Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-07 / 14. szám
Somorjai József tanítványaival „ez a leghatékonyabb módja a nyelvtanulásnak. AZ ELSŐ ÓRAK Bátortalan ismerkedés anyanyelvűnkkel — Ez a kezem! — Ez a... kézém... — Még nem jó. Mondd utánam: kezem! Noch einmal! — Ké ... zem. Nem. Kézé ... Nem. Ke ... zem... — Na, látod, megy ez. Még egyszer. —- Ez-a-ke-zem... — Így jó. Hat nebuló ül szembe a tanárral. Kissé görcsösen formálódnak a szavak, szótagok. A tanári instrukciókat előbb németre, majd angolra kell fordítani. A táblán rajzok, egy emberi alak, szemek, kezek, fülek, orrok — s az ablakon a Balatonra látni. Behallatszik a pinponglabda pattogása. Rendhagyó nyelvóra. Fekete hajú, tréningruhás kisfiú kerül sorra. Győri Tomika. — Tomi. Hol születtél? Wo bist du geboren? — Én vagyok ... Hannoverben szülét... — Nem, magyarul nem így mondjuk. Figyelj rám: én Hannoverben születtem. — Én Hannover.. .ben... szülét... tem. — Most már jobb. A tanár, Somorjai József, kezdi elölről a magyarázatot. Szavait kis harang csilingelőse szakítja félbe. Uzsonnaosztás. S a hat fiú szalad, elvegyül a többiek között. Uzsonna után egy marék keksszel térnek vissza. Hat fiú, Európából, Amerikából. Nagy Zoltán, Sánta László és Bilkey Gorzó István Svédországból érkezett, Győri Tdmás a Német Szövetségi Köztársaságból. Hargitay Miklós és Zoltán — a híres filmszínész gyermekei — Los Angelesből, az Egyesült Államokból. Szüleikkel vagy rokonaikkal jöttek, s a nyaralásból két hetet a balatonlellei gyermeküdülőben töltenek. Táboroznak, úsznak, napoznak, játszanak — és közben magyarul tanulnak. Somorjai József: „Ügy helyeztük el a gyerekeket, hogy szétosztottuk őket a magyar fiúk csoportjaiban. Csak a nyelvórákon kerülnek össze, egyébként az itthoniakkal együtt élnek, játszanak. Azt hiszem, ez a leggyorsabb és leghatékonyabb módja a nyelvtanulásnak. Nagyon gyorsan összebarátkoztak, bár ma még főként kézzellábbal magyaráznak egymásnak." A hat fiú nem egyformán tud magyarul. Van, aki most próbálkozott meg az első szavakkal, van, aki folyékonyan beszéli szülei nyelvét, ö tolmácsol a többieknek, ha szükség adódik rá. Most, az első napon még elég gyakran hívják. Két hét múlva Somorjai József tanár szerint, már segítség nélkül boldogulnak a többiek is. * Néhány kilométerrel távolabb, Fonyódligeten, hatalmas lánytábor fogad. Modern házak, játékok, sporteszközök. Itt nyaral és tanul kilenc kislány: Bilkey Gorzó Viktória Svédországból, Hargitay Mariska az Egyesült Államokból, Blényesi Katalin, Elvira és Viki, Lezsák Mónika és Csilla, Krén Ildikó, Győri Gabriella a Német Szövetségi Köztársaságból. Legtöbbjük bátyja, öccse velük párhuzamosan tanul a balatonlellei táborban. A nyaralás végén már magyarul mesélhetik egymásnak az élményeket. Bilkey Gorzó Viki jól tudmagyarul. Számára a tábor már csak afféle továbbképzés. — Nem sok magyar ismerősöm van otthon — meséli —, de ha azt akarjuk, hogy mások ne értsék a titkainkat, egymás között mindig magyarul beszélünk. Hargitay Mariskával — egyelőre — csak angolul beszélgethetünk: — Tegnap még elég jó idő volt, fürödtünk is egy órát. Ma egész nap esett — nagyon várjuk, hogy kisüssön a nap. A lányok csoportvezető tanárnője Szabó Andorné. ő egyben az egész tábor vezetője. 