Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-12-08 / 25. szám

Konferencia az

FÜRDŐRUHÁT PEDIG senki sem hozott magával. És nemcsak azért, mert októbert írtunk, hiszen ami azt illeti, mi sem lett volna könnyebb és egyszerűbb, mint innen, Keszthelyről átruccanni Hévízre, hanem legeslegelsősorban azért nem, mert dolgozni utazott ide az a félszáz ember, aki eleget tett az Eötvös L.oránd Tudományegyetem szociológiai tanszéke meghívásának, s részt vett „Az értelmiség helyzete, szerepe, társadalmi funkciói szocialista rendszerünkben” című konferencián.

Szociológusok és jogászok, demográfusok és orvosok, történészek és folyóiratszerkesztők, néprajzosok és statisztikusok — ők voltak az előadók, a vitázók és a közönség. A témakörök pedig — és ezt, úgy gondolom, a meghívottak foglalkozási összetétele is előre jelezte — egymásba hurkolódva átfogták szinte valamennyi kérdéskört, amellyel a kutatók manapság foglalkoznak: a magyar értelmiség történeti fejlődése és változó társadalmi szerepe; szociális és foglalkozási összetételének módosulása a század elejétől napjainkig; két jelentős műhely — a népi kollégiumi szervezet és az Eötvös Kollégium — tevékenysége, munka- és nevelési módszerei a nép tehetséges gyermekeinek fölkutatására és képzésére; a mai magyar értelmiség különböző csoportjainak — a pályakezdőknek, az agrárszakembereknek, a jogászoknak, az orvosoknak, a pedagógusoknak, a műszakiaknak és a vidéki-falusi értelmiségieknek — sajátosságai, helyzete, életmódja; és mindezeken belül, vagy túl az értelmiségkutatás módszertani kérdése — ezek voltak a keszthelyi tanácskozás legfontosabb napirendi pontjai.

Rögtön hozzá kell tennem: nem véletlen, hogy éppen ezek volta.1, mint ahogyan az sem véletlen, hogy Magyarországon az utolsó tíz esztendőben oly nagy mértékben megszaporodtak az értelmiségiekkel általában, és a különböző értelmiségi rétegekkel foglalkozó kutatások, konferenciák. 1930-tól 1960- ig ugyanis pontosan kétszeresére nőtt nálunk a felsőfokú diplomával rendelkezők aránya (a gyarapodás elsősorban az 1950-től 1960-ig tartó periódust jellemzi), és az utolsó évtizedben ismét megkétszereződött a diplomások száma. Ezzel együtt alaposan megváltozott az értelmiség foglalkozási „szerkezete"’ is. Talán nem lesz érdektelen, ha ideiktatok egy adatsorpárt, milyen volt 1930-ban és milyen 1970-ben a magyar értelmiség foglalkozási megoszlása.

Az oklevél jellege

1930

1970

Műszaki

12,0

21,7

Mezőgazdasági

10,0

11,7

Közgazdasági

3,7

6,5

Egészségügyi

15,2

9,2

Pedagógiai

18,0

35,4

Állam- és jogtudományi

31,1

8,5

Művészeti

1,7

Egyéb

10,0

5,3

összesen

1000,0

100,0

A SZÁMOK BESZÉLNEK: már nem vagyunk „jogásznemzet"’, a műszakiak, a közgazdászok és a pedagógusok 1930-hoz viszonyított kétszeres aránya pedig arról tanúskodik, hogy gyorsan fejlődő iparunk számára kinevelődött egy számban és tudásban is tekintélyes műszaki gárda, hogy a népgazdaságban egyre inkább uralkodó közgazdasági szemlélet (a néhány esztendeje bevezetett új gazdaságirányítási rendszer ez előtt nyitott tágabb teret) érvényrejutását szakemberek biztosítják. s hogy — végül, de nem utolsósorban — az, hogy nálunk minden harmadik diplomás — pedagógus, társadalmi igényt tükröz: a megnövekedett tanulási kedvet.

Mi sem természetesebb azonban, mint az, hogy a konferencián szóba kerültek azok az ellentmondások is, amelyek e — nemcsak számában, hanem társadalmi súlyában is — tekintélyes réteg tevékenységét nehezítik, közérzetét rontják. Az például, hogy bár a női diplomások száma 1930 óta megtízértelmiségről

