Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-11-11 / 23. szám

Fogadónap

Mozgalmas volt ez a november végi nap Újpesten, e mozgalmasság azonban nem ütközött ki szemmel láthatóan és tapinthatóan a szürke hétköznapok mozgalmasságából. Az új- ' pesti gyárakba reggel betódult harmincezer ember, hogy hajót építsen, villamos izzólámpát hegesszen, életmentő gyógyszereket állítson elő inkább kutatólaboratóriumnak, mint termelőüzemnek ható csarnokokban, nyers marhabőröket alakítson át vajpuha sevróvá, bútorokat enyvezzen össze és textíliákat szőjön, egyszóval egy téleleji munkanap megszokott és begyakorolt mozgalmassága borította be ezt a klasszikus munkásnegyedet. A háziasszonyok reggel elmentek bevásárolni, miután elengedték munkába a férjeket és felnőtt gyerekeket, iskolába az iskoláskorúakat — s talán észre sem vették, hogy a vásárlók között egy kis csoport sétál bevásárlókosár és szatyor nélkül, nézelődve és érdeklődve az újonnan átépített piacon. Minden valószínűség szerint nem tudták, hogy az érdeklődő csoport a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága, amely meglátogatta a budapesti kereskedelem legnagyobb ez évi beruházását. A látogatásról szóló tudósítását e szavakkal fejezte be az esti lap:

„A következő években nagy építkezések lesznek Újpesten. Az ötödik ötéves tervben sok új lakást javasolnak a munkáskerület szívében és Káposztásmegyeren, s ez meggyorsítja a kereskedelem észak-pesti központjának fejlődését is.”

Ezek után ez újságíró kötelessége választ adni arra a kérdésre, amely felmerült az olvasóban: hol tapasztalta azt a mozgalmasságot az újságíró, ha a piacot sétálgatva szemlélő Fővárosi Tanács majdnem észrevétlenül haladt át a vásárlók tömegén? Az újságíró arra a mozgalmasságra célzott, amelyet ezen a napon a kerületi tanácselnök hivatalában tapasztalt, bár külső szemlélő ezt sem vehette volna észre, mert a régi újpesti városháza vöröstéglás, tornyos épületében annyi ügyfél fordul meg egy hétköznapon, hogy a tanácselnökhöz igyekvő 40—90 kerületi lakó semmiképpen sem duzzasztotta fel észrevehető módon a látogatók számát.

Délelőtt tíz óra volt, amikor a tanácselnök titkárnője bebocsátotta az első látogatót, és délután fél kettőkor, amikor az újságíró elköszönt, még a huszadiknál sem tartottak. Miféle kéréssel, panasszal, javaslattal keresi fel a nyolcvanezer lakosú Újpest fél ezreléke a kerületi közigazgatás első tisztviselőjét?

— ötven látogató közül negyvennyolc a lakáshelyzetére panaszkodik. Újpest a lakosság létszámának duzzadásával, a jogos igények növekedésével most érkezett el arra a kritikus pontra, ahol és amikor a lakáshelyzet megoldása égetően szükségessé vált. A tanács ötezemyolcszáz érvényes íakásigénylést tart nyilván, ezek között azonban hihetetlenül nehéz minőségi osztálybasorolást elvégezni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a földszintes Újpesten a lakásigénylők csaknem kivétel nélkül azokban a gyárfalakhoz ragasztott, alá nem pincézett, tehát rendszerint nedves és egészségtelen lakásokban laknak, amelyek még a felszabadulás előtt keletkeztek, s amelyeket a háború pusztítása után szükségszerűen elfoglaltak a kibombázottak, majd helyükre telepedtek a mozgásba lendült és azóta rohamosan fejlődő gyárakban megélhetést kereső új beáramlók. Az újpesti lakáshelyzet javulása tehát mind ez ideig rendkívül lassúnak bizonyult.

És most fordítsunk egy kis figyelmet a látogatókra, akik ezt a tanácselnök számára korántsem idegenszerű mozgalmasságot előidézték, s akik hol elkeseredetten, hol könnyeikkel küszködve iparkodtak kérésüket előadni. A látogatók kivétel nélkül jólöltözött emberek, ugyanazokat a holmikat hordják, mint a belső városrészek lakói, folyékonyan és választékosán fejezik ki magukat, megjelenésükben nyoma sincs a hivatalban való megilletődöttségnek és dadogásnak. A középkorú munkásasszony kerekded ügyvédi mondatokkal ecseteli helyzetét. Magántulajdonban lévő házban lakik, a háztulajdonos meghalt, az örökösök mindent elkövetnek, hogy megszabaduljanak tőle. mert el akarják adni a házat, amely lakóval sokkal kevesebbet ér, mintha a vevő azonnal beköltözhet.

