Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-23 / 9. szám
Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia magyar lapjait olvasgatva bukkantunk rá néhány, a magyar múlt emlékeiről szóló híradásra, a nyelvünk ápolására, népi kultúránk megbecsülésére serkentő tudósitásra, és Jelentésekre is, amelyek azt bizonyítják, hogy az egyetemes értékek őrzése közős gond és közös kötelesség. Íme, a szemelvények, továbbadjuk olvasóinknak. ÚJ SZÓ PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A CSEMADOK mellett működe Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság pályázatot hirdet a következő tárgykörökből készülő munkákra: a) nyelvjárási anyaggyűjtés; b) földrajzi névl (dűlőnévl) anyaggyűjtés; c) nyelvhelyességi megfigyelések; d) nyelvi nevelési tapasztalatok; e) összehasonlító nyelvészeti tárgykör; f) terminológiai megfelelések gyűjtése. A pályázatok — lehetőleg gépírásban — a CSEMADOK KB elmére (Bratislava, Mlerové nám. 3—4.) küldendők be 1972. augusztus 31-ig. — A pályadijak összege: 100«, «00 és 500 korona. (Bratislava, Oj Sző, 1972. március 9.) * QYÁRFÁS JENŐ-EMLÉKHÁZ SEPSISZENTQYÖRQYÖN Sepsiszentgyörgyön, a Gyárfás Jenő utca 7. számú házat, amelyben a Székelyföld európai hírű nagy művésze 1925-ben bekövetkezett haláláig 45 éven át dolgozott, a közelmúltban emlékházzá avatták. Az emlékház falán a mester számos alkotása tekint a látogatóra, de ott vannak a szobákban az ifjú művész vázlatai, levelei, különböző kedves használati tárgyai, életének kegyelettel őrzött relikviái. Fenti képünk Édesanyám című festményét ábrázolja. UTUNK KEREKEN 50 ÉVE... DR. BÜKKÖSY GYULANÉ DUDVTZ ÁGNES BARTÖK-EMLÉKEl 1922 februárjában tartotta Bartók Béla első romániai hangversenykörútját. 19-én Kolozsváron, 20-án Nagyszebenben, 21-én Szászsebesen, 24-én Marosvásárhelyen, 26-án délután és este ismét Kolozsváron lépett a közönség elé. Bartók marosvásárhelyi hangversenyét nagyon rosszul szervezték meg. Engem mintegy négy héttel azelőtt felkértek a szereplésre, de azt senki sem tudta megmondani, hogy mit fogok énekelni. Bementem egypárszor a hangversenyrendezö irodába és érdeklődtem, nem érkezett-e meg a kotta, de mindig csak „nem" volt a válasz. Az utcán is sok ismerős fogott meg s kérdezték, hogy fogsz énekelni a Bartók-esten? Csak azt felelhettem. hogy „nem, nem énekelek". Igaz, hogy a plakátokat idejében kifüggesztették, de a műsor nem volt rajta feltüntetve. A műsorokat csak a hangverseny napján, délelőtt nyomtatták ki. 1922. február 23-án, péntek este jelent meg a lakásomon Révész Béla, a hangversenyrendező és dr. Ziegler Károly, városi tisztiorvos, Bartók sógora és házigazdája... Kocsiba ültünk és elmentünk Ziegler Károlyék lakására. Bartók Béla ott ült az íróasztalnál és kottázott — emlékezetből. Az első dal — Istenem, istenem, áraszd meg a vizet — már le volt írva. Láttam, hogy a kíséretet is odaírja. Kértem, ne fárassza magát, elég nekem az énekszólam is. Megbeszéltük, hogy másnap tízkor találkozunk a városi zeneiskola egyik tantermében ... A próba nagyon simán zajlott le... Azzal vál ■ tunk el, hogy este nyolckor a művészszobában találkozunk. Én egy kicsit elkésve érkeztem a hangversenyre ... M jw ar Siö Az ittabéi Kossuth-szobor története (Részlet) Az ittabéi Kossuth-szobron van egy keltezés: 1903. Ez az évszám a szobor öntésének esztendeje, vagy pedig ekkor állították fel. Az első világháború végén a falun átvonuló katonák közül egy lovastiszt megállt a szobor előtt, célba vette, és pontosan a szív magasságában keresztüllőtte. A lövés helye a mai napig is látható. Az említett lövés után rossz napok következhettek a szoborra, és a helybeliek, féltvén, hogy ennél még nagyobb baja is eshet, leszedték talapzatáról, és elrejtették a templom kórusának lépcsője alatti fülkében. A negyvenes évek elején előhozták a szobrot rejtekhelyéről, és régi helyére állították. Élő tanúk állítása szerint a háború végén egy csoport partizán állt meg előtte tanakodni. — Hát ez meg ki? — kérdezte a parancsnokuk. — Kossuth Lajos, a magyar szabadságharcos — válaszolta egy katona. — Akkor maradhat — hangzott az ítélet. Így áll hát a szobor Ittabé főterén, egyetlen az egész országban, amely átvészelte a viharokat. Dicsérendő dolog, hogy az ittenieknek sikerült megmenteniük. Ha lehet az országban számtalan Kossuth Lajos utca, földműves-szövetkezet, iskola, akkor miért ne lehetne egy szép és megbecsült szobor is? (Magyar Szó, Cjvidék, 1972. március 5.) Mikor rám került a sor, elénekeltem a három Bartók-dalt. Bartók kívülről kísért, más kotta, mint az, amit ott írt le emlékezetből, nem állt rendelkezésére ... Hangverseny után a művészszobában a vásárhelyi zenetanárok várták Bartók Bélát. Körülfogták az íróasztalt, ahová leült, és nagyon kérték, ajándékozza a dalok kéziratát a városi zeneiskolának. „Nem, nem, mondta, én ezt a művésznőnek ígértem és csak neki adom." Mivel a zsebében nem volt se töltőtoll, se más író alkalmatosság, valaki egy rendes grafitceruzát adott a kezébe, s ő ezzel írta rá az ajánlást: „B. Dudutz Agnes őnagyságának szíves emlékül Bartók Béla." A tanárok bankettet akartak rendezni a tiszteletére, de ő szabadkozott, hogy nagyon fáradt, és visszautasította a meghívást. Fellépésemért 300 lei honoráriumot kaptam. Ez eléggé bántott, mert én igazán nem voltam rászorulva, Bartók Béla viszont azért koncertezett, mert köztudomásúan nehéz anyagi viszonyok között élt. Attól tartok, hogy ezt az összeget az ő tiszteletdíjából vonták le. A fél évszázad előtti események legbecsesebb dokumentuma: a kéziratos kotta, 1956 óta az RSZK Zeneszerzőinek Szövetsége őrzi. A kéziratnak az Universal Edition-nál megjelent kottaszöveggel való összevetése rendkívül érdekes filológiai és alkotáslélektani következtetésekre vezet, a két változat ugyanis sokban különbözik egymástól. (László Ferenc közlésének rövidítése: megjelent Kolozsvárott, 1972. február 25-én, a romániai írószövetség Ötünk című hetilapjában) A TÉMA : MIKSZÁTH KÄLMÄN Mikszáth Kálmán születésének 125. évfordulója alkalmából a CSEMADOK nagykürtösi járási bizottsága irodalmi vetélkedőt szervezett. A döntőt Fazekas Agnes, az ipolysági gimnázium II. osztályú tanulója nyerte. — Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy megnyerted a versenyt? — Nagyon örültem. Pedig nem akartam részt venni a versenyen, mert arra gondoltam, hogy a felkészülés a tanulás rovására megy. De most már úgy érzem, megérte. Sokat tanultam és tudtam meg járásunk nagy szülöttjéről. Sokat