szereződött, számos pályán még mindig nem látják őket szívesen, az alkotmány rendelkezései és a kormányhatározatok ellenére is, ritkán kerülnek vezető beosztásba, s fizetésüket is általában alacsonyabbra szabják, mint férfi kollégáikét. Vagy az. hogy éppen azokon a településeken — a kisvárosokban és még inkább a falvakban — dolgozik kevés értelmiségi, s különösképpen kevés magas fokon képzett szakember, amelyekben a legnagyobb szükség volna reájuk. Vagy az, hogy a különböző pedagógus csoportok — a tanárok, szakoktatók, tanítók — valóban aránytalanul nagy jövedelmi különbségeit a felszabadulást követően úgy szüntettük meg, hogy ma már alig-alig érdemes vállalni a magasabb képzettség megszerzéséhez szükséges hosszabb tanulmányi időt és pluszköltségeket. Hasonlóképpen nagy gond: hogyan lehetne a képzettséghez, a tényleges teljesítményhez, a munka eredményességéhez kötni az anyagi és az erkölcsi megbecsülést, hiszen az ilyen bérezési rendszer ösztönözhetne leginkább a magasabb képzettség megszerzésére, az oly sokszor emlegetett szakadatlan továbbtanulásra, művelődésre. Persze, ez a kérdés sem olyan egyszerű. Kapjon talán több fizetést egy frissen végzett, felsőfokú tanítóképzői diplomával rendelkező pedagógus, mint az ugyanabban a tantestületben harminc esztendeje becsülettel dolgozó, de csak régi középfokú tanítóképezdét járt nevelő? És egyáltalán: vajon olyan egyszerű-e megállapítani, hogy egy-egy pedagógus vagy agrármérnök milyen hatásfokkal dolgozik? Hiszen a pedagógusnál is, az agrárszakembernél is különböznék a szakágak — az egyik magyar nyelvet oktat, a másLk matematikát; az egyik kertészeti agronómus, a másik állattenyésztő —, de eltérhetnek egymástól tehetségben, szorgalomban, előképzettségben a különböző iskolákban, sőt az egy iskolában levő különböző osztályokban tanuló gyermekek is, éppen úgy, mint a művelésbe vett földek minősége, hozama, vagy éppen az intézmény, a gazdaság vezetése, amely elősegítheti vagy gátolhatja az ott tevékenykedő beosztott értelmiségiek igyekezetét.

A VEZETŐK ÉS VEZETETTEK viszonyáról azonban, noha ez is hallatlanul fontos kérdés, közel sem esett annyi szó, mint arról, hogy milyenek ma Magyarországon az értelmiség és az alapvető dolgozó osztályok — a munkásság és a parasztság — kapcsolatai. A kutatók (mert több előadás is szólt erről) teljesen egybehangzóan dokumentálták, hogy talán éppen a területen következett be nálunk a legnagyobb változás, a gyökeres fordulat. Ahogyan az értelmiség foglalkozási összetételének módosulása tükrözi a gazdasági-társadalmikulturálls fejlődést, a társadalmi mozgás-helyzetváltoztatás és összetétel mutató) is arról beszélnek, hogy társadalmunk sokkal, de sokkal „nyíltabbá” vált, mint volt valaha is; hogy a munkások és parasztok gyermekei számára (vagy éppen a ma még munkásként vagy parasztként dolgozók számára) tehetség és szorgalom esetén elérhető az egyetem, a főiskola, ismét csak néhány adat: egy 1963-as felvétel szerint az értelmiségiek és vézető állásúak 64,8 százalékának fizikai dolgozó volt az apja, értelmiségi családból csak 14,9 százalékuk jött. Már ebből következően is, és. ez nyilvánvaló, egészen mások az értelmiségiek és a fizikai dolgozók kapcsolatai nálunk, mint valaha voltak, még akkor is, ha — és erre ugyancsak rávilágított a konferencia — a kapcsolatok még a fizikai dolgozóktól származó értelmiségiek és az őket „küldő” társadalmi osztály között is ritkulnak, esetlegessé válnak a másirányú érdeklődés, a különböző kulturális igények, nem ritkán nézetbeli torzulások következtében,

Nem véletlen, hogy mindenütt, ahol előrelépésről, eredményekről írok, rögtön említést teszek a gondokról is. A konferenciának és minden egyes előadónak ugyanis ez volt a munkamódszere. Nem rajzoltak idilli képet, megmutatták a fények mellett az árnyakat; a fejlődés mellett a megoldásra váró ellentmondásokat is. S talán ez volt az egyik oka, hogy a részvevők elégedetten indultak haza a Balaton mellől — amelynek vizét, késő ősz lévén, nem élvezhették.

— i, — ó.

Krleza-életmű —V aj dahunyad—Zilah

Tallózás a szomszédos szocialista országok magyar sajtójában

A Zágrábban megjelenő Képes Újság teljes hasábot szentel a 200 éve született Kisfaludy Sándor emlékének. A cikkíró megállapítja, hogy a kalandos életű magyar költő az akkori viszonyokat telomtudományi tanáráról, aki tizenöt éve foglalkozik a jugoszláv irodalommal, különösen Miroslav Krleáa életművével. Az interjú készítője — bár nagyon is érthetőnek tartja, hogy egy irodalomtör-Kísfaludy Sándor portréja a jugoszláviai Magyar Képes Újságban

kintve szinte páratlan népszerűséget ért el Kesergő szerelem című kötetével, s megemlékezésében a Himfy álnév mögé rejtőzött Kisfaludy-műveiből — a Kesergő szerelemből, a Boldog szerelemből és a regék közül a Csobánc-ból — idézi a legszebb sorokat.

