Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-24 / 24. szám
Pillanatkép az első osztályból Üj házsor Úriban ■■ . Ü r 1 V 1 • *_ A termelőszövetkezet fiataljai a gépekkel ismerkednek Egykori parasztasszonyok a VILLEKt községi üzemében (Gábor Viktor felvételei) Hogy a félreértés ne sokáig tartsa tévedésben a kedves olvasót, rögtön elárulóm, hogy ez a cím egy mostanában született falusi szójátékból kerekedett ki: — Tudjátok-e — kérdezik a falubeliek a hozzájuk látogatóba érkezett vendégtől —, miért nem parasztok ma már az úri emberek? A vendég persze pontosan tudja, hogy abban a helységben, ahol így kérdezgetik őt, ez a kifejezés, hogy „úri emberek” nem a szokásos társadalmi kategóriát jelenti, hanem azt, hogy: „Űri község lakói”. A községet ugyanis, amelyikbe ellátogatott, úgy nevezik hogy: — Úri. A vendég mellének szegezett kérdés tehát tréfa. Pedig a ráfelelő válasz a komoly valóságot fejezi ki. Nem is kell a vendégnek törnie a fejét, maguk a helybeliek mondják meg: — „Az úri emberek ma már azért nem parasztok, mert úri munkások lettek”. És a vendég elgondolkozhat: — Lám milyen könnyedén fogalmazza meg a nép saját élete megváltozását. Milyen óriási néptömegek gyúrták át magukat egyik társadalmi osztályból a másikba, s lettek parasztból munkássá, nem is kevés küzdelemmel, fáradtsággal és vívódással, aztán végül elég csak egy tréfás kérdés-felelet, ami odateszi a pontot a mondat végére. „Űri község a Tápió mentén fekszik. Már a török időkben is lakott település volt. A hagyomány szerint akkor Huri volt a neve. ami tündérszép kívánatos leányt jelent. Mert Űri határa ma is tündérszép táj. Dimbes-dombos ligetes jó szántóföldeken folyik földjein a gabonafélék és kapások termesztése. Kétezernégyszáz főnyi lakossága mind a mezőgazdaságból él, részben mint gazdasági cseléd, részben mint kis- és törpebirtokos. Van postahivatala, de körzeti orvost és patikát csak a hat kilométerre levő Tápiósápon találni” — ezt írta róla Pest-Pilis —Solt—Kiskun vármegye évkönyve 1933-ban, tehát éppen negyven éve. Ma viszont az iskolában a környezetismeret órán azt tanulják községükről a gyerekek: — „Űri község lakóinak száma majdnem háromezer. Azelőtt parasztfalu volt, ma már nem az. Keresőképes dolgozóinak egyharmada sok géppel dolgozik a termelőszövetkezetben. Másik harmada ipari munkás harmadik pedig alkalmazott. A munkások és alkalmazottak leginkább autóbuszon és vonaton járnak el, főleg a főváros gyáraiba. De újabban már a községben is épült ipari üzem.” Hogy e két tömör faluleírás közti időben mi történt, miképpen lettek az úri parasztokból úri munkások, s miképpen lett a parasztfaluból „nem parasztfalu”, arról mostanában írja a falumonográfiát — pardon: „községmonográfiát”, dé méginkább: „munkás-község monográfiát” a helybeli pedagógusok-, ból s a község vezetőiből, meg az öreg úriakból alakult kollektíva. „Községünkben is nagyjából úgy változott meg az élet, mint a többi magyar parasztfaluban” — olvasható már a kézirat egyik fejezetében — „azelőtt bezárt paraszti világ, paraszti sors kötötte röghöz az itteni embereket és tartotta falusi elmaradottságban. A felszabadulás előtt nemhogy főiskolára és egyetemre, de még gyári szakmunkásnak sem tudott innen eljutni egyetlenegy parasztfiatal sem. Gyári segédmunkásnak is csak kettő-három.” Megpróbálom kikutatni az emberek emlékezetében, mit jegyeztek meg a paraszti sorból való kitörés első idejéről és a folytatásról: — Ki mehetett először gyárba? — Ki tudja már? — Tán nem is gyárba ment, hanem kőművesnek. — Többen mehettek. Takács Jánosék, Szabó Péterék. — Meg a fiatalok. — Nagyon sokan többször nekiindultak, s visszajöttek. — Eleinte csak télen mentünk Pestre. — De mikor? Ki tudja már? Szinte azt sem vették észre, hogy mikor és miképpen lett az ő régi parasztfalujuk úgy szemre-nézve is szinte kertváros jellegű település, de lakóit illetően már valóban „munkásfalu”. További idézet a monográfiából: „Űri község a régi parasztfaluból átalakult munkásfaluvá. Igaz, nem olyanok itt a munkások, mint a nagyvárosok