Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
A MÁSODIK ANYANYELVI KONFERENCIÁRÓL (Elhangzott a Szülőföldünk-rádió május 13-i adásában) SZÜLŐFÖLDÜNK: Az I. és II. anyanyelvi konferencia között, és immár közel a Szombathelyen ez év július 29-e és augusztus 8-a között megrendezendő II. anyanyelvi konferenciához, szeretettel és tisztelettel köszöntőm a Szülőföldünk mikrofonja előtt mai kerekasztal-beszélgetésünk részvevőit: dr. Bárczy Géza akadémikust, dr. Bognár József akadémikust, a Magyarok Világszövetsége elnökét, dr. Bánk József római katolikus püspököt, dr. Imre Samut, a Nyelvtudományi Intézet helyettes igazgatóját, a Magyar Nyelvért és Kultúráért című lap szerkesztőjét, dr. Lőrincze Lajos címzetes egyetemi tanárt, dr. Keresztury Dezső irodalomtörténészt, a Magyarok Világszövetsége alelnökét és Számosközi István református püspököt, a Magyarok Világszövetségének alelnökét. Bárczi professzor úr az 1970-es anyanyelvi konferencia záróülésén a következőket mondotta: „Sokakkal együtt úgy érzem, e most befejeződő konferencia fordulatot jelent a nyugaton élő magyarság és a szülőföldünk kapcsolatában.” Először dr. Bognár Józsefhez fordulok: miben látja ennek a fordulatnak a lényegét? DR. BOGNÁR JÓZSEF: A fordulat lényegét abban látom, hogy a hazai magyar társadalom hosszú éveken keresztül kereste azokat a formákat, amelyeken keresztül termékeny kapcsolatba tud kerülni a külföldön élő magyarokkal, egykori hozzátartozóival, szeretteivel, rokonaival, más oldalról a külföldön élő magyarságnak a körében nagy vágy volt arra, hogy meg tudják tartani a kapcsolatukat a mai Magyarországgal, a magyar nyelvvel és a magyar kultúrával. Természetesen tudomásul kellett vennünk, hogy a külföldön élő magyarok más társadalomban, más körülmények között, helyenként más kontinensen élnek, mint mi, és ennek következtében keresni kellett azokat az érintkezési formákat, amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy a kapcsolatokat létrehozzák. Nyilvánvalóan ezek nem lehettek elsődlegesen politikai vagy gazdasági jellegűek, mert ezekben vannak a legnagyobb eltérések. Természetszerűen adódott, hogy a legjobb összekötő kapocs a magyar nyelv és a magyar kultúra, amelynek a szellemi kisugárzási centruma itt, az anyaországban volt, van és marad, és amelynek a művelését, ápolását, a vele való törődést, a külföldön élő magyarok is vállalják és feladatuknak érzik. Ezért hoztuk létre az első anyanyelvi konferenciát, amelynek a célja az volt, hogy a külföldön élő magyarság képviselői, akár egyesületek vezetői, akár lapok szerkesztői, írók vagy más foglalkozási kategóriát képviselnek, megismerkedjenek avval a legújabb fejlődéssel, amit a magyar nyelv és a magyar kultúra megtett, és e megismerkedés révén újabb kapcsolatokat és újabb biztos támaszpontot találjanak idehaza. SZÜLŐFÖLDÜNK: Már elkészült a 11. anyanyelvi konferencia előzetes tervezete, amely szerint dr. Lőrincze Lajos számol be az I. anyanyelvi konferencia ajánlásainak végrehajtásáról. Most megkérem tanár urat, röviden számoljon be hallgatóinknak is, mi történt azóta. DR. LŐRINCZE LAJOS: Az alapvető kérdés, amelyben megegyezve ültünk le tárgyaló asztalhoz a külföldi magyarokkal, az, hogy milyen módon tudják megtartani anyanyelvűket, milyen módon tudnak élő kapcsolatban lenni a magyar