Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
f # if/ Szabálytalan interjú Cziííra Györggyel Az öltözőben, ebben a parányiban, alig-alig férek hozzá. Először is itt áll egy pianínó — nem ad koncertet úgy, hogy előtte, közvetlenül előtte, négy-öt óra hosszat ne gyakorolna —, azután egymás után jönnek, egymást szorítják ki a gratulálok: a műsor első részében szereplő magyar és francia művészek, egy újságíró kollegina, a kémia házabeli Petőfi-estre az ő kedvéért jött francia zenerajongók és a nemcsak az ő kedvéért jött magyar irodalombarátok. — Köszönöm... Metszi... Metszi... Köszönöm — mondogatja, egyébre már nemigen telik erejéből; homlokán gyöngyözik a veríték, száján még ott a láz nyoma; félig betegen vállalta a föllépést Petőfi és a mai magyarok hívására — honorárium nélkül, s most csak hajtogatja, magyarul-franciául: — Köszönöm. Végre sorra jutok, gratulálhatok én is, s mondom az előre kitervelt, a még idehaza megfogalmazott mondókámat: köszönöm, tizenhét év után ismét köszönöm. Hallja is, nem is, csodálkozik is, nem is, de ideje sincs reá, hogy megkérdezze, mit akarok én azzal a 17 évvel, várnak mögöttem még jó néhányan, gyorsan bemutatnak, újságíró Magyarországról, interjút szeretne, mikor lehetne, talán hétfőn, holnapután, előtte lemezfelvétele van, de pontban négykor ráér. Hétfő, délután négy óra, Cziffra Györgynél, vagy, ha úgy tetszik, ahogyan a párizsi Petőfiünnepség Vasarely tervezte plakát hirdette: G. Cziffránál. Tulajdonképpen ez a „vagy” foglalkoztat leginkább, kitől hallottam Paganini Campanelláját és Liszt Magyar rapszódiáját: Georges Cziffrától vagy Cziffra Györgytől? Ha ezt olyan egyszerűen meg lehetne kérdezni... És ha erre a megkérdezett vagy bárki más, aki országot vagy hazát cserélt, olyan egyszerűen és könnyen válaszolni tudna! ... Interjút kértem, de ez, amit csinálunk, nem interjú, vagy ha az, akkor igen-igen szabálytalan. Itt nincsenek kérdések és válaszok, sem pedig pontosan kiszabott, precízen fogalmazott, szigorúan a tárgyra törő mondatfűzérek. Ha szabad egy Proust-regény címet kölcsönöznöm: az eltűnt idő nyomában járunk, vagy legalábbis a múló idő nyomában — hiszen az idő elmúlik ugyan, de sohasem tűnik el, ez a szabálytalan interjú talán éppen a bizonyság reá, hogy az idő így vagy úgy, de megmarad, él, hat, kísért, fölemel vagy lenyom, elkeserít, vagy megörvendeztet. Szabálytalan interjú ez, annál is inkább, mert ő kérdez, én válaszolok, mi is történt 17 esztendővel ezelőtt. Talán semmiség — neki, s emlékezetes — csak nekem. Egy pécsi koncert 1956-ban. A műsor: Bartók II. zongoraversenye. Egy fiatal újságíró megkeresi főszerkesztői utasításra a Nádor Szállóban az előadóművész Cziffra Györgyöt, interjút készít vele, s közben kikottyintja, hogy ő tulajdonképpen nem is ismeri Bartók muzsikáját, nem ismeri, mert nem szereti, nem szereti, mert nem érti. És akkor a művész, ott helyben, a Nádor Vadásztermében, ahol szerencsére áll a pianinó, a néptelen ebéd utáni órákban játszani kezdi Bartókot, és magyarázza: mit mond, hogyan mondja, miért szép, amit mond. — Igen, tulajdonképpen ez a legnehezebb — mondja meditálva Cziffra —, megmutatni, megmutatni tudni, hogy egy bizonyos mű mit rejteget, illetve, hogy én, a tolmácsolója milyennek látom. És sok-sok embernek megmutatni: azt hiszem, ezt nevezik karriernek. Pécs... ez a koncert tényleg szép volt. És a második zongoraverseny... S már le is horgonyzott Bartóknál. Hogy az, amit alkotott, magyar-e vagy internacionális. Ö úgy tartja, hogy nemzetközi. És nemcsak azért, mert sok-sok művének alapszövete a szlovák vagy a román