Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
A, szociológia első magyar műhelye VÁLOGATÁS EGY JELENTŐS ANTOLÓGIÁRÓL A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre I—II. Gondolat Budapest 1973. Nincs még egy fejezete a magyar tudomány történetének, melyet olyan mostoha megítélésben részesített volna az utókor, mint a szociológia első magyar művelőinek munkásságát. Pedig ez a fejezet közelmúltunkban játszódott le, és az említett tudós kör úgyszólván egyetlen orgánum, a Huszadik Század köré csoportosult. A most megjelent kétkötetes gyűjtemény végre reáiis képet ad ennek a jelentős tudományos mozgalomnak a méreteiről és értékéről, amikor Litván György és Szűcs László kitűnő válogatásában és szakértő jegyzeteivel, szemelvényeket közöl a legjelentősebb tudósok írásaiból és a Társadalomtudományi Társaság legjellegzetesebb vitáiból. A szerkesztők gondosan ügyeltek arra, hogy a szociológusok teljes munkásságának méreteihez képest szűkre szabott válogatásból a mai olvasó is világosan megismerhesse az akkor világszerte új tudományág legkorszerűbb áramlatait, legfontosabb irányzatait, és ahol csak lehetett, nyílt és izgalmas vitákban ütköztessék össze a különféle, sokszor nagyon is ellentétes tudományos nézteket. De ugyanakkor jól érzékeltették a szemelvényekkel azt is, hogy a sok eltérés, árnyalat és ellentét mellett mégis szerves egységbe foglalja ezt a mozgalmat a korszerű tudományos tájékozottság, az emberiség haladásába vetett erős hit és az a biztos és biztonságot adó tudat, hogy ez a haladás a szabad vitákban korlátlanul fejlődő tudomány révén fog bekövetkezni. Az igazság keresésének és a haladás hitének ez a pátosza a szociológusok írásaiból átsugárzott az új irodalomra is. Ezt fogta fel leghamarabb Ady, akinek antennái a társadalmi kérdésekre legérzékenyebbek voltak, és váltotta tettekre, mikor kiállt Bors Emil, Somló Bódog, Pikier Gyula és Kunfi Zsigmond védelmében, mikor elkötelezte magát Jászt Oszkár gondolatai mellett. Ha a most megjelent válogatást forgatjuk, arra is rá kell azonban döbbennünk, mennyi gyakorlati tényt, mennyi lázító dokumentumot halmozott fel ez a doktrinérnek mondott tudós kör a magyar társadalmi valóságról, annak siralmas elmaradottságáról, s ez nem kevésbé ösztönzőleg hatott az új irodalomra. Azt hiszem, hogy még a szociológusok munkásságán belül is a legkevésbé ismert fejezet a hazánkban úttörő tudományágnak, a szociográfiának a megteremtése, amelynek a hazai közvélemény fcMlágosításában, a munkásság és értelmiség politikai tudatosításában olyan nagy szerepe volt. 1913-ban alakult meg a Társadalomtudományi Társaság szociográfiai csoportja, de már ezt megelőzően is nagy számban készültek olyan szociográfiai tanulmányok, melyek ma is a műfaj remekei közé számíthatók. Az ország legégetőbb szociális problémái vonultak fel ezekben a tanulmányokban, mint a kivándorlás, a földbirtokmegoszlás, a nemzetiségi kérdés, analfabetizmus, egyke, iskolaügy, nőkérdés, stb., stb. Fényes Samu. a szabadgondolkodók magyarországi egyesületének vezetője már 1909-ben felvázolta Balmazújváros társadalmi-kulturális viszonyait. Buday Dezső, a későbbi kommunista mártír. Babits Mihály nagybátyja ugyanabban az Ormánságban tanulmányozta az egykeproblémát már 1909-ben, mint később Illyés. De a szociológusok tényfeltáró kutatásai nem szűkültek le a vidék, illetve a parasztság szociográfiájára, mint később a falukutatóké, hanem olyan kérdésekre is kiterjedtek, mint a budapesti diáknyomor, a nagyvárosi lakásviszonyok, könyvkiadás. Angyalföld munkásnépének szociális helyzete, a vidék szervezeti munkásságának élete, stb. Különösen jelentős Braun Róbertnek A falu