Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-02-03 / 3. szám

i. Elsorolni is nehéz, hol, ki rendezte már Madách remekét. Képünk: a Major Tamás ;nete. Előtérben Major Tamás, Sinkovits Imre és Váradi Hédi

Az ember tragédiája a zeneszerzőt Is alkotásra Ihlette. 1970 decemberében mutatta be Operaházunk Ránki Gőrgy Kossuth-dfjas müvét, a magyar operairodalom kiváló új alkotását. Képünkön: az űr jelenet, amely az operában az atomhalál vízióját vetíti Adám elé

A Szegedi Szabadtéri Játékok előadássorozata — 1969 augusztusában — üj Tragédia-rendezéssel lepte meg közönségét. A rendező Vámos László volt. Képünkön: a második szín (a paradicsom jelente. Főszereplők: Nagy Attila (Adám), Ruttkal Eva (Éva), és Gábor Miklós (Lucifer)

ban ismételten előadták. Magyarországon minden magára tartó rendező, színész álma, hogy színre vihesse; opera, televíziós átirat is készült szövegére. A magyar irodalom nemzetközileg elismert klasszikus művei.közé emelkedett.

Ennek a drámai költeménynek a fénye emelte ki az idő múlásával rájuk rakódott porból Madách többi művét is. A Tragédia fordította a figyelmet újra meg újra Madáchnak az átlagon alig túlemelkedő versei és publicisztikai írásai, főként drámái felé. Ezek közül már régebben is megkíséreltek néhányat színre vinni; hosszú ideig sikertelenül. Az elmúlt évtizedben azonban tanúi, részesei lehettünk e drámák feltámadásának. A „Mózes” rendkívüli távlatokat ígérő új pályára indult, a „Mária királynő”, a „Csák végnapjai” az „Endre és Johanna” a „Csak tréfa” is szép sikert aratott. Volt év, hogy egyszerre öt Madách-drámát játszottak hazai színpadainkon. Ehhez a sikerhez azonban arra volt szükség, hogy a műveket kiemeljük a rájuk rakódott hamu és lávaréteg alól. Akkor hirtelen felizzott a bennük lappangó parázs. Azt gondolom, a drámák sikerének három fő okára érdemes rámutatni.

Az első nyilván a színházbaj árók körében mindújra feltámadó vágy a romantikus történetek, a régi világ látványa, a történelem pátosza, a kivételes hős után. A második, hogy korunk hozzánőtt ezeknek a maguk korában szabálytalan nagy sorsdrámáknak — Brecht szavával: epikus drámáknak — előadásmódjához, s ezt a mai magyar színházi élet kiváló művészei és szakemberei remekül meg is valósították. A harmadik, a művekben rejlő forró aktualitás, amelyről egyik vezető kritikusunk oly találóan írta: „Ami a történelemben egyszer igaz és érvényes volt, hasonló történelmi szituációkban — minden mesterkedés nélkül — önmagától aktualizálódik.”

Reformkori irodalmunknak nemcsak a megújult világ gazdagabb nyelvét kellett megteremtenie, de a megújuló nemzet modem eszmevilágát s vele a szépirodalom új műfajait is. Mindebben a színháznak igen fontos szerep jutott. Már Batsányi megírta: „A theatrum a nemzeti nyelv és karakter iskolája.” A feladat tehát nemcsak a nyelv gondozása, de legalább oly mértékben a nemzeti érzésvilág formálása is volt. A nemzeti tudat megújításában a szigorú társadalombírálat csak az egyik területet jelentette. A másik terület, a nemzeti függetlenségért folyó küzdelem idején, szükségképpen a történelmi tárgy-világ lett. A magukat történelmiekként minősítő osztályok java rétege kezdett harcba az erényeiben megújítandó nemzet önállóságáért. S velük küzdött az a sokfelől összesereglett értelmiség is, amely a nemzeti lét alapkérdéseit az emberiség szemszögéből vizsgálta meg. Ebben a rendkívül összetett, ellentmondásos korban jöttek létre Madách drámái is, kifejezvén a magyarság mély történelmi, társadalmi, létbölcseleti, tehát „sors-kérdéseivel” vívódó legjobbak érzés- és eszmevilágát. Hozzá: oly író műveiben, aki ízig-vérig drámaíró volt, de az élő színháztól teljesen elszigetelve élt és írt. Nyilvánvaló, hogy e „szabálytalan” drámákban sokkal nagyobb a szándék az eredménynél. De a drámai látomás oly nagyarányúsága, a drámai ihletettség oly forrósága jellemzi őket, amely kedvező körülmények közt kivételes fényességű lángra lobbanhat.

be. Hegel bölcseleté — Madách ifjúkorának döntő élménye — azt tanította, hogy a világtörténelem bukásokon, katasztrófákon át is előrehalad. A természettudományos determinizmus viszont azt, hogy minden tettünk előre meg van határozva. Üjra megerősítette azonban az ősi sztoikus tan igazságát, hogy a sors vezeti azt, aki vállalja, de elsodorja a szembeszállót. Az öntudattal küzdő ember tehát olyan sorsot vállaljon, amely őt a maga világában is igazi, életének értelmét meglelt hőssé teheti. S olyat, amelyet a természet örök megújulásának parancsa is diktál.

Mindez aligha fért volna el a megszokott lírai vagy epikai formákban. De Madách találkozott azzal a műfajjal, amelyet a kor bölcselő, egy-egy egész világképet kifejezni vágyó alkotó akarata tett páratlanul tágassá: a drámai költeménnyel. A XIX. század tele van ilyenekkel; a Faust, a Mannfred csak a különösen híresek. Madách a legnagyobb becsvágy s a legmerészebb költői lelemény sugallatára fordult feléje, s a szakma igazi nehézségeiben tájékozatlan amatőr vakmerőségével ragadta meg. Lázas révületben, egyetlen nagy ihlet lángolásában így született meg Az ember tragédiája. A mű az emberiség történelmének kiemelkedő jeleneteit foglalta magába, úgy, hogy ezek során s az őket egybefoglaló mennyei keretjáték jelképeivel az emberi lét értelmét kísérelje meg kifejezni.

Madáchnak szerencséje volt. E burokban született remekmű megkapta más nagyoktól mindazt, ami létrehívójában csak az ihletettség felfokozottsága idején volt teljes értékű. Arany páratlan türelemmel és tapintattal úgy simította át a drámai költemény szövegét, hogy az zavartalanul kerülhetett az élő nyelv áramlásába. Paulay Ede észrevette a Tragédiában rejlő kivételes színpadi lehetőségeket, színre vitte s útjára indította a magyar színházi élet eleven fejlődésében. Zichy Mihály pedig olyan illusztrációkat készített hozzá, amelyek a színházhoz nem jutó olvasók képzeletében is maradandó hatásssal idézték fel a mű történelmi és kozmikus látomásvilágát.

Aranyt, Paulayt, Zichyt sokan követték. Sorra készültek a Tragédia fordításai: ma már minden világnyelven — még az eszperantón is — olvasható. A világ jeles színpadain, rádiói-Madách Imre remekét, Az ember tragédiáját jubileumi díszkiadásban jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó Bálint Endre festőművész rajzaival

A tizennegyedik szín illusztrációja