Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-23 / 9. szám

EHZZH—5

dik, később a negyedik fogorvos, a rendelőt kitelepítették az üzemből és szépet, korszerűt kaptak a városban.

— Általában reggel hatkor indultam hazulról és délután négykor értem haza. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen négykor—fél ötkor keltem, mert indulás előtt el kellett látnom a kislányomat, s hazatérésem után két óráig magánbetegeimet kezeltem, azután még anyai és háziasszonyi teendőim is voltak, bár az anyósom és a férjem sokat elvégeztek helyettem. Ebben az időben kialakult a kislányomnak egy rossz szokása, amit azóta szerencsére kinőtt. Az éjszaka közepén, amikor végre mélyen elaludtam, 6 felébredt és beszélgetni kezdett. Mire elaltattam, az én szememből kiment az álom, közeledett a perc, amikor megszólalt az ébresztő és indulnom kellett. Bizony elég sűrűn megesett, hogy elment a vonat, mire a pályaudvarra érkeztem, akkor loholnom kellett az autóbuszhoz, s ha már ott sem volt szerencsém, maradt az autóstop. Százhalombatta felé rengeteg teherautó jár, a sofőrök rendre megismertek, s ha lélekszakadva megérkeztem az Osztapenko-szoborhoz, perceken belül megállt egy autó s kiszólt egy barátságos sofőr: „Tessék beszállni, doki néni.” A doki néni megszólítás akkor is kijárt, ha a sofőr történetesen az apám lehetett volna. Az is megtörtént nemegyszer, hogy fáradtságomban elaludtam a sofőrfülkében, a vezető nem tudta, hol van a rendelő, elvitt a saját végállomására, onnan pedig jó nagyot kutyagolnom kellett. Amelyik sofőr ismert, az elfuvarozott a rendelőig, és ott gyöngéden felébresztett: „Megérkeztünk, doki néni.”

— Hazafelé rendszerint még körülményesebb volt az utazás. Befejeztem a rendelést, kimosakodtam és átöltöztem, már indulni akartam az állomásra, amikor kopogtak a rendelő ajtaján és bejött valaki cipóra dagadt arccal. „Az ég áldja meg, doki néni, húzza ki ezt az átkozott zápfogat, mert megőrülök a fájdalomtól." Mit tehet olyankor egy orvos? Levettem a télikabátomat, fel-Dr. Mährer Katalin

húztam a fehér köpenyt, beadtam az injekciót, és vártam a hatását. Közben hallottam, hogy elmegy a vonat, elmegy az autóbusz, és arra gondoltam, vajon kapok-e teherautót, amivel hazatérhetek Budapestre.

1969-ben megszületett a második kislány és a doktornő úgy döntött, hogy igénybe veszi a gyerekgondozási segélyt, otthon marad. Élete gyökeresen átalakult. Magánrendelését megtartotta, de az orvosi munka összefolyt a háziasszonyéval, az időbeosztás elvesztette szigorú, kötött határait, egyfajta örökmozgó életforma alakult ki. Gyerekholmit mosott és közben jött egy fogfájós beteg, fúrta és tömte a fájós fogat, amikor bebújt az ajtón a kislánya: „Anyu, játsszál velem."

A szülési szabadság második évében felcsillant a lehetőség, hogy közelebb kerüljön Budapesthez. Nyugalomba vonult a budaörsi fogorvos, dr. Mahrer Katalin pedig megpályázta az állást, de nem kapta meg. Budaörs jóval közelebb van, mint Százhalombatta, sűrűn közle-, kedd kék pesti autóbusszal elérhető. A kudarc kissé letörte, s már arra gondolt, hogy felmondja Százhalombattán az állását, Budapesten helyezkedik el, de a fővárosban bizonytalan ideig csak helyettesítést kaphatott volna. Biztos megélhetését nem cserélte fel az esetlegessel. 1972. június 1-én

lejár a gyermekgondozási segély ideje, visszatér Százhalombattára, bár időközben megpályázta az újonnan szervezett fogorvosi állást a Buda környéki Üröm községben.

Mindezt sok csöndes mosolylyal, panaszos hangsúly nélkül mondja el. Már az édesapja mellett megtanulta, hogy orvosnak lenni szolgálat s még erősebben megtanulta a Százhalombattára vezető hajnali utakon, a teherautók huzatos vezetőfülkéjében, vagy a füstszagú vasúti kocsiban. E „kétlaki” életben szórakozásra kevés ideje maradt. Rendelés után fáradtan leül a televízió elé, szakirodalmat olvas, mert a fogpótlás terén specialista szeretne lenni. Budán van a lakása, a férje műterme, a kislányait itt szeretné iskolába járatni, arról tehát aligha lehet szó, hogy végérvényesen vidékre költözzenek, legfeljebb közelebb szeretne kerülni az otthonához, a családjához.