A tanácselnök, Mezősi János, aki öt éve áll a kerület élén, ismeri a látogató panaszát és helyzetét, néhány közbeszúrt megjegyzéséből kiviláglik, hogy sokkal alaposabban és részletesebben ismeri, mint ahogyan az elvárható volna, mert hiszen nyolcvanezer ember majdnem tíz százaléka olyan helyzetben van, hogy puszta lakáshelyzete megérdemli a figyelmet és a szemmeltarfást. Az asszony azzal a megnyugtató ígérettel távozik, hogy a tanács ismeri a gondjait, áprilisig hivatalos értesítést kap, addig legyen türelemmel. Amíg a következő látogató bekopog, folytatjuk a beszélgetést:

— Az újpesti üzemek jól ismerik a dolgozók lakáshelyzetét s erejükhöz mérten iparkodnak segíteni. Az Egyesült Izzó eddig 600 munkatársát segítette lakáshoz, más üzemek és az Országos Takarékpénztár segítségévéi a közelmúltban 150 lakást adtak ét, de sajnos kevés a közműves terület, ahol nagyobb tömegben lehetne lakást építeni s ezen csak a rozoga régi házak nagyszámú bontásával lehet segíteni.

Idős asszony érkezik, akinek kétszobás főbérleti lakása van,

de férje halála után egyik szobáját bérbeadta egy fiatal házaspárnak. A fiatalok azonban csakhamar méltatlanná váltak a jóindulatra. A tanácselnök feljegyzi annak a jogerős bírói ítéletnek a számát, amely a háládatlan albérlőket tisztességes magatartásra szólítja fel, természetesen büntetéssel megterhelve, majd utasítja az igazgatásrendészeti osztályt, hogy haladéktalanul és a legmesszebbmenő eréllyel szerezzen érvényt az ítéletnek.

— Merre tud terjeszkedni Újpest? — kérdezi az újságíró, ismét kihasználva a szünetet két látogató között, s a tanácselnök így válaszol:

— Káposztásmegyer felé, ahol az ötödik ötéves tervben tizenhétezer lakás épül, de nekünk addig is bőven vannak tennivalóink. A lakáshelyzet megoldása égetően szükséges, mert Újpest üzemei megfiatalodtak, modernizálódtak, túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon sok üzemünk világszínvonalon áll. A munkások neonfényes, légkondicionált műhelyekben dolgoznak, munka után fürdőt vesznek, és hazamennek rossz lakásaikba. Elvándorlás ennek ellenére sincs, az a bizonyos híres újpesti patriotizmus, az a legjobb értelemben vett munkáshűség itt tartja őket s kivárják, amíg a lakásviszonyok megjavulnak.

A legújabb divat szerint öltözött, kék nadrágkosztümös fiatalasszony a következő látogató, ‘aki arra panaszkodik, hogy lakása nedves, megpenészednek a holmijai, s bár az ingatlankezelő vállalat besorolta padlócserére, nehezen megy a dolog.

— Ne csodálkozzék — mondja megnyugtató mosollyal a tanácselnök — az ingatlankezelő nem szívesen öl bele súlyos pénzeket az Ön lakásának a felújításába, mert azt a lakást egy év múlva lebontják, ön elköltözik egy jobb lakásba. Mindenesetre intézkedem, hogy a legszükségesebb javításokat végezzék azon, azontúl pedig arra kérem önt, egy évig legyen türelemmel.

Ezzel el Is érkeztünk a mozgalmas fogadónap legfontosabb kijelentéséhez, amely pontosan összecseng a mozgalmas nap piaci látogatásáról szóló újságtudósítás idézett mondataival: „A következő években nagy építkezések lesznek Újpesten ...”

— 1973-ban ezerkétszáz, 1974-ben ezerötszáz, 1975-ben újabb ezerháromszáz elavult, egészségtelen lakás lebontását tervezzük. A lakók elsősorban a közeli Újpalotán kapnak otthont, tekintettel arra, hogy Újpesten dolgoznak, azonkívül a Pozsonyi úton is épül három darab tízemeletes lakóház. Az ötödik ötéves tervbrä azután végképp lékerülnek a térképről a földszintes Újpest házsorai...

A titkárnő bebocsátja a következő látogatót.

Baráti Géza

A Pozsonyi úti lakótelep. Lent: A gyárváros

IV. került

i

/»^rWSA^WW-WVWWWS^S^WS/WVWVVWVSAA’

A centenárium alkalmából, a centenárium esztendejében Üjpest egyik utcáját egy költőről neveztek el. A Fővárosi Tanács a kis utca egyik földszintes házát, ahol a költő élete utolsó évtizedeit töltötte, emléktáblával jelölte meg.

Az emléktáblára rávésték a költő jelmondatát. Ez így hangzik: Égni és élni.

Berda József

A furcsa költő, a vakmerő, a csodabogár, a szókimondó, a nagyétvágyú, a nagyivó, a természetjáró, az epikureusi örömök dalnoka, a rostélyosok, libacombok énekese, a rabonbán, a magános — mindig élni, mindig égni akart.

