Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
itthona — Es itt szól az egyik a másikhoz? — Néha nem. De már szólhat. Ha akar. Már lát egy másik létező lényt. Már felelnek neki, ha szól. Már visszhangban él, nem a magány mély vermébe zárva. Az ember, igaz, kimehetne az utcára is, hogy valakit megszólítson. A magánynak mindig a másik élőlény a legfőbb orvossága. De ezt az orvosságot rendszeresen adagolva nyújtja ez az... otthon? Intézmény? Kis humanista alkotásnak nevezném inkább. Magányoldó emberi áramnak. Jánkyné kinyit egy szekrényajtót. — Itt állnak a valóságos gyógyszerek. Az egyik dobozon: „Tóth Vince porai”, a másikon: „Székelyhidiné gyógyszere”, a harmadikon: „a Kiss nénié”. — Ezt is szívesebben veszik be, ha az ebéd mellé odakészítem. Sok pénze ennek a kis humanista intézménynek nincs. Néha még kevés sem. — De van valami, amit én pénzben mérni, pénzben kifejezni nem tudok. Itt van például az Egyesült Gyógyszergyár „Petőfi-Az öregek gondozója brigádja”. Ez egy kis, tabletta-előkészítő közösség és csupa nődolgozókból áll. Ezek gyámkodnak az öregjeink felett. Minden nagy ünnepen, húsvétkor, anyák napján, május elsején, karácsonykor megjelennek és kis ajándékcsomagot hoznak. Vagy itt van a szomszédos Ruházati Kisipari Szövetkezet Janovetz Margit brigádja. A gazdag kátéesz nődolgozói a szőrmehulladékból az öregek számára prémmelegítőket, bélelt mellénykét csinálnak, megvarrják az otthon búiorhuzatait, külön kis ülőpárnákat készítenek, kiszabják az ablakpárnákat. A kerületi Vöröskereszttől kaptunk egy magnetofont. — Egy kérdésre még nem kaptam választ: hogyan terelik az öregek figyelmét a jelen felé? Mert úgy mondta, legfőbb törekvése az, hogy öregeink a jelennel foglalkozzanak. A válasz meglep. Meglepő benne az ember végtelen szomjúsága arra, hogy felmutassa önmagát. Még vénen is. Még az elmúlás határán is keresse értelmét a létezésnek. — Tavaly rendezték meg az öregek napközi otthonának művelődési versenyét. Budapest huszonkét kerülete közül a harmadik helyen végeztünk. Hogy mennyi meglepő, okos feleletet adtak a feltett kérdésekre öregeink!... Azután itt van a rádió, a televízió, a sajtó, a könyvek. Beszélgessünk a jelenről, a jelen irodalmáról, költészetéről, tévéműsorairól. Ha valakinek névnapja vagy születésnapja van, az otthon minden egyes tagja ad nagyon kis összeget, három forintkát. Valaki mindig megtudja, hogy az ünneplendő mit szeretne. Virágot is veszünk neki, felköszöntjük, a kis ünnepet hangszalagra vesszük, és ezt a hangszalagot az ünnepelt elteszi, s van, hogy hónapok, évek múlva is előveszi és újra eljátszatja a magnetofonnal. — S ilyenkor örül? — örül, hogy él! Hogy létezése valakinek eszébe jutott. Megünnepelték! Sokat tenni nem lehet. De egy-egy sugárkát teríteni, egy-egy sugárkát fakasztani, és annak kis fényével bevonni az elmúlni készülő életét, ezt lehet, ezt még lehet. Jánkyné ennyit tesz, nem többet, de kevesebbet sem. Jánkyné középkorúnál többnek nem látszó szép asszony. Férje nyugdíjas, bátyja, öccse, nővére orvos. — Egyik fiam — jegyzi meg — a tizenkettedik orvos a tágabb családban. Két fiam közül egyik zalaegerszegi főiskola igazgatóhelyettese, a másik, említett fiam szülész-nőgyógyász. — Árulja el nekem, hogy miért dolgozik, amikor erre anyagilag szüksége nincs? Most valami bölcset várnék tőle? Valami hatalmasat? Valami szikrázó mondatot? De 6 egyértelműen zárja le: — Nem él sem az édesanyám, sem az édesapám. Ruffy Péter Egy a tízezer közül Mátyásföld, ha nem is ezen a néven, de ismert az egész világon. Az itt gyártott autóbuszok a trópusoktól az sarkkörig közlekednek, a föld harminc államának országútján futnak az Ikaruszok, a magyar járműipar reprezentatív termékei. A tízezres munkáslétszámmal dolgozó nagyüzem, az Ikarusz Gyár, túl a KGST országokkal meglevő együttműködésen kooperál a svéd Volvo és az osztrák Steyr Puch céggel. A közelmúltban versenytárgyalást nyert meg a világhírű Mercedes-cég előtt: speciális autóbuszokat