Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-11-10 / 23. szám

— És a gyerekek?

— Azok egyformák ott is, itt is. Az iskola sem sokban különbözik. Azt szoktam meg leghamarabb.

— Jó tanuló vagy?

— Mátészalkán is jeles, vagy kitűnő voltam, itt is. Pedig szeretek ám játszani.

— Mit játszol legszívesebben?

— Már nagyon pici koromban sorba ültettem a babáimat és tanítottam őket. Azt játszom, hogy tanárnő vagyok. Szeretném, ha ez a játék az életemben is folytatódna. Gimnáziumban akarok tovább tanulni, aztán, ha sikerül, pedagógiai főiskolára megyek.

— A szüleid helyeslik ezt?

— Igen. Mindenben támogatnak.

— Ók megszokták már itt az új életet?

— Sokkal hamarabb, mint én. Jól érzik itt magukat, a munkahelyükön is rendben van minden. Csak az a baj. reggel nagyon korán mennek el, és este későn érnek haza. Különösen az édesanyám, aki Pesten dolgozik.

— Te sokszor jártál már Pesten?

— Hetenként kétszer is bemegyek. Moziba vagy a műjégre. Nagyon szeretek korcsolyázni. Szünidőben néha két otthonom is van, egy-egy hetet eltöltők bent a városban, az unokatestvéreméknél, aztán egy időre visszajövök Érdre.

— Továbbtanulni is Pesten akarsz?

— Igen, a Petőfi Gimnáziumban. Azt be. szélik, aki pesti gimnáziumba jár, azt könynyebben felveszik a főiskolára. Az ottani iskolában elért eredményt jobbnak tartják. Pedig én nem hiszem, hogy ilyen nagy különbség volna a vidéki és a fővárosi iskolák között.

— Mit kedvelsz még a mozin és a korcsolyázáson kívül?

— Olvasni nagyon szeretek. Egy hét alatt két-három könyvet is elolvasok.

— Az osztálytársnőid között a nyolcadikban hány gyerek van, aki gimnáziumban akar továbbtanuini ?

— Hét-nyolc lehet. A mi osztályunkban sok olyan gyerek van, akinek nem élnek együtt a szülei. Ezeken a gyerekeken meglátszik ez, általában rosszabb a bizonyítványuk is. Nekem szerencsém van. az én szüleim között soha dühös szó nem esik.

—• Mi az, ami hiányzik neked?

— Egy kistestvér nagyon kellene.

— Mikor jártál utoljára szülőhelyeden, Mátészalkán ?

— Mióta elköltöztünk onnan, én nem voltam ott, csak az édesanyám.

— És eljutsz oda?

— Amikor megtehetem, elmegyek. Én nagyon várom, hogy egyszer elmehessek, mert nem fogom azt a várost sohasem elfelejteni...

L f ő tt Leáiu^

A kislánytól kérdezem: szerinte miért döntöttek így a szülei?

— Sok rokonunk él Pesten, azt hiszem ez volt elsősorban a költözködés oka. Meg, itt jobbak a munkalehetőségek is.

— Hol dolgoznak a szüleid?

— Apukám buszsofőr, édesanyám pedig könyvelő.

— És azelőtt, még Mátészalkán?

— Tulajdonképpen ugyanezt csinálták, csak akkor apukám még teherautót vezetett. De most jóval többet keresnek . . .

— Mennyit?

— Ügy tudom, ketten együtt hat és félezer forintot. Édesanyám most az Érdért Vállalat központjában könyvelő, a fizetése 2200 forint; édesapám Budapest-Érdparkváros között a távolsági buszt vezeti, a keresete 4000 forint felett van.

— Így hát anyagi gondjaitok nincsenek . ..

— Nincsenek. Semmi sem hiányzik. Csak az első néhány hónap volt nehéz, amikor a telkükön csupán egy sufni állt.

— Miféle sufni?

A ház előtt

— Amikor idejöttünk, napok alatt felépítettünk egy ideiglenes épületet, egyetlen ötször négy méteres helyiségből állt. Fél évig laktunk benne. Nagyon sokat dolgoztunk az új házunk építésén, csak ünnepnapokon jött ki kőműves, a munka legnagyobb részét mi csináltuk, édesapám, édesanyám, én, és a rokonok is nagyon sokat segítettek.

— Milyen az a ház?

— Háromszoba összkomfort, nagyon szép. A kertünkben pedig sok gyümölcsfa van, mázsaszám terem a barack, még eladni is tutudunk belőle.