kultúrával, és mi az, amiben ezen a téren segíteni tudjuk őket. A legfontosabb kérdés az volt, hogy a kint élő magyar gyermekek számára, akik már nem nagyon tudnak magyarul, olyan tankönyvet adjunk, amelyből fölfrissíthetik nyelvtudásukat. Nem volt könnyű dolog ez, mert sokkal nehezebb külföldön élő magyar gyerekek számára nyelvkönyvet írni, mint az itthoniaknak. Egész más az ő nyelvtudásuk, egészen más a környezetük, mások fogalmi ismereteik és így tovább, úgy hogy egy speciális tankönyvre van szükségük, amiből szinte játszva, nagyon kevés nyelvtani ismerettel tanulhatnak magyarul. Ahhoz, hogy a könyv minél jobb legyem szükség volt arra is, hogy tankönyvkészítő kollégáink ott kint, a helyszínen ismerkedjenek meg a problémákkal. Éppen ezért két nyelvész, pedagógus kolléga ki is utazott, hogy a helyszínen tanulmányozza a kérdéseket. E/ek a könyvek már előrehaladott állapotban vannak, egyik a 8—12 éves gyerekek számára, a másik 16—20 éves fiatalok számára, éppen ezeket akarjuk majd kipróbálni a II. anyanyelvi konferencián, és tapasztalatainkat megbeszélni a kinti, nyelvet tanító kollégákkal. A tankönyv mellett még egyéb kiadványok is készültek, ugyancsak azzal a céllal, hogy a kinti gyerekek magyar tanítását elősegítsék. Meg kell említenem még a negyedévenként megjelenő tájékoztatónkat — Imre Samu kollegánk szerkesztette —, ez állandó kapcsolat a kintiek és az itthoniak között. Ebben állandóan tájékoztatjuk őket, hogy mi történik az anyanyelvi konferencia óta, és hogyan állnak a könyveink, hogyan készítjük elő a következő konferenciát, és így tovább. Fontos dolog volt — és ezt is megígértük az I. anyanyelvi konferencián —, hogy megszervezzük a kinti gyerekek itthoni nyaraltatását. Elvégre néhány nyelvtanóra vagy anyanyelvi óra nagyon kevés, sokkal többet jelenthet az, ha néhány hétig itthon vannak, állandó magyar nyelvi környezetben, akkor aztán valóban sok nyelvi tudást fel tudnak szedni. Jó kezdeményezés volt a sárospataki nyári kollégium, ahol magyarságismereti kérdésekkel foglalkoztak azok, akik erre jelentkeztek. Nagyon reméljük, hogy az idén még többen jelentkeznek, mint a múlt alkalommal. SZÜLŐFÖLDÜNK: Az eddigi tanácskozásokon külföldiek és magyarok egyaránt felvetették azt az alapvető ellentmondást, amelyet a kétnyelvűség problémája jelent. Mi a véleménye erről dr. Bárczi Géza professzor úrnak? DR. BÁRCZI GÉZA: Mindnyájan természetesnek tartjuk, hogy azok, akiket a sors külföldre vetett, és ott óhajtják felépíteni életüket, igyekeznek szükségből vagy szeretetből megtanulni annak az országnak a nyelvét, ahol élnek. Enélkül természetesen nem tudnának boldogulni. Még azt is természetesnek tartjuk, hogy a második, harmadik nemzedéknek már az idegen országnak a nyelve lesz az elsődleges, mellette a magyar nyelv, régi hazájuknak a nyelve csak másodlagos szerepet vihet. Azonban egyáltalában nem lehetetlen az, hogy ennek a második nyelvnek az ismeretét is igen magasra, az első nyelv ismeretével egyenlő magas fokra emeljék, és ezáltal egy más, olyan kultúrának az ismeretébe kapcsolódjanak bele, amelynek megvan a maga igen sajátos színezete, és amelyik nagyszerűen érvényesülhet az idegen környezetben is, ahol fölkeltheti az érdeklődést. És így, közvetve, ezek a kiszakadt honfitársaink, a Magyarország iránti érdeklődést is