lakói, akiknek apjuk, nagyapjuk is gyárba járt. De mivel folyamatosan a régi városi munkáskollektívák arculata is megváltozott — többek között éppen a hozzájuk csatlakozott nagy vidéki tömegek megjelenésével, — bátran kijelenthetjük, hogy hazánkban ma már a falun lakó munkások, tehát az Úri községben lakók is, ugyanolyan tagjai az egységes magyar munkásosztálynak, mint a régiek utódai.” — Úgy lehet a paraszti változást a legjobban meglátni — magyarázza Laczkó Antal, aki negyven éves korában lett munkás, s ma már nagyapa —, hogy a családot kell nézni. Mert leginkább a család változik meg. Nem úgy lesz a parasztból munkás, hogy az öreg gazda fogja magát, sutbadobja parasztkalapját, lerúgja csizmáját, s helyette pantallót, meg simléderes sapkát vesz, hanem úgy, hogy a családja, a fiai meg az unokái már el sem kezdik a paraszti életet. Amikor felnőnek, rögtön elmennek iparba, gyárba. Valóban: — Magyarországon az elmúlt húsz-huszonöt év alatt háromnegyedmilliónyi új ipari munkahely hívta faluról városba az embereket. És leginkább a mozgékony, vállalkozó szellemű fiatalok cserélték fel a kapát — nem is kalapácsra, hanem üzemi gépekre. Így e háromnegyedmilliónyi új ipari munkásnak körülbelül hetven százaléka harminc éven aluli korban kezdte az ipari munkát. — Jobb fiatalon belenőni a fának is az új helybe, mint az öregnek. — Mereng el saját életútján Laczkó Antal, ö is négyszer próbálkozott. Dolgozott Pesten a MÁVAG-ban, a Gumigyárban mint segédmunkás, majd mint fűtő az egyik nagy kulturális intézmény központjában. És most textilgyári gépházkezelő helyben. Gépesített magtisztítás — Én már innen akarok nyugdíjba menni — tervezi — közben a szőlőmben, kertemben, a háztájiban nem felejtjük el feleségemmel együtt a paraszti foglalkozást sem. Régebben azt mondtuk azokról, akik a mezőgazdaságban és az iparban is dolgoztak, hogy „kétlakiak”. Akkor a kormányzat is igyekezett „egylakivá” tenni mind a munkásokat, mind a parasztokat, azért hogy „ne hajtsa magát a pénzért két munkahelyen is az ember”. Azóta kiderült, hogy a vidéken, a falvakban lakó családok (tehát nem az egyes személyek, hanem a családok!) nagyon jól össze tudják saját érdekeik szerint egyeztetni az ipari munkát a „paraszti foglalkozással”, — vagyis a kis háztáji földön való kapálgatással, csirkeneveléssel, disznóhizlalással. A felmérések szerint az előbb említett háromnegyedmilliónyi új ipari munkahely dolgozóinak több mint fele „utazó munkás”, vagy más szóval „ingázó”. Ez azt jelenti, hogy naponta (vagy sokan hetente) mint az ingaóra mutatója járnak vidéki, falusi otthonuk és városban levő munkahelyük közt ide-oda, ide-oda. Például Győr városának vezetői, ha azt kérdezik tőlük, hány ember él Győrben? akkor így felelnek: — Nappal húszezerrel több mint éjszaka. De ugyanezt elmondhatják minden más ipari város vezetői is, főleg Budapesté. Csak máshol mások a számok. Budapestre például naponta majdnem félmillió vidéki jár be vonattal, busszal, mintegy 50—60 kilométeres sugarú körzetből. Úriból ezer. — A naponta való utazásban az a legrosszabb, hogy ritkán pihenheti ki magát az ember — sóhajt Laczkó Antalné. ö csak tudja, hiszen évekig csinálta. — De én nem munkás voltam, amikor Pestre jártam — mondja —, hanem takarítónő. Űriből nagyon sok asszony jár el a városba takarítani, mert tiszta szorgalmas asszonyok, s nagyon szeretik őket. Mindenütt egyre több a „se nem munkás, se nem paraszt” dolgozó, ök az alkalmazottak. Legtöbbjük a szolgáltató iparban dolgozik, vagyis a vendéglátásban, a kereskedelemben, szerviz-üzemekben, szociális intézményekben és a városi élet sokféle munkahelyén keresik kenyerüket. De akár alkalmazottak, akár munkások, az ingázóknak nagyon nehéz. — Nemcsak azért mert korán kell kelni —, mondják mindannyian —, hanem azért, mert sosincs itthon az ember. A családi élet állandóan inog, gyakran fel is borul. Mert a házastársaknak nem marad idejük és energiájuk egymásra, s főképp a gyereknevelésre. Érthető, hogy az ilyen utazó életből aki csak teheti, tovább lép. Egyik úgy, hogy