népzene, hanem azért is — vagy elsősorban azért —, mert a Bartókzene közkincs, Értem én, értem, ha nem is értek vele egyet, hiszen, azt hiszem, Bartók éppen azért óriás, azért nemzetközi, mert mélységes mélyen magyar. Tisztán értem: Cziffra Bartókról beszél ugyan, de nem csak Bartókról, hanem a művészekről, és a művészetről általában. Arról, hogy a művészeket és művészetüket nem lehet kisajátítani, hogy ők a nagyvilágé, s megfordítva is áll a tétel: a nagyvilág az övék. Pécs éppen úgy, mint Párizs, Budapest éppen úgy, mint New York. — Mindennap más világváros; ez már a hivatással jár — mondja —, és minden városban jót nyújtani... Ez a szívügyem. Vagy talán több is, mint szívügy. Es ez megér mindent: a végnélküli gyakorlásokat, az utazgatásokat, azt az önpusztító lobogást, ahogyan csak a művészek tudnak égni. Följegyzem gyorsan egyik mondatát, szóról szóra: — Minden zongora más, mindegyiket másképp kell lovagolnit Aztán hipp-hopp, mint a mesében, otthon termünk, Magyarországon. Az egész a zongoráról jutott eszébe ... Hogy milyen egy istenverte hangszer is volt az, amelyen egy éjszakai mulatóban játszott. És hangszer ide, hangszer oda, mégis híre támadt: itt van valaki, aki furcsa módon jót csinál a pianínóján, érdemes meghallgatni. Ügy mondja, valóban úgy mondja történetét, mint valami mesét. És közben lassan kihullanak mondataiból az idegen szavak, a franciás kifejezések. — El is jöttek a minisztériumból, a zeneakadémiáról, és meghallgattak. Meghallgattak, és elhatározták, hogy megsegítenek. De ezt csak akkor tudtam meg, amikor olvastam a levelet: ekkor és ekkor jelentkezzem a Művelődésügyi Minisztériumban. Jelentkeztem. Ott aztán megkérdezték: elkészülök-e, méghozzá hat hónap alatt, egy zongoraesttel? Szinte megdermedtem. Tizenöt év kiesés után — mert a bárzongorázást azért mégse számíthattam be magamnak — koncertet adni... Vállaltam a kockázatot. Ha beletörik a bicskám, gondoltam, beletörik. Féltem. Nemcsak a kezem, a térdem is remegett... Váltás. Másik kép csatlakozik a gondolathoz, a félelem szó fölidézte kép, 1944-ből. Amikor Cziffra György fázva, egy vedlett kabátba burkolózva lopakodott a kihalt éjszakai Budapesten, megrettenve a szemközt jövő árnyéktól, s megenyhülve, amikor látta, hogy ez az árny is — fél. Ha pedig ő is fél — gondolta —, akkor már nagy baj nem lehet. És valóban: a szemközt óvatoskodó Mihály András volt, tehát — ha akarom, ha nem, élnem kell a pesti szlenggel — szintén zenész. Furcsa egy beszélgetés volt ez akkor. Mihály András megkérdezte: „Nem tudnál egy zenekart szervezni?” „Zenekart, most?!” — kérdezte vissza Cziffra. „Igen, most. Ennek az egész őrületnek nemsokára vége, s akkor lesz az embereknek talán a legnagyobb szükségük arra, amit a muzsika adhat nékik.” „Hát akkor megpróbálhatjuk.” „Jó. Add meg a címedet!” No, igen, ha lett volna Cziffrának címe! De mivel nem volt, így megállapodtak, hogy találkoznak annál a padnál, amelyiknél most, véletlenül, összehozta őket a sors. És Mihály Andrást említvén, azok jutnak ismét az eszébe, akik segítették. Darvas József, a miniszter-író például, — Pedig ő nem zenész, mégis bízott bennem, noha nem tudhatta még akkor, mi kel ki a tojásból. Neki köszönhetem, hogy részt vehettem a Prágai Tavasz hangversenysorozatán, ahol tulajdonképpen fölfedeztek. Aztán előtolakodnak a kellemetlen emlékek. — Jaj, hányán bíráltak! Ha jól meggondolom, tulajdonképpen igazuk volt. Nem volt jó, amit csináltam, de nem is csoda. Az a koncert, hat hónap alatt... Nyomtak a megoldatlan művészeti problémák. Valósággal fölibém tornyosultak. Aludni, enni sem tudtam. Csak