Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
Homoki emberek Az alföldi futóhomokkal, a szikes legelőkkel, a csongrádi lösszel bajlódó „szegényemberi társadalomnak” olyan irodalma volt, amely túlélte az évszázad első húsz-harminc esztendejének minden megpróbáltatását. Török Gyula, Tömörkény István, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond éles metszésű életképeiben, riportjaiban és nagylélegzetű regényeiben dermesztő nyomorúsággal, a szegénység rideg fényeivel viliódzik az a kor, amelyben a homok átka volt a rajta — és belőle? — élő embernek a hárommillió koldus legkoldusabb rétegének. A Budapest határáig előnyomuló homoknak, a rákosi sivatagra telepedett falvaknak, a Magyarország távoli tájairól érkezett és a fővárosból kiszorult emberek homokindító kínlódásának azonban alig van irodalma. Egy pesti farmer Ezek a rákosi homokon kisarjadt falvak, — amelyekből ma négyet-ötöt egy kerület határai közé foglal az új budapesti közigazgatási rend —, részben ősi és többször lerombolt, nyomtalanul eltűnt települések, amelyek nevéből csak egy tudományos fejtörő módszereivel lehet visszakövetkeztetni a hajdanvolt helység jellegére és jelentőségére, ha ugyan egyáltalán volt valaha is valamiféle jelentősége ezeknek a szélfútta barázdákon megtelepedett emberi közösségeknek. Nekünk azonban ezúttal nem az a célunk, hogy a betemetett homokbarázdák alól kikaparjuk a múlt emlékeit és „megvallassuk az ősök csontjait”, amint azt Móra Ferenc szegedi múzeumigazgató úr és gyöngédszavú magyar író cselekedte volt, aki a sírdombok faggatása közben azt is észrevette és megörökítette, hogy a lóval együtt temetkezett eleink ivadékai. majdhogynem maguk húzzák az igát. Rákosszentmihály és a körülötte kialakult Sashalom, Mátyásföld, Cinkota éppúgy, a század elején indult fejlődésnek, mint az északi szomszéd Rákospalota és a délkeleti Rákoskeresztúr, Rákoscsaba. Mindössze annyi társadalmi különbséggel, hogy amíg Palotán főképpen parasztok laktak, addig a rákosi mezőket benépesítő lakosság legfeljebb másodsorban volt földművelő, főfoglalkozásképpen az állami alkalmazottak legalsó lépcsőfokán helyezkedett el. Postai kézbesítők, államvasúti kalauzok, közhivatali altisztek, villamoskalauzok, fővárosi köztisztasági alkalmazottak kezdtek házakat építeni a homokon, kezdték megkötni és termőre fordítani a mozgékony talajt, amelyet néha kifújt az épülő ház fundaa házhoz. Az is meglett abban az időben, amikor a pengő bejött a korona helyett. Még emlékszem rá, hogy az a pengő mennyi zavart okozott, mert 12,500 koronába számítottak egy pengőt és az emberek nagyon nehezen szokták meg. Óvatosan bántak vele, mert amúgy is nehéz volt az élet. Amikor az édesapám hazajött a szolgálatból és szokása szerint kiforgatta azt a zubbony zsebét, amelybe a borravalókat gyűjtögette, egyre kevesebb fillér potyogott a konyhaasztalra. A homoki emberek azonban szívósak voltak, s úgy tapasztották maguk köré a homokot, hogy — Takács Endre szávaival élve — homokszemet ragasztottak homokhoz, s akkoriban, amikor a ma nyugdíjazás előtt álló vasöntő a világ dolgaira kezdett ráeszmélni, már virágzó falvak sorakoztak a homokon. Bár a virágzást inkább az inas akácok, kerti növények kivirulása jelképezte, mint az emberi sors fellendülése. Az öreg Takács, aki mint említettük, postai kézbesítő volt, hajnali négykor kelt, némi eleséget gyűjtött az állatoknak, azután beutazott Budapestre, lejárta a maga kézbesítői körletét, amely a Nyugati pályudvar körül terült el, ezután visszautazott a családhoz. Napi munkája az utazásokkal együtt 12—14 órát tett ki, s még szerencsés embernek mondhatta magát, mert a „beszkártosok” 16—18 órát is távol töltöttek. A nehezen művelhető homoktalaj, a viharos gyorsasággal kibontakozó beépítettség eleve olyan gazdálkodási szerkezetet alakított ki ezen a tájon, amely élesen elütött a palotai parasztacsaládok külterjes gazdálkodásától. Budapest közvetlen