hívatottak külföldön táplálni. SZÜLŐFÖLDÜNK: Az anyanyelv megőrzésében az egyháznak is igen nagy szerepe van. Bánk József püspök úr talán elmondaná, mit tett és mit tesz a katolikus egyház a kapcsolat megtartása érdekében? DR. BÁNK JÓZSEF: Az itthoni magyar katolikusság szinte a kezdet óta mindig féltő figyelemmel és szerető aggódással volt a külföldre vándorolt vagy odakerült magyar népünk sorsa, főleg anyanyelvi megmaradása iránt. Több mint 110 esztendővel ezelőtt, 1861- ben itt Budapesten külön társulatot alakított a magyar püspöki kar, ez volt a Szent László Társulat, amely egészen a második világháborúig működött. 1936-ban egy kiváló egyházi férfiú, publiciszta, író és munkatárs már nemcsak az észak-amerikai magyar telepeket vette sorra, a Szent László Társulat megbízásából, hanem az addig elhanyagoltabb külföldi magyarságot, a Dél-Amerikába vándorolt nagy magyar telepeket is végig missziózta. Ami a mostani helyzetet illeti, én örömmel üdvözöltem a debreceni konferenciát, amely rádöbbentett mindnyájunkat arra, hogy népünk nyelvi megmaradása milyen sürgős teendőket követel tőlünk. Legyen szabad most erről pár tervet vagy gondolatot megemlítenem. Jó lenne, ha a Magyarok Világszövetsége keretén belül megújulna bizonyos egyházi társulás, amely egy évszázad óta önzetlenül szolgálta és munkálta külföldre szakadt magyar testvéreink kultúráját és nyelvi védelmét. Ne felejtsük el ugyanis, hogy a külföldre szakadt vagy oda kivándorolt magyarságunk anyanyelvi és sajátos népi védelmét igen sok országban az egyházi közösségek látták és látják el. Első teendőink közé kell sorolnunk, hogy kiderítsük: voltaképpen hol és merre vannak a magyarság külföldi telepei. Térképezzük fel, hogy megismerjük a helyet, az ottani sürgős teendőket vallási téren is, leljünk kapcsolatot velük, és hívjuk meg az ottani egyháziakat is, akár szerzeteseket, papokat vagy apácákat, lássák itthon, a helyszínen saját szemükkel fejlődésünket, valamint aggodalmunkat, készségünket őérettük, ne érezzék magukat elhagyatottaknak, hazátlanoknak és gazdátlanoknak. Az egyház ezt a szolgálatot, ezt a munkát a jövőben is szeretné tovább folytatni. SZÜLŐFÖLDÜNK: A II. anyanyelvi konferencia milyen további lépést jelent a megkezdett úton? DR. IMRE SAMU: Az 1970. augusztusa óta eltelt két és fél esztendő kétségtelenné tette, hogy a külföldi magyarok képviselői és a hazai szakemberek párbeszéde nagyon hasznos volt. A tapasztalatok is azt mutatták, hogy az idén mindenképpen célszerű már megrendezni a II. anyanyelvi konferenciát. Hiszen ez a konferencia nem lehet pontos mása a debreceninek, sokkal tervszerűbben, célratörőbben kell magát a programot is összeállítani. Ahogyan látjuk, ennek a második anyanyelvi konferenciának a programja nagyon gazdag. Éppen ezért arra gondoltunk, hogy Debrecennel ellentétben magát a konkrét munkát is bizonyos munkabizottságokban végeznénk. Három ilyen munkabizottságot kívánunk kialakítani. Az első főképpen a magyar nyelv oktatásának kérdésével foglalkoznék, és a tanácskozás középpontjában az addigra elkészülő tankönyvek állnának. Mindenképpen sort kerítünk gyakorlati bemutató tanításokra is, mégpedig lehetőleg az abban az időben Magyarországon tartózkodó külföldi gyerekekkel. A második munkabizottság a magyar nyelvoktatással szorosan összefüggő kulturális