Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-04-28 / 9. szám

Mióta egyszer elbeszélte nekem, időnként, ha eszembe jut, mindig fölmerül bennem a következő kérdés: érdemes volt?

Valahányszor arra a tizenegy órás agyműtétre gondolok, amelyet Zoltán László orvostanár végzett egyik betegén, kétkedő kérdésemet mindig legyőzte az a hit, amelyet Zoltán képvisel, s amelyet átoltott belém.

A kétkedés — ha villanásnyi időre is — természetesen fölmerült az operáló agysebész orvostanárban is:

— A sírnak megoperálni? — kérdezte önmagától.

— Megoperálni! — felelte ki nem mondott, csak bensőjében megfogalmazott kérdésére.

A műtétet végül az értelem parancsa döntötte el, az orvos soha ki nem hunyó hite és — bármennyire sajnálatosan hangzik is ebben a tragédiát is súrolható helyzetben — a szomjas emberöröm. Ezt Zoltán, az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet igazgatója így magyarázta meg:

— Az élet meghosszabítása olyan emberöröm, amelyhez foghatót nem ismerek.

Mindenekelőtt az operáló orvosnak életöröm. Egész létezése és pályája tündöklő igazolása.

De miért időzöm, a tizennegyedik kerület egyik „kórházának” bemutatására készülve ilyen sokáig egyetlen műtét lélektani hátterénél?

Választhattam volna más példát is „az anyag gazdagságából”. Ez az intézet jövőre lesz húsz esztendős s e húsz év alatt kilencezer agyműtét színhelye volt. Kilencezerszer végezték el a bőrmetszést, kilencezerszer fúrták meg elektromos késsel emberi koponyákat, kilencezerszer lépett itt be az orvostudomány és az idegsebészet az ember legzártabb vilá-Zugló: Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet

gába, a híres „szürke nyersanyag”, az agy puha testébe, hogy segítsen ezzel az erőszakos és gyönyörű beavatkozással.

Egy nagy szürke terméskő épületben, Magyarország egyik legérdekesebb orvosi intézményének a falai közt, az emberi koponyák világában járok.

Itt minden évben körülbelül ezerháromszáz idegsebészeti műtétet, ezen belül háromszáz-négyszáz agyműtétet, százötven koponyasérüléses műtétet végeznek, átlagban évi nyolcvan gerincvelődaganatos beteget operálnak meg és körülbelül évi negyven veleszületett érrendellenességben szenvedő beteget gyógyítanak meg.

Kilencezer agyműtétből mást is választhattam volna, mint ezt a tizenegy órás operációt, amelynek során egy rosszindulatú agydaganatot távolított el a beteg koponyájából.

De ez volt Zoltán legdrámaibb operációja. A beteg, akit sebésze megmentett, egy nyolcvanhét esztendős, vak és süket öregasszony volt.

A műtét után Zoltán minden éjszakát az öregasszony betegágya mellett töltött. Nem kevés ideig. Nem vette igénybe kitűnő éjszakás orvosainak virrasztó gondoskodását. Ezt a testet, ennek a megoperált öregasszonynak a szervezetét, e szervezet legrejtettebb világát is, a legjobban ő ismerte. A tizenegy órás műtét Zoltán László életének leghosszabb, legkétségbeejtőbb és legszikrázóbb tizenegy órája volt. E tizenegy órából minden perc, a percek minden töredéke élet és elmúlás határmezsgyéjén ketyegett.

A megoperált fölgyógyult, s még sokáig élt. Zoltán úgy gondolta, ha egy héttel meghosszabíthatja e műtéttel az életét, az operációt el kell végezni ilyen esetben is. Mert ez a dolga. Mint sebésznek, ez a feladata. A létezés törvényét szolgálni. A „meghosszabbítani” parancsa szerint élni.

Magyarországnak ezt a nagyon érdekes orvosi intézményét, a zuglói idegsebészetet, az idegek játékának, gyötrelmeinek, s megmentésének ezt a magasztos színhelyét a tokiói idegsebészeti világkongresszust előkészítő párizsi értekezletre készülődő Zoltán László helyett az intézet főorvosa, dr. Szabó Gyula mutatta be nekem.

Ez több, mint kórház, és más, mint a klinika, ez kórház és tudományos intézet. Gyógyítanak, operálnak és kutatnak a falai között. Elmentünk a boncterembe, megnéztük a néhány éve felépült új intézeti szárnyépületben a szövettani, a biokémiai, az élettani vizsgálatok színhelyét, láttam, hogyan működik „az agy EKG-ja”, miként történik az agy elektromos áramainak a vizsgálata, megnéztem azokat a vizsgálatokat, mikor az izom felől közelítik meg az idegi működések elektromos tevékenységét, és néztem, bár aligha értettem, kísérleteiket.