segített tanárom, Korpás Pál: könyveket kölcsönzött, és ha valamit nem értettem, szívesen megmagyarázta. Apukám is sokat segített. Azt hiszem, mindkettőjüknek azzal fejeztem ki legszebb hálámat, hogy sikeresen helytálltam. (Vasárnapi Oj Szó, Bratislava, 1972. március 12.) Doktorrá avatás Március 3-án az Újvidéki Egyetem bölcsészettudományi karán a nyelvtudományok doktorává avatták Matijevics Lajost, a magyar nyelvi és irodalmi tanszék nyelvész asszisztensét. Matijevics Lajos A vajdasági magyar dióknyelv címmel írt doktori értekezését dr. Penavin Olga, az Újvidéki Egyetem bölcsészettudományi karának egyetemi rendes tanára, dr. Szathmári István, a budapesti bölcsészettudományi egyetem dékánhelyettese és dr. D. Bartha Katalin, a budapesti bölcsészeti egyetem nyelvtudományi tanszékének tanára előtt védte meg. (Magyar Szó, márcluz 4.) A PÁRVÁLASZTÁS EGYIK PROBLÉMÁJA - A SZOCIOLÓGUS SZEMÉVEL Húsvét után néhány nappal történt. A kutatóintézetben, ahol dolgozom, egy 35 év körüli, szolidan öltözött, feszélyezett mozgású asszony keresett fel. Mongolid arcán szemének tisztasága és vonásainak elrajzoltsága egyforma erővel uralkodott. Az a típus, akinek testformáján igen, de arcán nem pihen meg a férfiszem. Néhány szónyi, tétova bemutatkozásából kiderült: matematika-földrajz szakos tanár egy vidéki kisváros gimnáziumában. Jövetelének céljáról csak négyszemközt hajlandó beszélni. — Pesti rokonaimnál vakációzom, és ez számomra alkalom a személyes megismerkedésre. Írásait ugyanis már ismerem, és éppen ezek bátorítottak, hogy gondjaimat megosszam önnel. — Ez nagyon megtisztelő — válaszolom —, de voltaképpen miről van szó? — Hát... hogy is kezdjem ... Egy közmondás igazsága felől szeretném faggatni magát. — És melyik lenne az a közmondás? — kérdem növekvő kíváncsisággal. — A mi vidékünkön úgy mondjuk: suba a subához, guba a gubához. Mit tart erről a népi bölcsességről? — Úgy vélem — felelem némi tűnődés után —, ez is annyit ér, mint a legtöbb közmondás, szállóige, aforizma. Általánosítanak bizonyos tapasztalatokat, tartalmaznak többkevesebb részigazságot. Van bennük néhány valódi szín — az élet végtelen tarkaságából. De mi dolga magának ezzel a közmondással? — Sokat töprengtem rajta, különösen az utóbbi években. Én ugyanis elvált vagyok, és házasságom romlása idején gyakran összevetettem e közmondás értelmét a magam sorsával. — És mire jutott? — Bevallom, nem sokra... Házasságomról igazán elmondható, hogy abban „suba subával” párosult. Méghozzá nem is akárhogyan. Volt férjem 15 holdas, én 20 holdas parasztcsaládban születtem. Az enyém is, övé is régi katolikus család. Gyermekkori élményeink — bár nem ismertük egymást — olyannyira hasonlítottak, hogy nevetve ámultunk, amikor az udvarlás éveiben emlékeinket kicseréltük róluk. Még kedvenc ételeink is azonosok voltak. Az általános iskola után mindketten gimnáziumot végeztünk, hogy később — mintha a sors tudatosan tervezte volna — évfolyamtársak legyünk a szegedi egyetemen. Itt ismerkedtünk meg egy matematikai konzultáción — mert tudnia kell: még a matematika iránti szenvedélyes érdeklődés is összefűzött bennünket. — Diplománk megszerzésével összeházasodtunk. Két év múlva kisfiúnk született, akit mindketten nagyon