Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
l’etőfi Sándor költeménye és a Pannónia Filmstúdióban készült rajzfilm nyomán. A figuraterveket készítette és a filmet rendezte Jankovics Marcell. A filmkockákat Marsovszky Emőke, Petőfi költeményének részleteit Garami László válogatta. 190. — Nem olyan künnyü am a bejárás oda, őrizi kapuját sok iszonyú csoda . . . — Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig; Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik. Uram ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa; Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása. Egy nagy sárkánykigyó áll itt a kapuban; Elnyelne hat ökröt, akkora szája van. Hl- A sárkánykigyó nagy száját feltátotta, Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja; S mit lesz ez, a dolog ilyen állásába’? Hirtelen beugrik a sárkány torkába. 199. Sárkány derekában kereste a szivei, Ráakadt és bele kardvasat merített. A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett, S kinyögte magából a megtört életet. Hej János vitéznek került sok bajába, Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába. Végtére kifúrta, belőle kimászott, Kaput nyit, és látja szép Tündérországot. Mii. Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak; Nem szükséges nekik sem étel sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival. Tündérországnak egy tó állott közepén, János vitéz búsan annak partjára mén, S a rózsát, mely sírján termett kedvesének, Levette kebléről, s ekkép szólltá meg: HU. — Te egyetlen kincseml hamva kedvesemnek Mutasd meg az utat, én is majd követlek. — S beveté a rózsát a tónak habjába; Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána . . . 195. Hát az élet vize volt ez a ló itten, Mindent föltámasztó, ahova csak cseppen. Iluska porából nőtt ki az a rózsa, tgy halottaiból őt föltámasztotta. De csodák csodája! mit Látta lluskává válni a E szeveszettséggel S a föltámadt leányt látott I Be szép volt Iluska! a tündérleányok Gyönyörködő szemmel mind rábámulának; öt királynéjoknak meg is választották, A tündérfiak meg Jánost királyokká. 190. A tündérnemzetség gyönyörű körében S kedves Iluskája szerető ölében Mai napig János vitéz őkegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme. (Vége) 8 tftaujfifeur- /rf&jfa é< Will. JtLujÁmpos lomig. Ezekben a napokban emlékezett meg a magyar irodalmi élet arról, hogy negyven esztendeje hunyt el prózánk egyik legsajátosabb művelője, Krúdy Gyula. Valóban sajátos, egyedülálló próza az övé. Mi sem bizonyítja jobban, mint olvasóinak változatos véleménye. Az egyik tábor rajongóiból áll, őket különös, sejtelmes hangulatba ringatja Krúdy, tünékeny nosztalgiákat ébreszt bennük valamilyen sejtelmes múlt iránt. Pedig ez a múlt soha nem létezett, legalább is nem úgy, ahogy Krúdy megörökítette, és ahogy hívei érzik. Az olvasók másik része úgy érzi, „nem szól hozzájuk” Krúdy hangja, elvontnak, álomszerű képeit valótlannak, szétomló történeteit idegennek látják. Szinte alkati kérdés az olvasóra tett hatása, mint ahogy Krúdynak is sajátságos írói és emberi alkata — és persze körülményei, sorsa, pályája — hívta életre ezt a különös, lírai prózát. Szabolcs megyében, Nyíregyházán született 1878-ban. Apja nemesi származású, jómódú ügyvéd, anyja szegény parasztok gyermeke — házassága előtt szobalány — volt. Krúdy már tizenhét éves korában újságíró Debrecenben, onnan Nagyváradra ment, majd Budapestre jött, végleg fővárosi lakosnak. Gyermekkorának nyírségi és szepességi élményanyaga mellett a főváros hangulatos részeiben élt, az ódon józsefvárosi és óbudai, a patinás belvárosi, a romantikus margisztigeti környezet, a bohémvilág élete vette körül. Ezek az elemek alakítják stílusát is. A művészvilág népszerű alakja volt, de igazi barátságot talán senkivel sem létesített. Soha nem csatlakozott írói csoporthoz. Méltán nevezték „magányos lovag”-nak, maga teremtette világában élt. Anyagi nehézségek, súlyos nélkülözések közepette indult az írói pályán, és alkotói termékenysége, sőt sikerei ellenére négy