munka, összefoglaló névvel a kulturális keretek között folyó munka kérdéseivel foglalkozna, szintén elméleti és gyakorlati vonatkozásban. A harmadik munkabizottság tematikája már erősebben tudományos vonatkozású, de azt hiszem, a különböző társadalomtudományok problémáinak összefüggése az anyanyelv oktatásával, az anyanyelvi műveltség megszerzésével egészen természetes. E munkabizottságon belül sor kerül majd a magyar irodalomtudomány, a magyar nyelvtudomány, a magyar történettudomány és néprajztudomány ismertetésére, a magyar nyelv és irodalom külföldön való tanításának a megbeszélésére. De különösen nagy helyet fog kapni itt az irodalom kérdéseivel való foglalkozás. SZÜLŐFÖLDÜNK: Dr. Keresztury Dezső irodalomtörténészé a szó. DR. KERESZTURY DEZSŐ: A nyelv tudvalevőleg egy emberi közösség legnagyobb közös alkotása. Nyugodtan mondhatjuk, hogy alkotás, mert hiszen a mindennapi élet közvetlenségéből ki is emelkedik. Létrehozza az egyszerre élők nagy szolidaritását a múltban élők világával. Ennek a nyelvnek megörökítője, forgalmazója, legtisztább kifejezője, fejlesztője az irodalom, a formába fogott, stílusban megrögzített, művekben kifejezésre juttatott nyelv. Az irodalom nem pusztán nyelvi alkotás csak, mert hiszen a nyelv sem pusztán elhangzó szó, hanem mögötte ember áll. Tehát az irodalom mögött is áll egy emberi műveltség, emberi magatartásforma, emberi jellemek formája. Már régi Íróink megmondták, nem pusztán nyelvművelésről van szó, amikor a nyelvet újítjuk, pallérozzuk, hanem a nemzeti karakterről is, a nemzeti jellemről is. Éppen ezért egy ilyen anyanyelvi mozgalom tengelyében kell állnia annak, hogy a nyelvi tudásukat felfrissítetteket elvezesse az irodalom élvezéséhez is. Ez az egyik része, az általánosabb része a dolognak. A másik: tekintetbe kell vennünk, hogy a magyarságnak körülbelül egyharmada az ország határain kívül él. Ennek az egyharmadnak, az ország határain kívül élő egyharmadnak nagyon kevés közlekedési eszköze van az itthoniakkal, a legfontosabb mégis a nyelv. Azért arra kell törekednünk, hogy az irodalmat, amely a nyelv őrzője és ápolója egyszerre, eljuttassuk mentői távolabbi területekre, hogy az ott újra megelevenedhessék, de arra is törekednünk kell, hogy a határainkon kívül létrejött irodalmat, tehát az ottani emberség, nyelv, nemzeti érzület kifejezését eljuttassuk haza is, hogy a hazai élményvilágot ezzel fölfrissítsük, és hogy ily módon a világban élő magyarság nagy szolidaritását valamilyen módon dokumentálhassuk. SZÜLŐFÖLDÜNK: Szamosközi István püspök úr egyházi küldetésben többször megfordult a külföldi magyar reformátusok között. Mivel összegezhetné az anyanyelvi konferencia jelentőségét és azzal kapcsolatos tapasztalatait? DR. SZAMOSKÖZI ISTVÁN: Az elmúlt másfél évtized alatt Ausztria, Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság egyes területein többször megfordultam, az Amerikai Egyesült Államokban pedig két ízben töltöttem hosszabb időt. Mind Nyugat-Európában, mind az Egyesült Államok területén református gyülekezetekben forgolódva és számos családlátogatás közben győződtem meg arról, hogy ott élő honfitársaink, hittestvéreink szívesen hallják a magyar szót, örömmel és érdeklődéssel fogadják az óhazából érkező vendégeket és igen szívélyes magyar vendéglátásban részesítik