Abban a városnegyedben, munkásmozgalmunk egyik bölcsőjében, amelynek ez a három szó akár a jelmondata is lehetne.

Itt mindig úgy éltek az emberek — vasasok, izzósok, hajóácsok, bőrmunkások —, hogy másokért égtek el. Itt azért égtek el emberek, hogy ezáltal másokat éltessenek. Gondoljunk csak az ellenállás, az antifasiszta harcok újpesti hőseire.

Ebben a munkásnegyedben nem újdonság, s nem meglepetés a költői utcanév. Ebben a munkásnegyedben minden harmadik utca szabadsághősről, negyvennyolcas, tizenkilences, negyvennégyes mártírról, a függetlenségi küzdelmek, a németellenes nemzeti ellenállás hőseiről, s minden negyedik utca íróról, költőről van elnevezve.

A proletárnegyed — történelmi négyed. A proletárnegyed — irodalmi negyed.

Itt minden utcaszegletről, térről, útfordulatról, utcakőről — Dózsa, Dobó, Kossuth, Bem, Sállai Imre, Bán Tibor

— küzdelmeink komorló fénye, égő ragyogása jut az eszünkbe. Itt minden szeglet, utcatábla — Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Mikszáth, József Attila, Komját Aladár

— verssorokat indít el bennünk, költői örökségünk nagy mondatai meghitt-ismerősen szűrődnek ki, lángolnak elő a házfalakból.

Ha egy idegent kellene kalaúzolnom, hogy bemutassam, kik becsülik meg a legfényesebben nemzeti örökségünket, a város peremére, „az anyag gyermekei”-hez, az újpesti proletárnegyedbe vezetném az idegent.

„ ... koldusok fészke vagy te, / szívem szerint is hazám ...” — dalolta valamikor Üjpest költője, tímárok, péklegények, kofaasszonyok, korcsmárosnék, mészárosle„Égni é

RTí

BERDA Jt

no SHI

^

mmmmHmHmmmmmmmrnmmmm

A költő utcája

gények dalnoka és barátja, akinek lakóházát most emléktáblával jelölték meg, utcáját pedig haldia után hat évvel róla keresztelték el.

A földszintes csöndességü, macskaköves domborulat ú

Gellért utcát Berda Józsefről nevezték el, a 31-es számú házon pedig ahol élt, egy emléktábla mirtuszkoszorúja hirdeti, hogy a szegénység szerelmese, Üjpest költője, a boldogtalan ágyrajáró, a négy elemit végzett autodidakta, a kazánkovács és a mosogatónő fia, az életörömök harsonása, a csillapíthatatlan étvágyú, a nagy odamondó, a vakmerő, a hitlerájjal szembeszegülő, a szelíd, a bátor — holta után halhatatlan lett. A halhatatlanságba emelték „az anyag gyermekei”. Az újpesti proletárok.

Már négy emléktábla hirdeti nevét annak, aki kacsapecsenyékre, csirkemájra vágyva, a Birkaporkölt-höz, Egy tömött libához himnikus óhajokat zengve, olyan szent nyomorúságban pergette le az életét, hogy az már talán nem is volt igaz.

Megjelölték nevét a fóti présházon, ahol Vörösmarty szellemében a Fölfelé megy borban a gyöngy örömét ünnepelte, emlékező baráti kompániát összeterelve; nevét hirdeti, a viharkabátos, szöges bakancsos, hegyimádó, erdőjáró, gombászkodó kirándulóét a pilisi Feketehegy turistaháza; Berda kocsmának neveznek egy ceglédi ivót, ahol a borfogyasztás mértéktartó szabályait tanitgatta; emlékét kívánják megörökíteni Csobánka kis főterén, ahol minden vasárnap megfordult, természetbolyongásai közben; Berda József nevét viseli az újpesti utca, amelynek egyik kapualja alól elindult minden vasárnap, hogy erdei himnuszokat írjon az erdei Gévagombához, vagy A finom tinorúgomba dicséretét zengve.

Irodalmunk egyedülálló jelensége, senkihez sem hasonlítható, nincs elődje literatúránkban, nincs követője sem. Berda József, a vén dörmögő dömötör, a mackócammogású, az epikureista magános csillag, megismételhetetlen pályájú ezen a furcsa — különös hazai égboltozaton.

Négy elemivel teremtett irodáimat, költészetet. Kétnégy sorokban képes volt egy életérzést felkorbácsolni.

Tímárlegények, korcsmárosnék, kofaasszonyok voltak a barátai. Átnyomorgott évtizedeket, s olyan vonzalommal volt képes zslroskenyerekről, eperpálinkákról írni, hogy a szavakból ízek, illatok csapnak ki, a megismételhetetlen tökély erejével.

Kosztolányi fedezte fel, Ilylyés írta róla az első nagy el-