vártunk. Szépen, egyetértésben éltünk. Pályáinkon sikereket arattunk, különösen férjem, aki tehetséges révén nálam gyorsabban emelkedett. — És ekkor — családi életünk talán légmeghittebb időszakában kezdődött az a történet, amely rácáfolt a közmondás igazságára. Férjem munkája során megismerkedett egy nálam tíz évvel fiatalabb csinos és okos egyetemista leánnyal, akinek csalódja, gyermekkora, neveltetése merőben különbözött az övétől. Mégis vonzalom, barátság, talán kölcsönös szerelem is támadt közöttük... — Ami ezután következett, azt felesleges részleteznem. Tavaly nyáron békességgel elváltunk, lakásunkat kétfelé cseréltük, volt férjem feleségül vette egyetemista barátnőjét. Kisfiúnk velem maradt, és én megpróbáltam berendezkedni egy új, társ nélküli életre ... Az elbeszélés itt abbamaradt. Látogatóm éles, fürkésző tekintetét rám emelte -mintegy jelezve, hogy én következem. — Ennek a válási történetnek a kisfiú és ön a vesztese, és a vesztesekkel hivatásomnál s alaptermészetemnél fogva egyaránt mélységesen együttérzek. De ön nem együttérzést, hanem véleményt kért tőlem. Ezért hadd mondjam meg: effajta házasságbomlás évente ezrével történik társadalmunkban. Itt van az asztalomon a legújabb demográfiai évkönyv. 1970-ben csaknem 23 ezer házasság bomlott fel Magyarországon. Ebből 13 ezer — hasonlóan a magáéhoz — társadalmilag homogén házasság volt, vagyis olyan, ahol a házasfelek ugyanahhoz a társadalmi réteghez, csoporthoz tartoztak... — Ha így állunk — szól közhe vendégem —, akkor hol érvényesül a közmon-. dósnak az a bizonyos részigazsága? — Ne feledje: a társadalmilag homogén házasságok nemcsak a felbomlott, hanem a működő és stabil házasságoknak is a többségét alkotják. A kérdés megítéléséhez azt kellene tudni, hogy saját típusán belül milyen a társadalmilag homogén és a vegyes jellegű házasságok válási gyakorisága. Magam most készülök ilyenféle vizsgálatra. Néhány külföldi szociológus és hozzátehetem, néhány hazai pszichológus is, esküszik az olyan házasságok nagyobb stabilitására, ahol a felek társadalmi hovatartozása és származása azonos, vagy legalábbis hasonló. Szerintük tehát „a subák és gubák” összeillésében jelentős az igazságtartalom. — Ez szép, de én a maga véleményére lennék kíváncsi — szakít félbe némi türelmetlenséggel vendégem. — Nézetem szerint is fontos, figyelmet érdemlő tapasztalat sűrűsödik e pár szavas közmondásban. Csak helyesen kell értelmezni. A régi közfelfogás századokon át azt olvasta ki belőle: úr az úrral, paraszt á paraszttal házasodjék. Ma ugyanezt a gondolatot — a társadalom szerkezeti változásainak megfelelően — sokan így fogalmazzák: fizikai dolgozó a fizikaiak közül, szellemi foglalkozású a szellemiek közül válassza ki jövendőbelijét. — Szerintem ennek a közmondásnak sokkal mélyebb, szociológiai jelentése van. Nem a hasonló foglalkozású, hanem a hasonló értékű emberek összeillésére , erősebb házastársi összetartozásra figyelmeztet. Köztudomású, hogy minden ember személyisége értékeket hordoz, amelyek részben természeti, részben társadalmi eredetűek. Ezeknek az értékeknek főbb csoportjai biológiai, szexuális, gazdasági, társadalmi, érzelmi, intellektuális, kulturális és morális jellegűek. A sokféle emberi értékek