lélektana című tanulmánya, mely egy román nemzetiségi falu szociográfiai felmérése mintegy 100 kérdés alapján, és nem tudjuk mit csodáljunk benne jobban, a kérdések mindenre kiterjedő tudományos teljességét vagy a válaszok szépirodalmi mértékkel mérten is remek megírását. A most megjelent válogatás csak az első, igaz, nagyon jelentős lépés a szociológusok munkásságának értékelésére, felmérésére. Hátra van még a most felfedezett eszmei örökség beépítése a magyar közművelődés történetébe és nem utolsósorban a hazai köztudatba. Mert itt aztán van a „nemzeti büszkeséget” dagasztó szép példa is elég: hiszen legalább egy tucatnyi olyan mű jelent meg a századeleji magyar szociológusok tollából, melyet világszerte számontart a tudomány, Vezér Erzsébet Egy hajdani újságíró emlékei I. A PÁRIZSI MAQYAR ÉRTESÍTŐ ALAPÍTÁSA Három év híján éppen fél évszázaddal ezelőtt, 1926 januárjában, megjelent egy könyv Budapesten „kétszáz számozott példányban, finom merített papíron, egész vászonba kötve...” Címe: Egy újságíró emlékei, szerzője Székely Sámuel, aki a századfordulón a Budapesti Hírlap párizsi tudósítója volt, később a Politikai Hetiszemle szerkesztője, s párizsi évei alatt az 1846-ban alapított Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet lapjának, a Párizsi Magyar Értesítőnek első szerkesztője. Kétszáz példányban ritkán jelenik meg könyv, s noha közkönyvtárakban bizonyosan fellelhető egy-egy példánya, gyakorlatilag mégis kéziratnak tekinthetem azt a kézzel számozott és dedikált 179-ik példányát, amelyik a minap, egy hagyatékból, a kezembe került. Érdekes, izgalmas olvasmány, mert Székely nagy kultúrájú, jól tájékozott újságíróként mutatkozik be benne, még akkor is, ha stílusát ma avultnak, egyes megállapításait pedig naivnak, vagy tévesnek ítéljük. Számunkra, a Magyar Hírek olvasói és szerkesztői számára, emlékiratának alighanem azok a legérdekesebb fejezetei, amelyek a múlt század utolsó két évtizedének külföldön élő magyarjaival foglalkoznak, elsősorban a párizsi és az amerikai magyarság életével. Előbbinek részese is, utóbbinak inkább szemlélője volt. Rendkívül érdekes — és az Osztrák—Magyar Monarchia viszonyaira oly jellemző! —, amit a Párizsi Magyar Értesítő alapításáról ír. Az előzmény egy kínos nemzetközi botrány, amelyet az akkori magyar miniszterelnök, Tisza Kálmán egy parlamenti kijelentése kavart. Franciaország ugyanis éppen lázasan készülődött az 1889. évi világkiállításra, amelyre Magyarországot is meghívta. A magyar gyárosok, mezőgazdák, kereskedők készülődését azonban gróf Széchenyi Pál kereskedelmi miniszter bizalmasan leintette, mire az ellenzék a parlamentben tiltakozott. Az interpellációra adott válaszában Tisza Kálmán utalt a külpolitikai helyzet bizonytalanságára, majd a francia köztársaság belpolitikai labilitására célozva, kijelentette, hogy „A francia kormány és az egész nemzet akarata ellenére, kár eshetik a magyar kiállítók javaiban, vagy pedig sértést fognak elkövetni nemzeti lobogónk ellen.” Valaki közbekiáltott: „Ez lehetetlen!”, mire Tisza így felelt: „A képviselő úr ezt lehetetlennek tartja, tehát azt hiszi, hogy többet garantálhat — mint nézetem szerint — garantálhat mostanában maga a francia kormány” Kitört a botrány: noha a francia kormány küzdött belpolitikai nehézségekkel, de érthetően sértésnek tekintette a magyar miniszterelnök gyanúsítását, hogy Franciaország nem tudná garantálni egy világraszóló ünnepség résztvevőinek biztonságát! A francia sajtó tombolt, a kormány magyarázatot kért, amely azután felemás módon meg is érkezett és a botrány elcsitult. De nem is maga az incidens az érdekes, hanem a kiváltó oka, amelyről Székely