— Tudsz-e arról, hogy itt Érden vannak barlanglakások?

— Erről semmit sem hallottam. Mi az a barlanglakás?

— Néhányan, akik úgy, mint ti, távoli vidékről jöttek ide, nem tudtak telket venni, házat építeni. Van egy rész a falu szélén, ahol a hegyoldalban barlangok nyílnak. Az új telepesek, akik hirtelenjében, felelőtlenül hagyták ott, ha volt, régi otthonukat, itt húzódnak meg addig a barlangokban, amíg valahogyan lakáshoz jutnak. Érd egyik nagy gondja ez.

— így élnek emberek? — kérdi elrémülve a kislány. — Gyerekek is?

— Néha gyerekek is — felelem —, a gyerek

szülei sorsában osztozik, úgy, mint te. Kinek ez jut, kinek pedig az ...

— Ó, nekünk mindenünk megvan. Üj1 bútort is vettünk, semmi sem maradt meg körülöttünk a régiből. Nekem nincs okom panaszra. Mégis, nagyon sajnáltam, különösen az elején, hogy eljöttünk Mátészalkáról. Nehéz otthagyni azt a várost, más itt a környezet, míjsok az emberek . ..

— Miben mások?

A kislány szeme kerekre nyílik.

— Hát — mondja habozva —, hirtelenjében nem is tudom megfogalmazni mire gondolok. Talán úgy beszélhetnék erről: türelmetlenebbek, gyorsabbak, figyelmetlenebbek. Ném érdeklődnek annyira egymás iránt, sem jó, sem rossz értelemben. A szomszédok sem ismerik egymást, mindenki rohan, mindenki elfoglalt. Mátészalkán másképpen volt, ott az emberek sötétedéskor szépen kiültek a padra a házuk előtt, ott folyt a társasági élet. És a pádon ülők előtt nem volt semmiféle titok. Hát ott Mátészalkán, én úgy érzem, jobban ráérnek az emberek. Lassúbb, nyugalmasablp volt minden, az élet is.

Nagyon komolyan beszél most a kislány, szép, meleg szemén az emlékek visszfénye úszik át.

c/t kutyás ernb&i

V^VWVVVVWWVSA/V^^A/SAVVVVNVVWVWVS^»VSAAA^^^^^/VVAA^VVVVWVWVSAiVVVVyVVVVVVWVi/VWVVSAAA(VS^VVVVVVVVVVVVVV

(Gábor Viktor felvételei)

csontos keze megérinti az imádattól remegő vizslák fejét.

Törött szavakkal így idéződik fel a múlt:

Figura Pál — aki most hetvenkét éves — a háború előtt detektívfelügyelő volt a bűnügyi rendőrségen. Elbeszélése szerint egy erdélyi településen annak idején figyelmeztette a deportálásra kiszemelt embereket a rájuk váró borzalmakra. Ezért 1945-ben igazolták és az akkor megszervezett népi rendőrségnél alkalmazták.

— Két évig dolgoztam egy dunántúli járási székhely bűnügyi osztályának vezetőjeként. 1947-ben aztán saját hivatalomból megszöktem, mert tudomásomra jutott, hogy le akarnak tartóztatni. A vád — ha akar, hisz nekem, ha akar nem, hiszen minden ember, aki ilyen dolgokon ment keresztül az ártatlanságára hivatkozik — nem volt igaz. Mégis menekülnöm kellett; csalásért, sikkasztásért köröztek, és államellenes tevékenységért. Megszöktem a hivatalom ablakán keresztül és 1949-ig sikerült elkerülnöm a letartóztatást.

— Miképpen tudott bujkálni két esztendeig?

— Hát — mondja Figura Pál —, a „hekus”-nak értenie kell a bujkálás módját, hiszen azzal foglalkozik, hogy a bujkálókat előkerítse. Ismertem a módszereket, így aztán sikerült.

A Fejér megyei Isztimér községben dolgozott telepesként. Egv napon négy fia, a háborúból visszamaradt robbanószerkezetet talált. A szerkezet az egyik fiú kezében felrobbant, és kiszakította a szívét.

— Béla tizenhét, Kálmán harmincegy, Károly huszonhét szilánkot kaDott. Mindhármukat a székesfehérvári kórházba szállították. Én éjszaka lóháton utánuk mentem, vért adtam nekik, szerencsére életben maradtak. Csak az az egv halt meg. Ennek az ügynek kapcsán előkerült a nevem. Beidéztek a rendőrségre azzal az ürügygyei, hogy a kertben engedély nélkül kivágtam egy fát.