beköltözik a városba (ezért van a gyárvárosokban és az ipartelepek környékén olyan nagy lakáshiány), mások úgy, hogy figyelik odahaza a falut. Mert közben a helybeli munkalehetőségek, vagyis a kereseti lehetőségek odahaza is átalakultak. — Űri községben egyszer azt vettük észre ,— emlékezik vissza a községi tanácselnök —, hogy akik nem jártak el a városba dolgozni, hanem a termelőszövetkezetben maradtak, azok egy ideig jól kerestek, mert mindig volt munkájuk. De a mezőgazdaság gyors és szinte teljes gépesítése miatt ez egyre kevesebb lett. Csak időszakokra kellett már a sok munkáskéz. — A termelőszövetkezet vezetőségét ez arra kényszerítette —, folytatta a tanácselnök szavait Horinka József, a tsz elnöke —, hogy valami más munkaalkalmat is keressünk a tagok számára. Ezért először csak ipari besegítő munkára kötöttünk szerződést telente az egyik fővárosi nagyüzemmel. Így ők kiszállítottak ide néhány ezer kapcsoló-alkatrészt, s azt a mi ügyeskedő asszonyaink szépen összeszerelgették. Amikor aztán kiderült, hogy ez az üzemnek is jó, a szövetkezetnek is jövedelmező, s főképp, hogy a szövetkezeti tagok jó keresetre találtak, tovább folytattuk és bővítettük ezt a munkát. — így fejlődött ki a termelőszövetkezetben az a bizonyos melléküzemág —, emlékezik a tanácselnök arra, hogy milyen sok vita támadt annak idején a magyar sajtóban. Mert hamarosan sok „utazó munkás” jelentkezett, hogy most már ő sem utazgat naponta négy-öt órát. Ö is helyben akar dolgozni. Ennek aztán az lett a vége, hogy a vállalatok (ahova eddig jártak) majdnem munkáskéz nélkül maradtak. Vádolni kezdték tehát a termelőszövetkezeteket: — munkaerőcsábítóknak, kontárkodóknak nevezték őket és azt követelték. hogy a termelőszövetkezeti tagok termeljenek csak búzát és kukoricát. Az lett a vita befejezése, hogy végül maguk a nagyüzemek kezdtek építeni maguknak vidéken üzemrészlegeket. Itt Úriban egyet a Kelenföldi Textilgyár, egyet pedig az Elektromos Kapcsolókészülékek Gyára. Az úri szövőüzem-részlegben ma száz leány és asszony dolgozik, a szerelőüzemben pedig huszonöt-harminc férfi. — Így aztán nemcsak az egyes emberek váltak Úriban munkássá — dicsekszik a tanácselnök —, hanem maga a község is. És hogy mennyire összefügg a faluban egymással minden: — már a mezőgazdaságban is megmutatkozik a helybeli ipari üzem hatása. Mivelhogy a textileseknek a vállalat kulturált munkahelyet ad (öltözők, fürdő, munkaruha, védőétel, üzemorvos-ellátás stb), a termelőszövetkezet vezetősége is kénytelen a tsz-beli munkakörülményeket egyre jobban hasonlóvá tenni ezekhez az ipari munkakörülményekhez. Így válik a mezőgazdaságban dolgozók munkája és élete is egyre jobban hasonlóvá az ipari munkásokéhoz. És aki a munkahelyén már korszerűbb és kultúráltabb körülmények közt él, az igyekszik otthonát is, lakóhelyét is fejleszteni, korszerűsíteni. Ez látszik már meg az egész község arculatán. Vízvezeték, betonjárda, városba illő üzletek, szép mozi. Az otthonokban pedig gépesített háztartás, televízió, lemezjátszó, rádió. — A múlthoz képest legnagyobb változás mégis csak az —, mondják tárgyilagosan a pedagógusok —, hogy a gyerekek a nyolcadik osztály után mind kivétel nélkül tovább tanulnak. Vagy középiskolában, vagy szakmunkásképző intézetben. Kérdezem a tanítókat: — Észrevesznek-e olyan különbségeket a gyerekek között, amelyek abból adódnak, hogy egyikük családja inkább parasztcsalád, a másikuk pedig inkább munkáscsalád... De még a kérdésen is elcsodálkoznak. Mert semmi különbség a gyerekek között. Egyiknél sem lehet tudni, hogy a szülők tsz-tagok-e vagy munkások. — Legfeljebb annyi a különbség —, szól közbe egy hetedikes eleven fiú —, mint amennyi különbség van a gumigyárba járó és a MÁVAG-ban dolgozó között. — Az mennyi? A gyerek erre egy pillanatra elgondolkozik aztán kivágja: — Hát az emberek közt azért mindig lesz különbség. Ha több nem, hát annyi, hogy az egyik úri ember, a másik nem. (Ügy jöttem el aztán Úriból, hogy a kisfiú szavait ma sem tudtam magamnak egészen megmagyarázni.) Kispista István \ 6