Ugyancsak a Képes Újság közöl érdekes cikket „Egymás megismerése” címmel dr. Lökös Istvánról, az egri Tanárképző Főiskola irodaténészt inspirál a horvát irodalom XX. századi vezéregyéniségének munkássága — felteszi a kérdést, miért választotta éppen Krleiát dr. Lőkös, kutatási témául? A magyar irodalomtörténész válaszának alapmotívuma: a nagy irodalmi áramlatok találkozása, a rokonság, a testvériség gondolata. „A horváton kívül a szerb, a román, a cseh, a szlovák és a magyar irodalom kínált jó példákat a Krleía-művel való összehasonlításra. Az volt érdekes számomra, mennyire azonos írói látással tudták transzponálni valamennyien az első világháború szörnyű élményeit alkotásaikban,” — mondja dr, Lőkös István. — „Mindezek nyomán alakult ki az a meggyőződésem, hogy a XX. század magyar irodalomtörténetét eredményesebben tanulmányozhatjuk a Krleía-életmű ismeretében.” A magyar irodalomtörténész terveiről elmondja, hogy most újabb összefüggéseket kutat, nevezetesen Ady géniusza és Krleáa költészete közt. „Meggyőződésem ugyanis, hogy Krleiát részben Ady lírája is ösztönözte zseniális verseskötetének megírására.” (Mint legutóbb megírtuk M. Krleáa magyar kormánykitüntetést kapott.)

A Kolozsvárott megjelenő Korunk-ban nemrég tanulmány jelent meg Vajdahunyad várának restaurálásáról. A nagy szaktudást, körültekintést igénylő bonyolult munkálatokra mintegy hét évszázad múltán került sor. A várat a kútfők 1267- ben „Castrum Hunod”-ként említik. Később közismerten a Hunyadiak birtokába került. Hunyadi János az idők folyamán a várat két ízben is bővítette, s mai formáját ő alapozta meg, bár későbbi tulajdonosai — például Bethlen Gábor és Bethlen István —, még sokat módosítottak rajta. 1854-ben tűzvész pusztította az épületet, s bár ezután igyekeztek megmenteni a további romosodástól, becses műemlék jellegét elhanyagolták. Végre 1965-ben a romániai műemlékbizottság vette kézbe az ügyet, s kiváló építészek és régészek kutatómunkája alapján fogtak hozzá a nagy munkához. A vár e több évig tartó újraalkotását ismerteti Bágyuj Lajos, a Korunk cikkírója. A

Hunyadi-címer (zárókő a vajdahunyadi kápolna boltozatán — a Korunk című folyóiratból)

Részlet a boltíves Százéves étteremből

iMüemlékboltok

A közelmúltban műemlékké nyilvánítottak néhány régi, patinás berendezésű belvárosi boltot Budapesten. Ezek berendezésén, építészeti kialakításán ezentúl nem szabad változtatni. Képeink e régi üzletekből mutatnak be néhányat.

A Váci utcai Kostelltz illatszerbolt

A Gerbeaud, ma Vörösmarty Cukrászda

Gábor Viktor felvételei

j |

/

munkálatok közben előkerült részleteket visszarakták eredeti helyükre; a Lőporos bástya körül a töltés eltávolításával ismét láthatóvá vált az eredeti várfal; a Mátyás loggia földszintjén visszaállították a reneszánsz árkádokat; a Bethlen-traktus és a Keleti-bástya helyreállításakor újra kialakították a hajdani kilövőréseket, s a Keled-bástya egykori három reneszánsz ablakát újrafaragták és a réginek megfelelő ólomkarikás üvegezéssel látták el; előkerültek az Országgyűlés-terem kis ablakai Is; sor került a Kapisztrán Jánosról elnevezett bástyára, a Zójomi szárnyra, a Régi Kaputoronyra, a Fehér bástyára és a Déli bástyára.

A múltra emlékszik, de a

jelenről, s a jelennek szól ugyancsak a Zilah város 500. születésnapját ünneplő cikkében az Előre. A Bukarestben megjelenő magyar nyelvű országos politikai nailap címoldalán Vasile Cornea, a RKP Zilah városi bizottságának első titkára, a városi néptanács vb-elnöke írja: „1973 a dolgos hétköznapokon kívül nagy jelentőségű eseményt, kerek évfordulót, városi léte 500. évfordulóját is jelenti Zilahnak”. A Meszes tetőt — melyen megvan még a római-kori kőút — Anonymus is említi: átjáró volt Erdély és a Nyugat között. S 500 év előtt állították ki az irattárban őrzött oklevelet, amelyet a város születési bizonyítványának is tekinthetünk, s M

9