közül a foglalkozás részint a gazdasági, részint a társadalmi értékcsoporthoz tartozik. Többé-kevésbbé meghatározza az illető keresőképességét, jövedelmét, vagyoni helyzetét, továbbá társadalmi presztízsének, megbecsültségének szintjét. A foglalkozás tehát egyik fontos eleme, de korántsem összessége az ember személyiségbeli értékeinek. — Mármost két ember személyiségbeli összértéke attól, hogy az egyik esztergapad, a másik íróasztal mellett dolgozik —, még nagyon is hasonló nagyságrendű, nagyon is kiegyensúlyozott lehet. És megfordítva: abból, hogy mindketten középparaszti családba születtek és matematikusnak készültek, nem feltétlenül következik, hogy a házasfelek személyiségi értékeinek kezdetben megvolt egyensúlya egy életen át fennmarad. — Elbeszéléséből — amit nagyon is fontos lenne szembesíteni volt férjének véleményével! — úgy tűnik, hogy az önök esetében két tényező borította fel ezt az egyensúlyt. Az egyik: férjének a magáénál sokkal gyorsabb és meredekebb pályaemelkedése. A másik egy negatívum, az tudniillik, hogy férjének — gyors karrierjében rejlő — értékfölényét maga nem tudta másfajta, általános emberi vagy jellegzetesen női értékproduktumokkal ellensúlyozni. Nem bizonyos, hogy házasságuk felbomlása szükségszerű és elkerülhetetlen volt. Hiszen tíz- és százezerszámra vannak jól működő házasságok, amelyekben a férfi magasabb társadalmi státusát, nagyobb keresőképességét a feleség szexuális és érzelmi értéktöbblettel, gondos otthonépítő munkával, színvonalas gyermekneveléssel, vagy éppen a férj pályasikereihez nyújtott, közvetett segítségével egyenlíti ki. — Lehetséges, sőt valószínű, hogy a foglalkozásbeli, műveltségbeli vagy életkori hasonlóság, vagyis az értékek egy-egy kategóriájában megvalósuló összhang növeli egy párkapcsolat szilárdságának esélyeit. De bizonyos, hogy egy házasság sorsát végső soron nem az egyik vagy másik kategóriában, hanem a különféle értékkategóriák összességében kialakult harmónia és egyensúly megléte, vagy hiánya dönti el. Valahol itt, ebben az egyensúlyban kell keresni a tartós, időtálló érzelmek, rokonszenvek, vonzalmak forrását is ... A csend, amely most a szavak fölébe kerekedik, a gondolatok megméretésének csendje. Vendégem mintha enyhén elpirult volna. Mintha a tetten ért ember zavarával küszködne. Aztán mégis megszólal: — Nem is tudja, milyen pontosan beletalált az én problémámba ... — Tudni nem tudtam. De kezdettől fogva sejtettem, hogy magát ez a bizonyos közmondás nem a múlt, hanem a jelen miatt érdekli... Házasságának felbomlása történelmileg is, érzelmileg is túlságosan lezárt ahhoz, hogy emiatt érdemes lett volna felkeresnie ... Tehát? — Tehát... megkérték a kezemet — válaszol önfeledt nevetéssel látogatóm. — Vagyis helyesebben megkérte a kezemet egy nagyon kedves, korban hozzám illő szerszámkészítő szakmunkás. Csak 8 általánosa van, de már elkezdte az esti gimnáziumot. Én még nem adtam választ neki... — Én viszont már válaszoltam mindkét problémájára — búcsúzom látogatómtól. — Arra is, amit feltárt előttem, s arra is, amit rejtegetett előttem. Mert amit a sokat emlegetett közmondás szociológiai értelmezéséről mondtam, az nemcsak a kimúlt, de a születő házasságokra is érvényes ... Lőcsei Pál 10