— Június elsején minden valószínűség szerint ismét elindulok Százhalombattára. Nehéz elhatározás? ... Mindenütt vannak gyógyulásra váró betegek és én arra tettem esküt, hogy a legjobb tudásom szerint igyekszem meggyógyítani őket. Ezért lettem orvos.

Baróti Géza

JHluitluí cl napim nézne az en i he e

Az öltözék, amelyben dolgozik, hasonló az űrhajósok ruházatához; a sisak elrejti az arcát, a sustorgó szikraesöben árnyak kígyóznak körülötte, fekete árnyékörvények váltakoznak a hideg, kemény fény csapásaival.

E lobogás középpontjában ott áll az, akiről még semmit sem tudunk, tejfehér fényben rejtőzködik, csak a mozdulatai rémlenek fel, kimért, szabatos, pontos mozdulatai, amelyek nyomán kévékben csap fel a szikra.

Igen, a hegesztőt munka közben nem sokáig nézheti az ember, a szeme könnyezni kezd, úgy érzi, mintha napba bámulna, vagy eleven csillagok, szupernóvák tüzes spiráljába temetkezne, mígnem belevakul.

Talán a különös védőöltözék miatt, vagy a kegyetlen fény örvénylésétől megtévesztve én mindig azt hittem, hegesztő csak férfi lehet. Kemény, bronzarcú, szarkalábas szemű, szikár férfi, akinek pillantása éles, mint a kés; és íme, egy mosolygós, kedves arcú, törékeny asszony jön felém a fény hálójából kibontakozva; pirosbabos kendővel lekötött barna haja, szelíd tekintete, halk hangja, fiatal mosolya van. A maszk, a védőburok most félreértésnek tűnik, vagy tévedésnek az a felismerés, hogy hegesztő csak férfi lehet.

— Nem túlságosan nagy tévedés — mondja hégrádi Ferencné, a Ganz-MÁVAG hegesztő szakmunkása. — Gondolom, ebben a szakmában valóban fehér holló a nő. Amikor elkezdtem tanulni ezt a mesterséget, 27 esztendővel ezelőtt, a Ganz Hajógyárban, velem együtt 40 fiatal lány látott neki. A végén én egyedül maradtam meg a szakmában közülük, azóta is a munkatársaim majdnem mind férfiak...

A szemében mosoly bújkál, fények játékából kirajzolt mosoly.

— De mégsem mondanám, hogy férfimeslerség ez. Nem érzem sem nehéznek, sem fárasztónak. És azt sem tapasztaltam, , soha, hogy netán a férfiak rátermettebbek volnának. De ez mór, ugye, dicsekvésnek tűnik...

— Aligha hiszem, hogy dicsekvés.

— Higgye el, mégiscsak van valami köze a büszkeséghez. Hiszen kezdettől fogva becsületbeli ügynek tartottam, hogy a szakmámban ne maradjak el a férfiaktól. És ez az érzés, ami ösztönöz, ami igyekvést von maga után, mindmáig megmaradt bennem.

— Miért választotta ezt a szakmát?

— Nem választottam, véletlenül történt így.

— És a véletlenből hogyan lett törvény?

— Tizenhat esztendős koromban, 1945-ben, dolgozni mentem a Ganz Hajógyárba. Néhány hetes tanfolyamon tanultam meg a szakma alapelemeit. És ahogy megtanultam, hozzám is nőtt, önmaga kezdte követelni, hogy elsajátítsam csínját-bínját. És a hozzáértés szerintem már egyenlő a szeretettel.

— A vasas szakmának voltak hagyományai a családjában?

Százhalombattai látkép

(Novotta Ferenc felvételei)

A hegesztonö a Ganz MAVAG-ból

— Nem. Nem voltak hagyományai. Édesanyám kozmetikus volt, édesapám kádársegéd, 1943-ban meghalt a fronton. A felszabadulás után anyámmal együtt mentünk el dolgozni, ugyanarra a munkahelyre kerültünk, ő a hajógyárban betanított munkásként, sajtológépnél dolgozott, én hegesztő lettem. És most már az is maradok.

— Mióta dolgozik a Ganz-MÁVAG-ban?