szállít az NSZK-ba. A Szaharában Ikaruszok közlekednek, s a kínai magashegységben is, a magyar autóbusz kiváló márkának számít a világpiacon. A riporter megkísérli végigjárni a világhírnév felé vezető utat. Ciceroneja egy géplakatos, egy munkás a gyár tízezer dolgozója közül, a neve Tolnay (Trepinszky) Pál. Hallgassuk meg, hátha sok mindenben eligazít bennünket. — Az apám felvidéki születésű földműves volt, az őseim az idő távolában lengyel származásúak. Én már Cinkotán születtem 1923-ban, azóta is itt lakom, mivel Cinkotát Budapesthez csatolták — Mátyásföldön. Tizenhat éves kóromig, az elemi iskola befejezése után alkalmi munkákon dolgoztam, leginkább gyomot irtottunk a vasúti vágányok között. Aztán jött egy barátom azzal a hírrel, hogy az Ipoly utcában a Balogh és Horváth motorszerelő és karosszéria üzemnél lemezlakatos tanulókat vesznek fel. Jelentkeztem és inas lettem ott. Három esztendeig tanultam a mesterségemet. Autó-nagyjavításokat végeztünk és a fővárosi közlekedési vállalat megrendelésére havonta egy-egy autóbuszt készítettünk. Tudomásom szerint az autóbusz-gyártásban az angyalföldi Zubka Testvérek cégével működtünk együtt. A buszkaroszszériát „kézből” kellett kikalapálni, az üzemben a sajtólógép ismeretlen volt. Ilyen busz ma már csak a Közlekedési Múzeumban található. Nagyon nehezen szabadultam fel, a cég nem szívesen adta ki a mesterlevelet, az inas ugyanazt a munkát olcsóbban végezte el, mint a segéd. Szinte ingyen. Rámásztak akkoriban nagyon a tanulókra, egy-két pofon időnként természetesnek számított. A vizsgán kezembe nyomtak egy tömbvasat, mondták csináljak ebből zárat egy luxuskocsira. Pusztán kézi munkával ilyet nem szoktak csinálni. Gondolom, a vizsgabizottság jóízűt nevetett a markába; no lám, miképpen lesz ebből a srácból mester? Forrt bennem a düh, összeszorítottam a fogamat, azért is megcsinálom. Büszke voltam a kezemre, fájt volna, ha szégyent vallók. A legnagyobb meghökkenésükre délután három óra tájt előálltam a kész zárral, a szemöldökük a homlokukra szaladt, kézről-kézre adták a munkámat. így aztán a legjobb minősítéssel azonnal szabadultam. Pontos, precíz munka volt, máig is büszke vagyok rá. — Azután elszegődtem egy kis kócos javítóüzembe, ott voltam vagy egy évig, aztán ajánlatot kaptam, hogy itt, Mátyásföldön a Magyar Állami Gépkocsi Szertárban alkalmaznak. 1942-ben átmentem oda, ott dolgoztam negyvennégyig, amíg be nem hívtak katonának. Sopron környékén képeztek ki bennünket, baromi volt, úgy bántak velünk, mint az állatokkal. Gyalog mentünk ki Ausztrián, Csehszlovákián keresztül Németországba. München környékén fogságba estem, egy ügetőpályán volt a fogolytábor, aztán Dachauba vittek bennünket, onnan megléptem. Később híre ment, hogy a nemzetközi fogolytáborból rövidesen transzportot indítanak haza, Magyarországra. Visszaszöktem a táborba, és egy hónap elmúltával már itthon is voltam. Az öcsém nem jött haza, ő jó focista volt, először az NSZK-ban futballozott, aztán kivándorolt Ausztráliába. Most is ott él, az autós szakmában dolgozik, akárcsak én. Látogatóban már többször járt Budapesten. — Anyám nagyon örült, hogy legalább egyik fia megjött, ő már akkor is idős volt, most kilencven éves. Rögvest körülnéztem, hogy hol lehet elhelyezkedni. Itt, az Ikarusz mostani telephelyén az Űri testvérek járműkészítő és javító üzeme működött.. 1945. november 12-én felvettek a gyárőrségbe. Aztán szakembereket toboroztak a helyreállítási munkákhoz, én is közéjük kerültem. Termelésről persze még aligalig lehetett szó, egy kis műhely volt csak rendben. Később a hangárban — ez a repülőgépszerelvény gyár volt valamikor — megindult a munka, fizetés helyett kalóriát kaptunk, olajat, margarint, krumplit, melaszt. Így húztuk ki addig, amíg bejött a forint. Nagyon finom érzés volt, amikor az első fizetésemet kézbe vettem. Emlékszem, negyvenhat forintot kaptam egy hétre. Űri, a gyártulajdonos, amikor aztán kiszagolta az államosítást, több milliós