Sámuel éles szemmel a háttérbe látva, így ír: „Az 1789-iki francia forradalom centenáris emlékének megünneplése volt az igazi oka Tisza Kálmán súlyos elszólásának. De a különben annyira meggondolt államférfiúnak ez a megnyilatkozása a legjobb bizonyíték arra, hogy nem a maga belső meggyőződésének, hanem nálánál hatalmasabb tényezők akaratának volt a szószólója, mikor a diplomáciai érintkezés szabályaiba ütköző módon a világbéke érdekeit is szolgálni hivatott párizsi világkiállításnak nekirontott. A monarchista államok, a Franciaország gazdasági fellendülésére féltékeny Németországgal az élén, hivatalos bojkott alá helyezték a párizsi világkiállítást. A Habsburgok hallani sem akartak oly kiállításon való részvételről, mely százados fordulója volt a Mária Antoinette halálát okozó eseményeknek. És nem Ausztria, hanem Magyarország, nem az osztrák miniszterelnök s nem is a monarchia külügyminisztere, hanem Tisza Kálmán vállalkozott a megalázó izenetnek o magyar parlamentben való tolmácsolására.” Világos, egyszerű ténymegállapítás, amely azonban minden vádbeszédnél ékesebben ítél azok felett, akik akkor Magyarország nevében beszéltek és cselekedtek. A botrány lezajlott, s a franciák pontosan tudták, mi rejbk mögötte. Illetékes francia körök ezért szükségesnek érezték, hogy a magyar újságolvasó közönség olyan információkhoz jusson Franciaországról és a francia politikáról, amely „megkerüli” Bécset, s mentes a Habsburg birodalmi politika befolyásától. Alighanem annak az átfogó francia külpolitikának a része volt ez, amely a soknemzetiségű Monarchia minden népére hatni kívánt, más-más eszközökkel. Magyar vonatkozásban, így jött létre az első Párizsi Magyar Értesítő, amelynek Székely Sámuel lett a szerkesztője. A lap instrukcióiról ezt írja: „Foglalkozzék a kiállítás propagálásra vonatkozó dolgokkal és olyan irodalmi és művészi eseményekkel, melyekről föltételezheti, hogy érdeklik a hazai közönséget. A párizsi magyarság ügyeivel annyiban, amennyiben ön azt jónak látja... Elfogadtam a megbízást s másnap megjelent a Párizsi Magyar Értesítő ...” A történeti hűség kedvéért jegyezzük még fel, hogy Székely első munkatársa egy Csapó nevű újságíró volt, akii később Gérecz Károly tanárjelölt váltott fel. Ez az első Párizsi Magyar Értesítő, nem sokkal a világkiállítás bezárása után megszűnt, részint, mert betöltötte feladatát, részint, mert a világpolitika útja is másfelé kanyarodott. De az egyesületbe szervezkedett párizsi magyarság többé nem tudott lap nélkül meglenni, s ez az igény élteti az Értesítő korszerű utódját, a napjainkban is virágzó, immár csak éf elsősorban őket szolgáló Franciaországi Magyar Szót. Bogáti Péter ?inta 'Sándor özvegyének látogatása özvegy Finta Sándorné Szolnokon. Balról Sipos Károly, a Szolnok megyei tanács elnökhelyettese irrkeve város fogadást adott, amerikai vendége tiszteletére. Lent: Ur. Györffy Lajos, a Finta Múzeum igazgatója és Koszna Mihály, Túrkeve tanácselnöke átadja özvegy Finta Sándornénak a város ajándékát (Novotta Ferenc felvételei) Több mint félévszázados távoliét után, a Magyarok Világszövetségének meghívására Los Angelesből hazalátogatott Finta Sándornak, a Túrkevéről elszármazott nagy szobrászművésznek özvegye, Kántor Kata. Megtekintette azt a múzeumot, amelyet Túrkeve — miután Kántor Kata, férje halála után nagyértékű szobrászművészeti gyűjteményüket a városnak ajándékozta — Finta Sándor emlékére rendezett be. özvegy Finta Sándornét fogadta Sipos Károly, a Szolnok megyei tanács elnökhelyettese. A fogadáson megjelent Kárpáti József, a Magyarok Világszövetsége főtitkára is. Képeink özvegy Finta Sándorné túrkevei látogatásán készültek.
