral gondozzák. Megszerezni, megépíteni valamit a magyar parasztság életviszonyai szerint közös feladat volt, férfi és nő, férj és feleség közös műve volt az alapítás, de már megtartás, a belsőség fejlesztése asszonyi munka. Ha Nagykarácsony külső képét tekintjük, akkor az idevalósi — és ideszármazott — asszonyok szorgalmáról csak legendákat lehetne beszélni. így 'karácsony előtt, amikor a család élete befelé fordul, amikor az ünnepi készülődés még több munkát ró az asszonyokra, érdemes kissé közelebbről is szemügyre venni Nagykarácsony sajátos „embertérképét”, miután a község helyrajzi viszonyaival már megismerkedtünk. Kihez lehet fordulni ez ügyben felvilágosításért? — Az asszonyokhoz — véli egy bőrbekecses öregember, aki éppen a helyi fűszerboltból fordul ki megrakott szatyorral, ami arra enged következtetni, hogy a bevásár- • lást ilyen ünnepi időszakban az asszonyok áthárítják az idősebb férfiakra, akik a karácsonyi sütés-főzés idején amúgy is csak láb alatt vannak. Nézzük tehát, hogyan is állunk Nagykarácsonyban az asszonyuralommal, amelyre fent idézett informátorunk hamiskás hunyorítással, lombos bajuszába fúló csöndes szavakkal utalt. Azt már tudjuk, hogy a tanács házában ezen a napon Szurma Katalin, a tanács fiatal titkárnője teljesít szolgálatot, szombati nap lévén, amikor Nagykarácsonyban is szabad szombatot tartanak. A tanácsház folyosóin és szobáiban virító rengeteg virág, örökzöld növény, óriási kaktuszok is arra utalnak, hogy ez a hivatali helyiség asszonyi gondozásban van s föltevésünkben nem is csalódunk. A nagykarácsonyi tanácsházban férfiember csak ügyfélként fordul meg, mivel a tanács elnöke Horváth Józsefné, az adóügyi előadó Szenczi Györgyné, a gazdálkodási előadó Gallai Katalin s az már egészen természetes, hogy a hivatalsegéd és a tisztaság „felelőse”, a takarítónő is asszony. A Kossuth Termelőszövetkezetben az elnöki tisztet férfi tölti be, de már a főkönyvelőnőt Horváth Jánosnénak hívják, az agronómus pedig Pribék Éva. A község szellemi központja a kultúrház, abban is a könyvtár, amelyet sűrűn látogatnak a nagykarácsonyiak, hogy könyvet vigyenek haza a hosszú téli esték unalmának elűzésére s meghallgassák a könyvtárosnő: Semmelweiss Ilona jótanácsait, majd hazafelé ballagva a könyvtárból betérjenek egy jó feketére a helyi presszóba, ahol Takács Mihályné üzletvezető gondoskodik a jó kávéról. Két kérdésre keresünk tehát választ: 1. Hogyan alakult ki ez az asszonyuralom Nagykarácsonyban és — 2. — milyen következményei vannak? Az első kérdésre viszonylag könnyű a válasz. Alig alakult meg Nagykarácsony, a közeli Dunapentele legendás kukoricaföldjein deszkabarakkokat húztak fel, emberek és munkagépek jelentek meg, s elkezdődött a szocialista Magyarország egyik legnagyobb vállalkozása, a Dunai Vasmű és a hozzá tartozó város építése. Nagykarácsony tehát úgy szólván egyidőben született Dunaújvárossal, amelynek építése télen-nyáron folyt, mi sem természetesebb, hogy a nagy munkabírású és munkakedvelő, hevesi származású nagykarácsonyiak az épülő majd felépült és munkába álló iparváros felé tájékozódtak. Ez a tájékozódás olyan kiválóan sikerült, hogy az ügyesebb, az élelmesebb férfiemberek az építés befejezése után — amiről csak képletesen lehet beszélni, mert Dunaújváros napjainkban is épül — ott maradtak, részint az építőiparban, részint a vasiparban, szakmunkások lettek. Felmerül ezután a kérdés, nem sínylette-e meg túlságosan a nagykarácsonyi földművelés ezt a nagyarányú elvándorlást? Nem sínylette meg, mert szerencsés módon a mezőgazdaság gépesítése is párhuzamosan történt, amennyi kézierő elment az iparba, annyi vált fölöslegessé a mezőgazdaságban, ily módon az egyensúly egyetlen pillanatra sem bomlott meg, amire pedig nem egy magyar faluban számos keserves példa adódott az elmúlt évtizedekben. Látjuk tehát, hogy a földosztás és a falualapítás után bekövetkezett áramlások nem bolygatták fel a falu társadalmi és gazdasági alapjait, az asszonyok rendre átvették azokat a szerepköröket, amelyeket korábban csaknem kizárólag férfiak töltöttek be, megművelték nagy kertjeiket és gyümölcsöseiket, amelyek termését a Kossuth Termelőszövetkezet átvette és értékesítette. így a termelőtől egyetlen kéz közbeiktatásával jutott el a zöldség, a gyümölcs és egyéb háztáji termék a fogyasztóhoz s azt már tudjuk, hogy ez a kereskedelmi forma mind a termelőnek, mind a fogyasztónak egyaránt kedvez. A szorgalmas nagykarácsonyi asszonyok szép pénzekkel gyarapították a családi vagyont, egyenrangú „szerzőtársként” a férfiakkal, akik Dunaújvárosból hordják haza a jól bélelt fizetési borítékokat. Nem nehéz ismereteink birtokában a következményeket is föltárni. Nagykarácsony lakossága megépítette tágas és kényelmes faluját, berendezkedett egyfajta „kétlaki” életre, amelyben azonban példás rend és egyensúly uralkodik s a két forrásból eredő, tekintélyes kétféle jövedelmet életszínvonalának emelésére fordította, szakítva azzal a hagyományos paraszti zsugorisággal, amely a régi félelemből sarjadt, hogy tartalékolni kell, mert ki tudja, milyen idők jönnek. Az igényesség hordozói pedig az asszonyok. Az asszonyok járnak be Dunaújvárosba megvenni a legújabb televíziós készüléket, mosógépet és elektromos hűtőszekrényt. Nagykarácsonyban jelenleg 474 televíziós készülék van a lakásokban, míg a rádiók száma jóval kevesebb, a művelődési házban rendszeresen vendégszereplő színtársulatok előadásaira a jegyeket előre elkapkodják. Itt olyan emberek élnek, akik szeretik látni, hogy van valamilyük. S hogy van valamilyük, azt eleven módon példázza egy kis villanás. Jól megtermett, idősödő férfiú ballagott végig az utcán s egyik beszélgető társunk megjegyezte: — Annak az embernek például nyolcszázezer forintja van a bankban, de nem ő a leggazdagabb ember Nagykarácsonyban ...
