Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-12-22 / 26. szám
Viharok sarka, Békés Munkatársaink — Gábor Viktor és Sós Péter János — Békéscsabán jártak. Egy szövetkezeti divatbemutatón meglepődve tapasztalták, hogy a községekből, falvakból és városokból érkezett közönség is éppen olyan divatos ruhát visel, mint maguk a manökenek. Az okokat kutató riportjuk első részét előző számunkban közöltük. A jámbor idegen bárhová megy Békésben, mindenütt megüti a fülét a varázsszó: külföldi. Divatban, cigarettá-Vertán Jolán, az öregek napközi otthona igazgatója ban, italban, termelésben... Nem túlzás ez kissé? — Nem kell mindig kitalálni a spanyolviaszt — mondja Zsigovics Mihály, az Aranykalász tsz kukoricásának üzemvezetője. Előttünk kétezer hold príma tengeri, két őshüllőre emlékeztető traktor zabálja a szárakat; a leveleket, a csutkákat kiteríti a saját nyomvonalára, a lemorzsolt szemet pedig időnként kirakja a mellette térülő-forduló teherautókra. Tengerihántás, morzsolás? Múzeumba, népi játékokba való kifejezésekké tette őket a könyörtelen, szenvtelen nagyipar. — A bábolnai és a nádudvari állami gazdaságok behozták ezeket az amerikai rendszereket, ahogy mi hívjuk: zárt rendszereket, és a terméseredmények hatalmasat ugrottak. Miért ne alkalmaznánk mi is? Vettünk két John Deere traktort, — ezeket ni! —, átvettük a technológiát; már nem kapáljuk a tengerit, hanem repülőről szórjuk a gyomirtót — nézze meg, olyan a szárak köze, mint a terített asztal —, és nem bántuk meg. Ugyanez áll a külföldi licenc alapján épült sertéstelepre, meg a cukorrépára. Baj az, hogy külföldön találták ki? Felmászom az egyik traktor vezetőfülkéjébe. Ilyen se volt még a békési határban: fűtött traktorülés. A pilóta Hegedűs Mihály. Hét éve az Aranykalász tagja. Havonta megkeres vagy 4200 forintot, de kell is: két családja van. Egy fiú, egy lány. — Nyolc éve házas vagyok. Most már saját családi házban lakom — de sokat kell dolgozni érte. — Szokott-e bejárni Békéscsabára? — Most már nagyon ritkán. Még legénykoromban, úgy-úgy, de mióta itt a család, csak elvétve. Nézze, itt Kígyóson van vendéglő, cukrászda, mozi meg a kultúrház — elég az nekünk. Még ruhát is a községben vásárolok. Egyhangú, könyörtelen berregéssel kaszabolják a traktorok a sorba nőtt tengerit. Két traktor, négy teherautó napok alatt elvégzi azt a munkát, amiért még néhány éve a katonaságtól kértek embert. Tehát a legmodernebb technológia volna a jólét kulcsa? A szorgalom? A nagyüzemi viszonyok? A találékonyság? Vagy az, hogy az emberek úgy érzik, saját magukért dolgoznak? Azt hiszem, mindegyik együtt. A jólét tagadhatatlan. De vajon, tudnak-e már élni a békésiek a helyenként nemcsak cseppenő, de csurranó gazdagsággal? Értelmesebb-e, szebb-e az életük, mióta szalonna, sonka is kerül a mindennapi kenyér mellé? Vagy, ahogy Süli János megfogalmazta: számít-e az, hogy az ember utcai ruhában megy be dolgozni, átöltözik, elvégzi a földmunkát, a trágyahordást, s utána megfürödve, megfésülködve mehet haza az utcai ruhájában? Az első benyomások mindenesetre biztatóak. Újkígyós lakói sokat adnak a szabadidő kellemes kihasználására, legalábbis ami az anyagiakat illeti. Az Aranykalász Hévízen épített üdülőt tagjai számára — az öt szoba egész évben tele van. Télen a nyugdíjasok járnak oda a reumájukat áztatni. Vagy vegyük a könyvtárat: két és fél éve építették, 13 ezer kötet könyv várja olvasóját a polcokon. Nem is hiába várja: Juhász Márta, a könyvtáros szerint — nagyobbacska gyermek-leánynak tűnik —, az 1400 beiratkozott olvasó közül több, mint 1200 általában hetente, de legalább havonta rendszeresen megjelenik friss olvasmányért. — Egy-egy olvasó évente átlag 52 könyvet olvas el, tehát hetente egy kötetet. Ez nagyon jó arány — magyarázza. — Azonkívül élénk klubtevékenységet is folytatunk. Van egy irodalmi szakkörünk, rendszeresen összejövünk, beszélgetünk könyvekről, újdonságokról. Időnként a fővárosból is meghívunk írókat, előadókat — volt már nálunk Bánki Zsuzsa, Major Tamás is. Továbbá... — Jó-ó napo-ot kí-ívánok! — köszön hosszan elnyújtva egy csapat kisiskolás, és hangos trappolással foglalja el a gyerekeknek berendezett könyvtárrészt. Úttörők, s rajgyűlést tartanak itt, a könyvek, színes folyóiratok, plakátok, faliújságok világában. Megtelik velük a könyvtár. Néhány lépéssel arrébb, egy csendes kis házacskán egyszerű táblát fedezek föl: „öregek napközi otthona". A kopogásra úgy penderedik elő egy meseszerű kis öreganyó, mintha világéletében erre a kopogásra várt volna. Vertán Jolán, a napközi otthon vezetőnője. Kedvesen üdvözöl, és amikor megtudja, hogy újságtól vagyok, mindenhová bevezet, mindenkit