évtizedes munkásság után ugyanilyen körülmények közt hunyt el. Mint Mikszáth műveiben, nála is a felvidéki kisvárosok alakjai, a dzsentri hanyatlása, vélt vagy valódi büszkesége a téma alapja. Míg azonban Mikszáthnál az anekdota, a történet válik művészete alapjává, Krúdynál a tulajdonképpeni művészet ott kezdődik, ahol elhagyja az elbeszélés cselekményét, szabadon engedi képeit, gondolatait. Alakjait az elmúlt időkbe helyezi, ez a múlt azonban nem történeti valóság, hanem az emlékek fátyolén át, ábrándos ködökből sejlik elő. A szurdoki szélkakas című elbeszélésében a birtok átalakulása jelenik meg: „Nincs senki a régi ház körül, csak egy öreg szolga, csak egy vén, csikorgó szélkakas, kik egyforma hűséggel szolgálják öreg gazdájukat. A földek, a szép fekete, kövér földek ott húzódnak meg a Selyem-patak körül, de mit ér az, ha bérlő pattogtatja benne ostorát ökrei után... Olyan már az a föld, mint az eladott állat. Megismeri régi gazdáját, hangjára rá ügyel, de mégis az új gazdának engedelmeskedik már. A hosszú istállóban nem harapja a jászolt a szilaj hátasló, a kényes kocsilovak nem dobognak a hídláson és az öreges, csendes igások nem fülelnek esténként a gazda szavaira .. * Kedvenc alakja Szindbád, s az Ezeregy éjszakának ez a vándor hőse jelképpé válik tollán. Az ő Szindbádja is évszázadokon át kalandozik, megszámlálhatatlan szerelmek közepette. Amikor vissza- visszatér ifjúkorának színhelyeire, összeolvad, egymásba tűnik a régmúlt és a tegnap, az élet és a halál. Regények, novellák sora kapcsolódik Szindbádhoz, aki maga az emlékek távolából előragyogó ifjúság jelképe. Szindbád mindegyik szerelmét véglegesnek, örökösnek érzi, és a hölgyek is kedves emlékként őrzik, mert a szerelem költészetét jelentette számukra: meg is marad bennük örök ábrándként a hétköznapivá lett életben. Krúdy egyik Szindbád-kiadásának előszavában maga is vall: „Én már nem is emlékszem pontosan a dolgokra. Fiatal olvasóim a megmondhatói, hogy helyesen és igazságosan cselekedett-e Szindbád? Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve.” Szindbád utazásai közben hol véletlenül, hol szándékosan végiglátogatja azokat a helyeket, ahol szerelmes volt. Viszontlátja érett korukban a hajdani ábrándos leánykákat, a valamikor viruló ifjú asszonyokat. A találkozáskor néha átvillan egy-egy alig rejtett, gúnyos vonás is: „Lenke a szék karjának támaszkodott, és lopva a tükörbe vetett pillantást. Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja, felemelte, és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy vidéki színésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna ... Furcsa, gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és karmozdulatot ...” Érzékletes, színes leírásai nemcsak a csapongó emlékezetet idézik, hanem szinte belekényszerítik az olvasót a regényalak gondolatvilágába: „ ... Eszébe jutott fiatal korából egy város — völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt, színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messzeségben alvó kék erdőket... Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint kopott aranyos betűivel... ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosán álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné...” (Ez az emlékkép vezeti vissza Szindbádot a kisvárosba, ahol ismét megtalálja változatlan alakban a régi kis cukrászdát, és benne a fiatal cukrásznét, aki éppen olyan, mint volt: leánya Szindbád egykori szerelmének. A beszélgetés során meglátja a nyakában függő medalionban őrzött arcképet eltűnt apjáról. Szindbád saját fiatalkori képét pillantja meg.) Kora nem értette, nem értékelte Krúdyt. Kissé elavultnak tekintette, holott asszociatív gondolkodásával, az idők egymásba játszásával, a valóságos cselekmény és a suhanó emlék összeolvasztásával újat, sajátosat alkotott. Bolyongó, elkalandozó, hosszú mondatainak az olvasó fantáziáját is el kell indítaniuk. Ez az oka, hogy igazi hatást csak olyan olvasóból vált ki, aki képes saját fantáziájával is követni az írót. M. Kállai Magda Krúdy Gyula