450 gyermek szórakozásáról gondoskodik. — Hetenként kétszer tartunk mozielőadást. A fő szórakozás természetesen a fürdés, de ezenkívül kirándulásokat is szervezünk, most éppen Keszthelyre. A jövő héten hajókirándulásra viszszük a lányokat. Ha — mint ma is — esik az eső, televízió, könyvtár, pingpongasztal űzi el az unalmat. Hogyan tanítják a magyar nyelvet? — Most még aránylag könnyű a dolgunk, mert mindössze kilenc lányt kell tanítanunk. A következő turnusokban már sokkal többen jönnek. Minden délután, ebéd után tartjuk a nyelvórákat. Vigyázunk arra, hogy ezek ne legyenek iskolás jellegűek, inkább játékosan, szinte szórakozva ismerkedjenek meg a lányok a magyar nyelvvel. Azt hiszem, sikerül két hét alatt is némi alapot szerezniük. * Játék és tanulás — Jcí választhatná szét a kettőt? Hiszen ugyanazt a célt szolgálják. S mi értelme volna szétválasztani? Sokkal hasznosabb keresni és megtalálni azt az alkalmat, amikor a kettő együtt, szinte észrevétlenül válik új, hasznos ismeretek forrásává. S különös jelentőségűvé teszi a dolgot, ha ez az új ismeret: a magyar nyelv. Sós Péter János riportja, Novotta Ferenc felvételei Hargitay Mariska „ . .. nagyon várjuk, hogy Msüssön a nap.’’ Lányok a vízbe vezető pallón „Itt nyaral és tanul kilenc kislány . . S-zántÁ JHikLós: LEGENDÁS NEVEK - A KORDA-FIVÉREK Az ember fiatalon legendákat szerez, fogyaszt és épít. (A férfikorban nem törődik a legendákkal vagy rombolja azokat. Idős korban aztán restaurálja és az utókorra hagyományozza őket.) Az én fiatal koromban már nem a királyok, szentek, katonák életét szőttük legendába, hanem tudósok, művészek tettein lelkesedtünk. Legendás csengése volt például a Korda névnek. Sir Alexander Korda, az angol filmgyártás megalapozója, a „Bagdadi tolvaj” rendezője; Korda Zoltán, a filmművészet kiemelkedő mestere; Korda Vince, világhírű filmalkotások díszlettervezője: a legifjabb, a legmodernebb, az országhatárokat nem ismerő, a tömegeket az Északi-sarktól a Déli-sarkig magával ragadó vadonatúj művészet, a film megújítói, akiknek nevéhez természetes képződményként tapadt a világhír. Amikor 1951-ben — akaratom ellenére — az akkor egyik legmélyebb válságába zuhant magyar filmgyártásba csöppentem, a néma és béna műtermeket járva egy öreg rendező így „áldott” meg: „a nagy Korda szelleme lebegjen feletted”. A hidegháború fagyosszentjei dideregtették a világot, a dermedt határsorompók befagytak. Pedig ma biztosan tudom, hogy Korda Sándor örömmel segített volna. Mikor végre először láthattam Londont, már rég újságíró voltam, Korda Sándor és Korda Zoltán örök álmát aludta. Az utóbbi években sokat hallottam Korda Vincéről, a festőről, -az emberről. Vártam a személyes megismerkedést. Az idén tavasszal — londoni napjaim egyikén — közös barátunk elvitt hozzá a „The Vale” — utcába, ősz hajú, zömök ember a művész. Nagy kék gyermekszemek néztek rám a bozontos, ősz szemöldökök alól. Mélyhangú, tempós beszédű. Alföldi tájszólással beszél magyarul; szel-Olvasó férfi lemes, csattanóra hegyezett mondatokból formálódnak a történetei. — Kecskeméten járva az az ötletem támadt, hogy megkeresem Cserepes mellett a helyet, ahol születtem és hat-hét éves koromig nevelkedtem; gondoltam, megmutatom a feleségemnek a kertet, ahol gyerekként játszottam. (Apám gazdatiszt volt ott egy birtokon.) Egy termelőszövetkezet központjába vitt a kocsi minket. Elég bizalmatlanul fogadtak. Nem is csoda. Jön egy idegen rendszámú kocsi, kiszáll egy öregember és a régi birtokot keresi. Olyan tájszólással beszéli a magyart, mint ők. Elszalajtottak egy öreg bácsiért, aki ugyan Szibériában volt fogoly valamikor, de külföld az külföld. Aztán megtudtam, hogy a birtokot felosztották, majd a szövetkezet összerakta a földeket, a régi ház meg elcsavargott. Mindent értek, csak azt nem, hová tűnt az az öreg vasútállomás, ahová apám egykor kivitt. Vagy az is lehet, hogy egy öregember álmodott magának egy kertes gyermekkort? Beszélgettünk, témák, nevek merültek föl ifjúkorából. Régi barátok, akik ma a hazai művészettörténet lapjain élik