sétáltam, kezemben a kottáimmal, és véstem az eszembe a zenei anyagot. De mégsem úgy kellett volna ... Nagyfejszével szinte... Ha inkább tanácsot adnak, hogyan ... Hiszen kerek 15 évig tartott, amíg megszültem, ami most van ... Egy mondata többször visszatér, variálva: — Ráléptek a kezemre, amikor föl akartam kapaszkodni a hangversenydobogóra. És még egy mondat, az egyik „ráléptek a kezemre” után: — Persze nemcsak otthon léptek rá, ráléptek itt is. Méghozzá szöges bakanccsal. És eszembe jut: ha itt kinn is kerek 15 esztendőn át tartott, amíg Cziffra György igazán befutott, akkor, ha nagyobb a türelme, idehaza talán még hamarabb révbe ért volna. Igaz, annak idején még nem tudhatta, hogy a honi karrier (az ő értelmezése szerinti karrier: sokaknak sokat adni) egyben világkarriert is jelenthet. Olvas a gondolatomban. — En nem vagyok disszidens. Disszidens az, aki politikai okok miatt hagyja el a hazáját. En ezekkel mindig szemben álltam és állok ma is. Hogyan magyarázzam meg?! Ha valakinek kitalálták azt a rendszert, ami ma Magyarországon van, az én vagyok... Júniusban Magyarországon hangversenyezik. A fia — ahogyan ő nevezi: Zsorzsi — Ravelt dirigálja, ő Cézár Francktól a Szimfonikus variációkat és Rachmaninov II. zongoraversenyét játssza. Oly hosszú idő után az első hangverseny — odahaza. — Mit hoz? — Az összes emberi érzéseimet... — És mit vágyik viszontlátni? — Azt a termet, amit egykor otthagytam, s amelyik terem engem akkor úgy fogadott, és ez a Városi Színház. És hogyan készül a koncertre? — Addig még 45 hangversenyem lesz. Tulajdonképpen ez is csak egyik meghívás lenne a sok közül, ha nem volna valami egészen speciális benne, az, hogy magyar vagyok. öten ülünk az asztal mellett, de mi, beszélgetés közben valahogy elszakadtunk a többiektől. A múlt idézése nemcsak az időből, a térből is kimozdított bennünket, s most, a „magyar vagyok”-ot követő csöndben visszatérünk a párizsi lakásba, a hosszú asztal mellé, s látjuk ismét jobbra a bárpultot, balra a kínai elefántcsont-faragványokat, s halljuk, amint Cziffra felesége mondja: — Egyszerűen érthetetlen, hogy a franciák olyan keveset tudnak Magyarországról. A múltkor is valaki azt mondja nekem: „Budapest, aha, igen, az ott van Romániában.. Pedig annyit, de annyit produkál ez a kis ország! De azt már csak idehaza, ebben a kis országban fedezem föl, a Zeneakadémia előcsarnokában kiragasztott plakáton, hogy Cziffra György zongoraestje június 18-án lesz, a Városi, azaz mai nevén, az Erkel Színházban, s hogy a koncertre minden jegy elkelt. Garami László Qábói Jllat'iatmjt«/' kiáilítmái'M Lovasok a Balaton partján Ébh: (Petrás István felv.) 'WWWWWWVWWWVWVWWVWVWVW Emlékeznek még a Tabánra? Girbe-gurba utcáira, apró házaira, amelyek a Várhegy alatti katlanból a dombra is felkapaszkodtak? Hát kiskocsmáira, amelyeken cégért lóbált a sosem nyugvó budai szél, és ahol vasárnap délután olyan andalítóan szólt a sramli? Hallottak tán a „Hét választó fejedelem” híresneves fogadójáról, vidám dáridók egykor volt tanyájáról? Mindez már rég nincs. Sok szép régi házát, hangulatát szétzúzták még a háború előtt. Ami megmaradt, bombák verték romokká. Helyén néhány új épület és egy hatalmas park zöldje. Felkúszik a Naphegyre és körülöleli a jó öreg Rácz-fürdőt. A már csak emlékeinkben élő Tabánt idézte fel nem sokkal halála előtt, nyolcvan éves korában, Végh Gusztáv, a magyar grafika világszerte tisztelt nagy öregje. Szívet vidító govache-jai albumba kötve gyönyörködtetnek, és elénk varázsolják az idők mélyére süllyedt régesrégi városrész hangulatát, szépségét, romantikáját. (cs)