közelében kisfarmok alakultak ki a lakóházakat övező, meglehetősen szűk területen. Szárnyasbaromfit, házinyulat és a „szegény ember tehenét”, a fejőskecskét tartották és nevelték a szentmihályiak s nevelik ma is. Mindössze a békésen legelésző kecskék száma fogyatkozott meg azon egyszerű oknál fogva, mert a kereskedelmi hálózat gondoskodik friss tejről. — Annál nagyobbat lendült a kisállattenyésztés — folytatja Takács Endre, aki maga is lelkes híve és művelője a házinyúltartásnak. — Az én gyerekkoromban azért tartott mindenki házinyulat, mert szapora állat, gyorsan fejlődik. Azokban a küzdelmes esztendőkben húsra alig-alig futotta, mert minden fillér kelett az építkezéshez, a kis farmok berendezéséhez. A háborús ínség éveiben a farmerkedés már bizonyos szerény haszonnal is járt, az emberek kijöttek Pétről csirkét és nyulat venni, de még fejőskecskét is „exportáltunk” a belső budapesti kerületekbe. Az ötvenes években kicsit le is nézték az effajta farmerkedést, mások meg úgy vélekedtek felőle, hogy ártatlan szórakozás. 1966-ban következett a fordulat, amely megszabta Szentmihály és a környező egykori falvak, most a kerület egyes gócpontjait alkotó települések sorsát, kereseti viszonyait, életmódját. Szövetkezeti alapokra helyezték a kisállattenyésztést s bár még napjainkban is jobbára „másodállásban” művelik ezt a jövedelmező gazdasági tevékenységet, mindinkább kialakul egy olyan nagyobb méretű tenyésztőhálózat, amely már kényes és nagyigényű külföldi cégek egyenrangú kereskedelmi partnerének számít. Hét év alatt kétszázról csaknem ezerötszázra emelkedett a kisállattenyésztő szövetkezet tagjainak száma, közöttük oszlik meg az 1972- ben elér ötmillió tiszta nyereség. Kereskedelmi árbevételük meghaladta az ötvenmilliót. A szövetkezet tagjai többnyire ipari munkások, náluk nem hobby, hanem családi hagyomány a kisállattenyésztés, de növekszik azoknak is a száma akik hivatásszerűen foglalkoznak a tenyésztéssel. A „pesti farmerek” évenként húsz vagon házinyulat értékesítenek Nyugat-Európa piacain, ahol a nyúlhús kelendő árucikk. A legtöbbet Olaszországba és Franciaországba szállítják. A hajdan szükségből, szegénységből űzött tenyésztés napjainkban tekintélyes jövedelemmel jár. Húsz anyaállat évi 30—32 ezer forintot hoz, s ekkora állományt még minden nehézség nélkül, úgyszólván szórakozásképpen is el lehet látni. Még ennél is többre tesznek szert azok, akik tojóhibrideket tartanak. Jövedelmük úgyszólván eléri az évi százhúszezer forintot, s akkor még ki sem mozdulnak az öt-hatszáz négyszögöles „birtok” határai közül. A homoki emberek a század elején kezdték meghódítani a pestkörnyéki dűnéket, menekülve a Viharsarokból és a főváros fojtogató sűrűjéből, hogy a század második felében, szorgalommal és leleménnyel besoroljanak a jobbmódúak közé. Történetük még megírásra vár. Baróti Géza • • Öregek c — Arra kérem, őket: ne éljenek a múltban. S ne gondoljanak a jövőre. Foglalkozzanak a jelennel. De ez nehéz. Mert a jelen kemény magány. Csontmagány. A magány falai közé préselődni, ebben a hideg feszültségben élni nem könnyű dolog. Könnyebb a múlthoz menekülni, a múlt emlékképein tűnődni, a múltat bearanyozni, a múltat széppé tenni akkor is, ha az szakadozott, torz és csúnya volt. S a jövőtől nehéz nem félni, a jövőtől nehéz nem tartani, ha az ember hatvan, hetven, vagy nyolcvan esztendős, s már csak arra van ideje, hogy kiszámítsa a lépéseket, amelyek az elmúlás semmijébe vezetnek át. A jelen csontmagány. Vagy úgy, hogy az öreg a családban egyedül marad, naphosszat egyedül marad, mert a fiatalok és a középkorúak dolgozni járnak. Vagy úgy marad egyedül, hogy megözvegyül. Vagy úgy magányos, hogy az ég világon, sem földön, sem az égben nincs senkije. — Ezt a magányt próbáljuk feloldani. Jánky Miklósné, a sashalmi öregek Napközi Otthona vezető gondozónőjének az asztalán két csokor orgona. Az asztaltól távolabb, a két kis szobában öregek