értékkel külföldre szökött, forinttal és arannyal, pedig nekünk közvetlenül azelőtt sokszor „nem tudott” egy fillért sem fizetni. Sajnálkozva mondta, emberek, pang az üzlet, üres a kassza, nincs egy vasunk sem. A kasszát valóban kiürítette, hiába, úri ember volt. Nos, még ide tartozik, hogy negyvenhatban itt az üzemben ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel, Forgony Ilonával. Az államosítás napján a munkásságot összehívták a gyár udvarára, elmondták, nagy jövő áll az üzem előtt. Addig egykét buszt gyártottunk naponta. Egy új típus szerelésére, a TR—5-ösre álltunk át, ilyen autóbusz is csak a múzeumban látható már. Az államosítás után jobb lett az anyagellátás, állandósult a bér, hamarosan három kocsit küldtünk ki naponta. Az üzem akkor vette fel az Ikarusz nevet, az elnevezés egy Dohány utcai kis hűtőüzemtől származik, azzal is fuzionáltunk annak idején. Szaporodtak a megrendelések, megindult az újítómozgalom, rendes fizetést kaptunk, rövidesen már négy-öt buszt gyártottunk naponta. 1947. július 5-én megnősültem. Negyvennyolc augusztus 20-án kislányunk született. Most nyárra várjuk az első unokát. — Persze, túlságosan előre szaladtam, hol volt még akkor a nagyapa kor? Az ötvenes évek elejére a gyár elérte a napi öt-hat kocsis termelést, és akkoriban a lemezes üzemrészben dolgoztam. Ide tartozik még, hogy lakást kaptunk egy villa alagsorában, kétszoba konyhást, máig is ott lakunk, nem messze innen, Mátyásföld, Liszt Ferenc utca 5. szám alatt. Kertrészünk is van, egyébként egyszerű kis lakás, reméljük megérjük még a jobbat. — 1956-ban itt is leállt a termelés. De mi melósok benn maradtunk a gyárban, üzemőrséget szerveztünk, hogy a gépek, berendezések épen maradjanak. Amikor rendeződött a helyzet, visszatértünk a műhelyekbe. Űjra megindult a termelés, és rövidesen ugrásszerű fejlődés kezdődött. Rengeteg új munkást vettek fel, velük nekünk, régi melósoknak kellett foglalkoznunk, amíg megfelelőképpen elsajátították a szakmát. Irántam mindenki nagy szeretettel volt, az Ikarusz engem megbecsült, igaz, a gyárat én a második otthonomnak tekintettem. — Emlékszem, nagy ünnepség volt akkor, amikor az üzemben elkészült autóbuszok száma elérte a tízezret. Büszkeség volt az, hiszen napi egy-két kocsival kezdtük, kócosán, nehéz körülmények között; a kezünk nyomán alakult ki a modern nagyüzem. — A hatvanas évek elején átkerültem a különleges műhelybe, ott teherautó fülkéket, hűtő-, tűzoltó-, tej- sörszállító kocsi-karosszériákat készítettünk. Két év után visszajöttem a buszszerelő csarnokba lakatosnak, azóta itt dolgozom. — Az utóbbi tíz évben gyors tempóban fejlődött az Ikarusz. Űj típusokat, új karosszériákat hoztunk ki, majd a rekonstrukció után elkezdődött az automata rendszerű szalagtermelés. Ismét munkaerőhiány támadt. Akkor azt javasoltam a főnökömnek — mivel én vidéki származású vagyok —, keressék az utánpótlást vidéken. Sok falusi ember került fel akkor az üzembe, főleg fiatalok, őket megintcsak mi vezettük be a szakmába. Tíz autóbuszt készítettünk el terven felül, ez a tíz kocsi arra szolgált, hogy reggel az üzembe, este pedig hazaszállítsa a vidékieket. A szalagrendszer bevezetése óta nyolc-tíz kocsi halad át naponta egy vonalon. Mivel két vonal van, ez napi 16—20 autóbuszt jelent. A legkorszerűbb típusokat gyártjuk. Az úgynevezett egyedi gyáregységben pedig speciális, a megrendelő mindenfajta igényét kielégítő járművek készülnek, sokszor külföldi cégekkel kooperálva. — A havi jövedelmem most 3500 forint. A munkám mellett az Ikarusz foci-szakosztályánál az ifi csapat intézője vagyok. Mátyásföld ezt a csapatot a sajátjának érzi. Mi pedig azon vagyunk, hogy a fociban is méltók legyünk az üzem híréhez. A gyárról még csak annyit: büszke vagyok rá, hogy huszonnyolc éve itt dolgozom, büszke vagyok a fejlődésre, amely az Űri testvérek kis kócos üzemétől egy modern nagyüzemig vezetett. Kristóf Attila A legújabb városi autóbusz (Novotta Ferenc felvételei)