bemutat. — Mit jelent az otthon elnevezése? — Mit? Hát, amit lát. Nagyon sok öreg ember lakik itt, akinek kicsi a jövedelme, otthon csak láb alatt van, unatkozik, magányos — nekik építette a községi tanács ezt a házat. Ide bejönnek, beszélgetnek, olvasgatnak, nézik a tévét, hallgatják a rádiót — elvannak. Lássa, ott a fekvőszoba, ott ledőlnek, elhatnak — ez meg a társalgó. Azonkívül ellátást kapnak: orvosi ellátást és reggelit, ebédet, uzsonnát. — Mennyiért? — Édes istenkém, három forint hatvan fillérért. És mit kapnak érte? A mai étlap: reggelire tea és felvágott; ebédre zöldségleves, persze hússal, töltöttkáposzta, krémes; uzsonnára alma és keksz. Mindezt annyiért, hogy ha összeadja, havi száz forint jön ki. Mégis kevesen járnak el, mert félnek, hogy lenézik őket érte... „Szegényházinak” gúnyolják. Rátelepszik az útra a nehéz, őszi esthajnal, mire újra bekeveredünk Békéscsabára. Kerékpárok, motorok, autók és autóbuszok, teherautók és lovaskocsik kerülgetik egymást a szűk betoncsíkon. Emberek százai ki, emberek százai be. A szokásos esti népvándorlás. Békési emberek. Szorgalom, találékonyság, fáradhatatlanság a szerzésben; gőg, kivagyiság, úrhatnámság a költésben irányítanák cselekvéseiket? Vagy kirívó, szélsőséges példa az öregeké? Akinek kocsija van, úgy illik, hogy a száz méterre lakó komához is azzal menjen látogatóba. Egy-egy lakodalomban elfolyik negyven-ötven ezer forint is. Lovass Edit, a Békés megyei Jókai Színház fiatal igazgatónőjének szavai is erre a gondolatsorra rímelnek: — A helyzet az, hogy nálunk az egyik legolcsóbb szórakozás a színház. Egy fél konyak áráért a legjobb darabokat lehet megnézni. Ez természetesen még nem volna baj, de nagyon sokan vannak — bármily furcsa —, akik azért nem jönnek a színházba, mert túl olcsó a jegy. Nem elég elegáns dolog számukra. Ha drágábban adnánk a jegyeket, eljönnének! — Mit tehetnek e szemlélet ellen? — Nem sokat. Egy nagyon fontosat viszont megteszünk: kineveljük az új, színházszerető közönséget. Rendszeresen tartunk gyermekdarabokat is a műsoron; most indítottunk be egy három előadásból álló gyermek-bérletet. Azt akarjuk, hogy ne a külsőségekért: érzelmi, gondolati gazdagságáért szeressék a színházat. — Szeretik a színházat? — kérdezem másnap délelőtt Ébneth Erikától és Leszkó Sándortól, a Rózsa Ferenc Gimnázium 3/1. osztályának tanulóitól. Erika buzgón bólogat. Hát Sándor? — Én is szeretem, de ritkán megyek el. Szabadkígyóson lakom, és este már nem nagyon járok be a városba. A beszélgetésre a vadonatúj kémia laboratóriumban kerül sor. Több százezer forintjába került az iskolának. De segítségével Kruchio Gábor igazgató megvalósíthatta régi álmát: kémia-fizika szakos osztályt szervezhetett a tehetséges és érdeklődő gyerekekből. — A megyében, sajnos, nincsen felsőoktatási intézmény — magyarázza az igazgató. — A legtöbb gyerek Szegeden, Miskolcon, Budapesten tanul tovább. A nálunk érettségizettek 35 százaléka jár valamilyen egyetemre, főiskolára. Ezt jó aránynak tartom. — Kik tanulnak inkább tovább: az értelmiségiek, a munkások, vagy a parasztok gyerekei? — Létszámukhoz képest a legjobb a parasztgyerekek továbbtanulási aránya. Persze, ehhez az is hozzájárul, hogy már hozzánk is a legtehetségesebbek kerülnek — a családok őértük vállalják leginkább, hogy a gyerek kenyérkereset helyett iskolára menjen. Csengetnek. A gyerekek órára mennek. Erikán az iskolaköpeny alatt a legdivatosabb nadrág, pulóver feszül. — Azt mondtad, a kollégiumtól kaptok ruhát is. Ez onnan való? — Nem — zavart mosoly. — Pesten voltam, ott vettük. A kollégiumi ruhák nem ilyen divatosak, de azért mindenki szerez magának egy-két jobb pesti cuccot. ...Halványulnak a fények az Ifjúsági Ház előcsarnoká-Kémia-kisérlet a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium új laboratóriumában A Békés megyei Jókai Színház Újkígyós új könyvtára (balra guggol: Juhász Márta könyvtárvezető) —„— 1MTVM11 ulyjjjjyllsi ■liSBSiESIIn llÉIÉ ban, ahol riportunkat, előző számunkban, elkezdtük. Következik a divatbemutató második felvonása: szőrmebundák, nagyestélyik. A reflektorok fénykörébe varázsolt művészek, bemondók, zenészek, manökenek egy hőn áhított, nagyszerű világot jelentenek a nézők szemében; és ők nem is gondolnak arra, hogy — miként ruhatáruk egy-egy „jobb cucca” — saját, változó életük darabkái, már az irigyelt nagyvilági életmód parancsai szerint alakulnak. Budapest közelebb került Békéscsabához, Békéscsaba Újkígyóshoz. Egyelőre öltözködésben, a soká nélkülözött anyagi javakban. De együtt kell továbblépni most, műveltségben, emberségben, közösségi „javakban” is. Sós Péter riportja Gábor Viktor felvételei $ I IJt-f ap m I