Miután a laikus nem érti, nem értheti e kísérletek orvostudományi hasznát, Szabó doktor lefordította az egészet az orvostudomány nyelvéről a laikus olvasó — és újságíró — nyelvezetére :

12

agyműtét

Száza r<

— Körülbelül egymillió megválaszolatlan kérdésünk van. E kísérletek során választ kapunk, választ kaphatunk egyrekettőrle.

Megkérdeztem Szabó főorvostól, hogy álomképeibe beszűrődnek-e régi műtétéinek töredező, fölvillanó emlékképei? Azt felelte, hogy mindig, s leginkább a műtétet megelőző éjszakán, és csak azok az álomképek, amelyek a holnapi műtéthez hasonló betegségek emlékeit idézik. S mi volt a legnehezebb műtétje?

— Tizenhét éves ipari tanulónál a jobb agyféltekében elhelyezkedő rendkívüli nagyságú érdaganat eltávolítása. Többszörös vérátömlesztést alkalmaztunk. Egy-egy ér olyannyira megdagadt, hogy kisujjnyi vastagságú volt, az egész érdaganat pedig hatalmas kiterjedésű. Arra pedig különösen vigyázni kellett, hogy semmiféle károsodás ne maradjon vissza. A műtét nyolc ór|a hosszat tartott. A fiú egészséges, tudata teljesen tiszta. Tanul tovább.

Zoltán Lászlótól, az intézet igazgatójától, akit több mint egy évtized óta ismerek és nagyrabecsülök, megkérdeztem egyszer, mi volt sebészi pályája legnagyobb honoráriuma?

— Súlyra? — kérdezte vissza.

— Mondjuk, súlyra — válaszoltam.

— Egy bernáthegyi kutya.

Az intézet húszévnyi működése alatt megoperált egyszer egy gazdag svájcit, aki azért jött ide, hogy Zoltán megmentse. Mikor gyógyultan távozott, megkérdezte, mivel tartozik.

— Egy bernáthegyivel.

A honorárium, Penny leányzó, repülőgépen érkezett meg. Mikor a svájci hírül vette, hogy a leányzó egyedül szomorkodik, elküldte melléje, megint csak repülőgépen, Adort, a fiút.

Egy kutya azonban játéktárgy csupán.

— Mi volt értékben a legnagyobb honoráriuma?

Zoltán a maga sajátos, visszafogott módján, nevetni kezdett:

— Egyszer, régen, mikor még voltak ilyenek, megoperáltam egy koldust. Mikor búcsúzott, fehér köpenyem jobb zsebébe csúsztatott valamit. El is feledkeztem róla. Este, mikor a köpenyt levetettem, fölfedeztem a honoráriumot. Papírba csomagolva négy darab Hercegovina cigaretta lapult a zsebemben. Beláthatja, hogy ez volt a legnagyobb honorárium, hiszen e koldus mindenét odaadta, amije volt.

A zuglói idegsebészet igazgatója valamikor zenésznek készült, s csak azért nem vált azzá, mert a Zeneművészeti Főiskoláról eltávolították; tréfából egy diót helyezett egyik tanárjának a széklába alá. Akkor iratkozott át az orvostudományi egyetemre.

— Az orvos és a zene bensőségesen mély, az egész embert betöltő kapcsolata nem mai keletű. Orvostanáraim közül Bolyai János dalokat szerzett, Pólya Jenő csellista volt, Manninger professzor kitűnően zongorázott és Rusznyák profeszszorral néha együtt kvartettezett. Manninger öt hangszeren játszott.

Fölösleges volt megkérdezni, mi a szenvedélye. Csak e szenvedély eredetét szerettem volna tudni és ismerni, ezért kissé botladozva tettem föl a kérdést:

— Mi van a zenében?

A híres intézet igazgatója, aki pályája során kétezer emberi koponyát nyitott föl és ezer gérincműtétet végzett, olyan idegfeszültségben él, hogy kezeit — ujjait! — már csak igen finom munkára tartja fenn, A bőrmetszést, a koponya megnyitását már nem ő végzi, ö csak akkor lép be a műtétbe, ha a csontot már kifűrészelték.

Az életveszedelem ilyen feszültségében élni napról napra, s óráról órára, néha emberszabású dolog, de néha emberfeletti fegyelmet kíván.