Aztán ott elém tették a körözési iratokat. Nem volt ért telme a védekezésnek, először három és fél évi börtönre ítéltek, végül huszonhárom hónapot töltöttem fegyházban, ennyi a múltam bélyege. A fiaim megváltoztatták a nevüket, hogy ne hordozzák ők is a bélyeget, tanultak, megtalálták a helyüket az életben. A börtönben töltött idő eltávolított egymástól bennünket. Hát ez van, uram és ezen nem lehet változtatni.

Figura Pál büntetését letöltve az erdészetnél helyezkedett el, majd egy ideig a Beloiannisz Gyárban dolgozott. később a Hajtóműgyárban alkalmazták. Kilenc évig volt ott állásban, onnan ment nyugállományba, a nyugdíja havi nyolcszáz forint.

Rászolgált-e annak idején a börtönre, avagy nem, nem tudjuk. Jelenlegi életét ez a múlt nem háborgatja, büntetésének letöltése után visszafogadta a társadalom. De aligha kell azon csodálkoznunk, hogy magányos emberré vált, az ilyen sors nyomot hagy mindenképpen, fgy tért vissza aztán a kutyákhoz, e magány elől menekülve, amely okkal, ok nélkül családjától is elkülöníti. Így került a vasúti töltés mellett álló házba, itt él és nekünk nem feladatunk, hogy firtassuk, számonkérjük a múltját. Mégis — úgy tűnik —, a kutyatenyésztés a világgal szembekerült, s véglegesen meg nem békült ember utosó menedéke.

— Nem a pénz miatt foglalkozom a vizslákkal — mondja az öreg Figura. — A nyugdíjamból megélnék, nincs is lényeges hasznom a kutyákból. De szeretem őket, nagyon szeretem.

Ez a szeretet visszanyúlik a gyermekkorba. Figura Pál apja vadászember volt, már akkor szép kutyákat neveltek.

— Fél évszázada Festetics gróféknak tenyésztettem kutyákat, értettem a vizslákhoz, s most itt Érden, ahová 1957-ben kerültem, ebben a kertes házban elkezdtem komolyan foglalkozni velük.

Tagja vagyok a Magyar Ebtenyésztők Egyesületének. Három anyakutyát tartok és az utódokat bizonyos életkorig magam nevelem, mielőtt eladnám őket. Professzorok, művészek, tanárok, ormosok az ügyfeleim. A kutyáim kékszalagosak, kitűnő minősítésűek; világgyőztesek leszármazottai. Mielőtt eladnék egy vizslát, papírt kérek arról, hogyha később ellenőrző látogatásom során a kutyát nem megfelelő környezetben, kondícióban találom. visszavásárolhatom. Én olyan embernek, aki nem szereti az állatot, nem adom a kutyámat a kezébe. Mások talán a haszonért tenyésztenek. én nem. Nekem ez az örömem, vigaszom, szenvedélyem. Vannak kutyáim Svájcban, Hollandiában, Németországban és Romániában is. Nemrég az az öröm ért, hogy a svájci kutyám ugatását meghallgathattam a telefonban. A tévében is szerepeltek már többször ezek a kutyák.

Most is, tizennyolc-húsz kutya veszi körül. A pontos számot megállapítani e kavargó rajongásban aligha lehet, leghelyesebb a törzskönyvet fellapozni.

íme, a Piri névre hallgató vizsla szukakölyök származási táblázata:

Az apai ágon: Pasaréti Gönczi — nagyapa: Hubertus Kóbor, nagyanya: Pasaréti Dafke, dédszülők — Bükki Tuskó — Hubertus Aranyos — Rábaközi Tisza Ripp (ötszörös nagydíj, az amerikai vándordíj birtokosa) — Pasaréti Dorka Belfegor. Az anyai ág: Porcsinrózsa Amara, nagyszülők: Széppataki Berci, Hárosszigeti Fifi, dédszülők: Kisújfalusi Dani,

Árokparti Erzsók Lédi, Mátai Bitang Tücsök (világgyőztes) Mátai Lepke (világgyőztes).

Figura Pál áll a világgyőztesek szeretettől remegő leszármazottai között, arcán tűnő mosoly — múlton és jelenen tűnődő. íme egy ember az Érden élő harmincezer közül. A színes világ apró darabja.

13

\