halhatatlan életüket, de az idős mesternek kortársai, nem egyszer pajtásai voltak. Móricz Zsigmond apjánál dolgozott, József Attilával laktak együtt Franciaországban, járt Csontvárynál. Ezt a látogatást így mesélte el: — A műteremben óriási vászon állt, rajta talán egy libanoni kép. A kész festményen még dolgozott a művész. Megálltam a kép előtt, néztem, néztem. Nagyon tetszett. Anynyit mondtam „szép”, majd hozzátettem: „irigylem”. „írígyli a képet?” — kérdezte vissza Csontváry, mert talán mégegyszer hallani akarta. „A kép valóban szép, de én a vásznat irigylem. Temérdek pénzbe kerülhetett.” Önarckép (Azt hiszem ebben a mondatban benne volt az ifjúság hetykesége, a művész gőgje és végtelen szegénysége is.) — Sok érdekes emberrel találkoztam, sokfelé jártam. A régi Magyarország szűk volt és szegény, de nekünk kedélyes és bohém világunk volt, tudtunk mulatni mindenen. Sokszor nem volt mit ennünk, nem volt hol aludnunk, de a festészet és a barátság betöltötte életünket. És jött a film. Izgatóan új volt. A kísértés óriási, mert nagy feladatokat kínált és pénzt is bőkezűen. Ki lehetett fizetni az adósságokat, lehetett segíteni másokon. A szentek vissza tudják utasítani a csábítást, mert csak az angyalt hallják a lelkűk mélyén, a világra süketek. Én nem voltam szent, a bennem lakozó angyal bár nem költözött el, talán évtizedekre megsértődött. A film vonzóerejét fokozta számomra, hogy együtt dolgozhattam a bátyáimmal. A film csábító tájaira tett kiruccanásomból tartós letelepedés lett. ön azért jött el hozzám, mert nyilván kiváncsi volt rám. De vallja be őszintén, a bátyáimra is. Zoltán drámai, tragikus alkat volt. Nagy rendező. Sándor más típus volt. Az életrajz írói hamis legendákat költenek róla. Fiatalon Írónak indult, 1?— 18 évesen már megjelent egy novellás-kötete. Remek szervező volt, könnyűkezű, ötletgazdag ember, sokszor hat hét alatt csinált meg egy filmet, örökké tervezett, néha — még lábon — eladta az ötleteit, hogy tovább vihesse az ügyeket. Volt humora, és tudta a sikert. Ismerte és szerette az embereket. Sokszor mondta: „Az emberek nehezen élnek, fáradtak és tele vannak bánattal. De éppen ezért szórakozni szeretnének, gyönyörködni akarnak, és a művésznek, aki tudja ezt, úgy kell filmet csinálni, hogy egy pillanatra se feledkezzen meg a szomorú emberekről.” Nem csak a testvérem volt, de a barátom is, hosszú ideig dolgoztunk együtt, jóban-rosszban. (És ismét az újra meg újra visszatérő kulcsszó: mulatni.) — Sok minden történt velünk. Sokat vitatkoztunk, de összekötött az, hogy mulatni tudtunk a dolgokon. Közben körülnéztünk a műteremben. Készülnek az új képek, a művész fáradhatatlanul dolgozik. A film, a szeretett testvérek vonzása hosszú időre meghatározta pályáját de Korda Vince öntörvényű alkotó. Testvéreinek munkatársa volt, barátja, de nem volt a „holdjuk”: saját mozgástörvényei szerint keringő bolygó maga is a művészetek naprendszerében. Korda Vince visszatért a festészethez. A világot, önmagát bölcs iróniával nézi. A bonyolult dolgokat visszavezeti egyszerű önmagukra, és ettől minden mondata csúfolódó hangsúllyal végződik. Ugyanakkor őszinte, töprengő és ez visszaadja a dolgok természetes bonyolultságát. Kérdem, elégedett-e önmagával. — Elégedett vagyok, sok mindent megcsináltam. És elégedetlen is, mint minden művész. Ha most valami összefoglaló tanulságot vár tőlem, zavarba hoz. Nem hiszek a rövid, sűrített életbölcsességekben. A dolgok lényege, ha egyáltalán van ilyen, az, hogy amíg az életet élvezni lehet, élni kell. Amíg az ember tenni tud, csinálja meg, ami tőle telik. És ugyanakkor az sem árt, ha jól keresztül néz a dolgokon. Higgye el, jó mulatság.