őket, és azt a felkínált segítséget is szívesen veszik, amelyet gyermekeiknek nyújthatunk anyanyelvűnk megőrzése, a magyar kultúra minél teljesebb megismerése érdekében. Igaz tiszteletet érdemlő egyedi eseteit, több fajta csoportos megnyilvánulását láttam annak a szándéknak, amely nyelvünk nemzeti és művelődéstörténeti ismertetésére, tervszerű tanítására igyekezett, mégpedig megható, szép és őszinte elismerést érdemlő eredménnyel. Ennek mi szívből örülünk, távollevő honfitársainknak pedig feltétlenül szellemi, lelki gazdagodást jelent. A személyes érintkezések pedig hathatósan erősíthetik a hídépítésnek azokat a pilléreit, amelyekre a fejlődő baráti kapcsolatainkat alapozzuk. Én ezért vállaltam jószívvel az anyanyelvi konferencia védnöki tisztségét, és a vele járó teendőket is erőmhöz mérten óhajtom odaadással végezni. Az természetes, hogy én mint lelkész, mint református egyházbeli püspök jártam be azokat a területeket, amelyekről említést tettem. Itt is csak azt mondhatom, amit annak idején ott mondtam: magyar református gyülekezetünk és lelkipásztoraink szolgálata igen sokat tett eddig is anyanyelvűnk éltetése és generációs öröklése érdekében. Ezt szívből köszönjük nekik. Most az idei nyárra tervezett második anyanyelvi konferencia elé várakozással tekintek, és egészen bizonyos vagyok abban, hogy ez a jóakaratú egybesereglés olyan alkalom lesz újra, ahol kölcsönösen sokat segíthetünk egymásnak közös ügyünk előbbrevitele érdekében. SZÜLŐFÖLDÜNK: Befejezésül ismét dr Bognár József akadémikusé a szó. DR. BOGNÁR JÓZSEF: Azt hiszem, az elhangzott felszólalásokból a hallgatók előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy a magyar társadalom minden rétege milyen nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy a külföldön élő magyarsággal termékeny kapcsolatokat tudjunk teremteni, és hogy a magyar nyelv és a magyar kultúra őrzését mindenki számára lehetővé tegye, akiben ennek a megőrzésnek a szándéka él és lobog. Az a tettvágy és az a szorgalom, amellyel a magyar társadalom minden rétege készül most az anyanyelvi konferenciának a megvalósítására, bennem is azt a reményt ébreszti, hogy ez a konferencia sikeres lesz, hiszen az elmúlt három év alatt tapasztalataink gyarapodtak, kapcsolatainknak száma sokkal nagyobb, mint három esztendővel ezelőtt volt. Hozzátehetem ehhez, hagy a külföldön élő magyarokban a nyelv, a kultúra iránti érdeklődés vágya, a mai Magyarországgal való találkozás is sokkal erőteljesebb, mint három esztendővel ezelőtt volt. Különösen kedvező a helyzet, mivel nyugodtabb, tlsztultabb nemzetközi légkörben ülünk le és ez alkalmat ad arra, hogy olyan kérdéseket is tisztázni tudjunk egymással, amelyek a múltban itt-ott esetleg félreértéseket okozhattak közöttünk. Ezért meg vagyok győződve róla, hogy a konferencia eredményes lesz és mégegyszer szeretném megismételni, hogy minden, a magyar nyelv oktatásával, a magyar kultúra ápolásával foglalkozó szakembert, akiben él a magyar nyelv és kultúra megőrzésének vágya, szívesen látunk, régi — azt kell mondanom — magyaros vendégszeretettel Szombathelyen, július végén, a második anyanyelvi konferencián. (Novotta Ferenc felvételei) Dr. Bognár József Dr. Keresztury Dezső Dr. Szamosközi István Dr. Bárczi Géza Dr. Lőrincze Lajos Dr. Imre Samu Dr. Bánk József 3