olvasnak, beszélgetnek, tűnődnek, karosszékek támláihoz támaszkodva, vagy az utcára kinézve, nem mozduló, nem rebbenő, hamuszínű tekintettel. Hogy ezekben a szemekben az eljövendő elmúlásnak milyen örvénye és csendje van, azt leírni és elbeszélni nem lehet. Nagy csend van bennük. Tágas, hatalmas, óriási csend. — És hogyan sikerült a múltból visszahozni, s a jövőtől eltéríteni őket? Ügy, hogy csak a jelenre gondoljanak? — Ez nem mindig, nem mindenkinél sikerült. Az a széparcú öreg hölgy az ajtó mellett, az utca felé forduló tekintetével, mindig az urára gondol. Hibás lábfejjel született. Tessék elképzelni ezt: valaki sántít és gyönyörű. Gyönyörű, de nem tud járni. Egy suszter csinált neki olyan ortopéd cipőt, amely valósággal megmentette, járóképessé tette. E cipő körül támadt ismeretség házassághoz vezetett. A nő beleszeretett abba, aki megmentette, a férfi beleszeretett abba, akit megmentett. A nő már özvegy, özvegy, még mindig nagyon szép, és mindig elhunyt urára gondol. Körülnézek a kerületi tanács öregek számára szervezett napközi otthonának két helyiségében: kis helyiségek, de kellemesek. Tiszták. Szépek. Könyvek sorjáznak a polcokon, rádió szól halkan, van televíziójuk és magnetofonkészülékük. Ezek. mind csábító eszközei annak a pedagógiának, hogy próbáljanak a jelenben élni, csak a jelenben. Az öregek otthonában eszembe jut a zord valóság: Budapest öregszik. Egész társadalmunk öregszik. A társadalom szerkezetén belül folytonosan nő az idős korúak, a nyugdíjasok száma. Egyre fokozódik aggjaink magánya is. Egyre több az egyedül élő ember, sokasodnak azok az öregek is, akik naphosszat egyedül vannak, mert a családtagok dolgoznak. — Ezért alapítottak minden budapesti kerületben, — a miénkben például tíz évvel ezelőtt —, egy új intézményt, az öregek Napközi Otthonát. Régen csak gyermekek számára szervezett napközi otthont az állam. A felnőttek dolgoztak, a gyerekekre a gyermekgondozónők vigyáztak. Néhány éve, hogy új gondok jelentkeztek, megfordul a helyzet: napköziket szerveznek az öregek számára, mert a gyermekek dolgoznak. A gyermekeik. Vagy egyedül élnek, megözvegyültek és nem szeretnek egyedül élni. A mi kerületünkben most épül majd a második ilyen otthon. Az épület felhúzását még meg sem kezdték, de máris minden helye foglalt. — Milyen intézmény ez? — Nem régi „szegényház”, és nem mai szociális otthon. Esnem bentlakásos otthon. Ez egy magányt megosztó otthon, amely csak reggel nyolctól délután háromig tart nyitva. Az öregek ide jönnek, hogy ne legyenek otthon. Ebbe az otthonba jönnek, hogy odahaza ne legyenek egyedül. Mindenki annyit fizet, amennyit szociális helyzete megenged. Itt reggelit és ebédet kapnak. De nem ez a döntő, és sokan erre rá sem szorulnának, mert jócskán akadnak a mieink közül jómódú emberek, vagyonosak, házuk van, kertjük, Lalán félretett pénzük is. Egy valaminek híjával vannak: odahaza nem tudnak szólni senkihez. Es szólni valakihez, keresni a „kommunikációt”, meglelni a másik ember kezét, vagy szót váltani vele, vagy megértetni magunkat a másikkal, ez a legmélyebb emberi törekvés, már a földi létezés ősállapota óta. mentuma alól a viharos alföldi szél. A szentmihályi születésű Takács Endre, foglalkozására nézve nyugdíjazás előtt álló vasöntőnek a húszas évek elején elhalálozott édesapja postai kézbesítő volt, s amint a vasöntővé lett fiú mondja „irigylett” ember, akinek a szerény havi fizetésen felül valami csekélység csurrant és cseppent az ajánlott levelek, pénzesutalványok kézbesítése után is. — Én 1920-ban születtem, akkor már talpon állott a ház, egy szoba, konyha, mellékhelyiség, ól az aprójószág számára, de még nem volt befejezve, mert volt két idősebb lánytestvérem, és boldogult édesanyám, aki lánykorában „jobb házaknál” szolgált és ily módon kötött ismeretséget az édesapámmal, mindvégig azon erősködött, hogy ragasszunk még egy szobát Régi szentmihályi utca 12 Az Ikarus gyár főbejárata ____i.