— Tizenkét esztendővel ezelőtt Jöttem át ide a Ganz Vezérlőberendezések Gyárából. Nem volt ez amolyan hirtelen változás, mondhatnám, a csere „családon belül” történt.

— Az előbb említette, hogy becsületbeli kérdésnek tekinti a „lépéstartást” a férfiakkal. Munkatársainak többsége mindig férfi volt; ők mit szólnak ahhoz, hogy egy nő esetenként, ebben a „férfias szakmában” különb a férfiaknál.

— Nem érzem magamat különbnek, ök pedig mindig, minden esetben, a múltban, a jelenben is megbecsültek, egyenértékűnek fogadtak el.

— És a gyár vezetőitől is ugyanezt a megbecsülést kapja?

— Ugyanez vonatkozik a gyár vezetőire is. Sohasem éreztem hátrányát annak a munkámban vagy a jövedelmemben, hogy aszszony vagyok. Az ötvenes évek elején sztahanovista voltam. Két és fél esztendővel ezelőtt pedig megkaptam a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Váratlanul ért ez a kitüntetés, de minek tagadjam, nagyon örültem neki.

— Ki osztozott az örömében?

— Jólesett, hogy á munkatársaim ugyanúgy örülnek, mint én, büszkék voltak rám, akkor láttam: közülük valónak éreznek, és ebből szeretet, megbecsülés származik. Az az igazság, nekem mindig két dolog volt fontos az életemben: a munkám és a családom. Ez a kettő szépen kiegészítette egymást, a munkám tette lehetővé, hogy becsülettel felneveljem a gyermekeimet.

— Mennyi idősek a gyerekek?

— A nagyobbik lányom — Annának hívják, mint engem — huszonhárom éves, a Kandó Kálmán Felsőfokú Technikum elsőéves hallgatója. A kisebbik, Erzsi, most érettségizik.

— Mindkét lány otthon van még?

— Anna, ha minden az elképzelések szerint történik, az idén nyáron férjhez megy. Én azt szoktam neki mondani, majd elhiszem, ha látom. ilyenformán tréfálkozunk. Addig természetesen velünk marad ő is.

— Milyen lakásuk van?

— Nemrégiben kaptunk az újpalotai lakótelepen egy háromszoba összkomfortos lakást. Mindenünk van, a háztartás gépesített, csak televíziónk nincs. Nem akarom, hogy a lányoknak elvonja a figyelmét a tanulástól. A tévé sok időt elvesz az emberektől, néha oktalanul sokat, szerintem az eleven színház, az opera, a hangverseny többet ér. Nagyon szeretjük a zenét, még én is konyitok hozzá, a lányok nyolc esztendeig zongorázni tanultak, így hát rám ragadt valami.

A szemében ismét megjelenik a fényekből szőtt mosoly.

— Olvasni keveset olvasok. A hegesztőfény megviseli az ember szemét. Nehezemre esne az olvasás. De úgy vagyok vele, a szemem majd megpihenhet, ha nyugdíjba megyek; nem tudok más munkát elképzelni, nem válnék meg a mesterségemtől semmiért. A látvány, ahogy felcsap a fehér szikraörvény, nekem megszokott látvány, mégis örömet ad; ha hosszabb ideig otthon vagyok szabadságon, komolyan mondom, belebetegszem. Mondogatják is itt a műhelyben, hogy engem a munkám éltet.

— Mennyi a jövedelme?

— Azért kérdezi, mert látta, hogy nálam van a fizetési cédula?

— Nemcsak azért. Kíváncsi vagyok rá különben is.

— Tessék, megmutatom, Ennyit kerestem március hónapban túlórákkal, mindennel együtt...

Nézem a cédulát. A végösszeg: 5560 forint.

— Ez egy kicsit több a szokottnál — mondja a hegesztőnő. — Nem akarom becsapni, a havi átlagkeresetem körülbelül 4000 forint. Mondtam már az előbb, megbecsülnek, anyagilag is, erkölcsileg is. Nincs okom panaszkodásra.

Ehhez csak annyit tehet hozzá a riporter: Légrádi Ferencné, a több tízezer embert foglalkoztató budapesti nagyüzem, a Ganz-MAVAG egyik legkitűnőbb hegesztő szakmunkása. A törékeny asszony, aki szikraesőben tölti napjait, egyenlő a férfiak között, sőt valamivel több is ennél... Ha az arcába tekint az ember — úgy, bizony úgy érzi —, mintha napba nézrte.

Kristóf Attila

13