— Mi van a zenében? — ismétlem meg.

— A legtöbb van benne. A csend.

Ruffy Péter

Ha a Városliget szót kettéválasztjuk, két, szinte ellentétesnek tűnő fogalom bukkan elő: város és liget. Füst, zaj, benzingőz az egyik oldalon — csönd, kristályos levegő, oxigént lehelő fák a másikon. Létezhet-e korunkban együtt ez a kettő?

Felidézzük a budapesti Városliget közelmúltjának történetét. Mi volt a legjellemzőbb ezekre az időkre? A fenyegetés, hogy a Ligetet elnyeli a város, hogy a csöndet megemészti a lárma, a friss levegőt u por, a békességet a tülekvés. Attól lehetett tartani, a vén fákat kiirtja a — néha önmagá kárára — terjeszkedő ember, a természet csöppnyi darabját bekebelezi a technika. A Budapesti Nemzetközi Vásár pavilonjai hosszú éveken át a Városligetben álltak — állnak még ma is —, s egy ideig úgy tűnt, a vásár terjeszkedni fog tovább. Horkolás, elkeseredett vita, bírálat ellenére tartotta magát ez az elképzelés, hogy a BNV itt van a legmegfelelőbb helyen és eközben Budapest egyik legnagyobb, központi fekvésű zöld területe, ősplatánokkal ékeskedő parkja észrevétlenül zsugorodott, pedig számtalan érv, tény bizonyította, mekkora szüksége van az embernek erre az eleven tájdarabra kő-beton-fém korunkban.

A magyar főváros közvéleménye, hírközlő és sajtóorgánumai fél évtizeden keresztül szinte nap-nap után szót emeltek a Városligetért. A szívós harcnak végül eredménye lett, jobban mondva felülkerekedett az ésszerűség: a múlt évben határozat született arról, hogy a BNV-nek el kell hagynia a Városliget területét. Még állnak a pavilonok, de 1974-re már csak összesen öt kiállítási pavilon maradhat, ezekben télen ifjúsági szórakozóhelyeket rendeznek be, nyáron pedig az egyik a Körszínház állandó otthona lesz. így a Városliget visszafoglalhatja a beépített részeket, visszatérhet teljes önmagához, azzá lesz, amivé a közóhaj követelte: Budapest pihenőparkjává, gyermekparadicsomává, a nyugalom oázisává, a vidámság és a szórakozás porondjává.

Mert a Városliget azért mégsem a természet darabja, hanem a városé. Tulajdonképpen a park csak a mag, amelyet színes, bőnedvű burok vesz körül. Ennek a helynek százféle arca van. Vegyük csak sorra. A szélén, a Hősök terén két múzeum áll, a Szépművészeti és a Műcsarnok. Belül pedig Vajdahunyad egykori várának hű másolatában a Mezőgazdasági Múzeum székel, itt a közelben van Anonymus és George Washington szobra. Követve az öreg —, még a millennium idején épült — földalatti kanyargós útját a felszínen, elhaladunk a Városligeti-tó mellett, amelyet télen műjégpályává alakit át a technika. A tó közvetlen közelében van a Széchenyi-fürdő, Budapest egyik legkellemesebb vizű strandja, meleg vizű uszodája. Az árnyas, gesztenyefákkal keretezett út túlsó oldalán pedig egymás után sorakoznak a vidámság létesítményei; a Gundel étterem, az Állatkert, a Vidám Park és a Fővárosi Nagycirkusz.

Ki ne hallott volna a ligeti hintáslegények csíkos trikójáról, szépen tetovált felsőkarjáról, hm ... hogy úgy mondjam, a liget nem a magas művészetek, a finom, diszkrét szórakozások otthona. Vessünk csak egy pillantást az ébredő tavaszi fényben sütkérező léggömb, pattogatott kukorica, szörp, virsli, vattacukor, sör és bóvli árusainak standjára. Gyermeteg dolgok ezek, de mégis jólesik itt körültekinteni, régi népi játékok hangulatát, nyers, kedves örömöket őriz ez a vidék.

Az idősebbek bizonyára emlékeznek még a Városliget fái alatt rendezett majálisok levegőjére, a Wampetics-söröző vaskosan kedélyes söntésére, de talán arra is, hogy itt működött, ezen a tájon Feld Mátyás híres színköre, s lejjebb, a Thököly út irányában az egykori Erzsébetvárosi Színház, ahol gyakran lépet fel Honthy Hanna, Latabár Kálmán, s a színi világ sok más ékessége. Mondom, a Liget&SS