Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-15 / 8. szám
Qudóiúk között ét , ‘L N Ö K \ A nők világáról szóló új sorozatunkat a Tudományos Akadémián kezdtem. De nem akadémikust, kiemelkedő tudóst választottam ki, hanem a Széchenyi alapította intézmény egyszerű tisztviselőjét. Zalai Györgyné az Akadémia külügyi osztályán, hivatalos néven a nemzetközi kapcsolatok főosztályán dolgozik. — Mivel foglalkozik ez a főosztály? — Gondozza az Akadémia és a különböző országok közötti tudományos munkaterveket. Lebonyolítja az Akadémia által rendezett konferenciákat. Gondoskodik a vendéglátásról és tudósaink külföldi rendezvényekre való utazásával összefüggő teendők ellátásáról. Nemzetközi kapcsolatainkat ápolja tehát. Külföldi tudósokat fogad, hazai tudósok külföldi utazásait készíti elő. Ennek a szellemi gépezetnek egyik kis csavarja Zalai Györgyné. — Szeretném, ha saját szavaival határozná meg beosztását. Az Akadémia Klubjában beszélgetünk. — Nem tolmács vagyok és nem kísérő. Egészen pontosan: programszervező. Lehet, hogy ennek a munkának egyik feltétele a hajlam a türelemre, hajlam az udvarias készségre, az aprólékos gondra, a gondoskodásra. Ezeket az erényeket azonban ilyen munkakörben nem lehet gyakorolni külföldi nyelvek ismerete nélkül. Egy érkező indiai tudóst nem fogadhatok magyar nyelven. Saját anyanyelvemen egy francia professzortól sem kérdezhetem meg, hogy milyen ebédet kíván fogyasztani. Zalai Györgyné három idegen nyelven, németül, franciául és angolul tökéletesen beszél s ezeken a nyelveken levelez is. Ennek a női munkának — ő mondja azt, hogy a gondoskodás, a vendéglátás, az aprólékosság par excellence női munka — a kiinduló alapja a nyelvtudás. Zalai Györgyné férje gépészmérnök, egyetlen leánygyermeke a keszthelyi agráregyetem végzős hallgatója. Egy ideig családjával együtt vidéken élt, ahol „csak háziasszony és anya voltam”, jegyzi meg. Az Akadémia előtt a Szabó Ervin Könyvtárban és a Kulturális Kapcsolatok Intézetében dolgozott. — Hol, mikor sajátította el azokat az idegen nyelveket, amelyeknek az ismerete mai munkája alapja? — Gyermekkoromban — feleli. Olyan társadalmi rétegben nőtt fel, olyan környezetben nevelkedett, amely a szellemi igényt és a magas fokú műveltséget az élet sine qua non-jának tartotta. Édesapja dr. Kluge Endre volt, a neves ideggyógyász, nagyapja a kiemelkedő jogász, dr. Harrer Ferenc, aki néhány esztendeje halt meg, mint a magyar országgyűlés doyen-je. Harrer Ferenc feleségének az édesapja, Wohlrab Flóris, kora egyik jelentős matematikusa. Harrer Ferenc leánytestvére, Harrer Paula volt a felesége Szarvas Gábornak, a Magyar Nyelvőr alapítójának, a magyar nyelvtudomány egyik nagy alakjának. A szellemi igényesség Zalai Györgyné családi öröksége. Ezt ő így fogalmazza meg: A programszervező — Családomban a tudományok művelőinek igen széles köre található, ök a tudományt mind magas fokon művelték vagy művelik. A családi baráti kör is a szellemi elithez tartozott és a háború után valamennyien jó lelkiismerettel kezdhették el az új életet. Ez pedig nagy erő! Miután gyermekkoromat sokféle, nagyon okos ember körében tölthettem, széles körű szellemi türelmességre, alkalmazkodó képességre és igényességre tehettem szert. Akadémiai beosztása révén — mikor érkezik a külföldi vendég?, hol rendeljünk szállást neki?, mikor telexezzünk?, hova küldjük a magyar vízumot?, melyik magyar tudós utazik külföldre?, hova?, hogyan készítsük elő • az útját? — sok külföldi és hazai tudóssal ismerkedett meg. Néhány nappal ezelőtt érkezett vissza a Vietnami Demokratikus Köztársaságból és Indiából. Európát, a skandináv államok kivételével, jól ismeri. — Említsen olyan hazai vagy külföldi tudóst, akivel való megismerkedése élményt jelentett — vetem föl. Két férfit említ. — Erdei Ferenc, az Akadémia néhány esztendeje elhunyt főtitkára páratlan személyiség volt és pótolhatatlan. A külföldi tudósok közül a legnagyobb hatással volt rám a zágrábi Akadémia elnöke, Grga Novak régész, aki idős már, rosszul is hall, mindamellett elragadó ember. — S mi volt benne az elragadó? — A nyíltsága. Az őszintesége. A mi munkánk igen érdekes, az a vonzereje, hogy nem sematikus, még olyankor sem, ha ez úgy kényelmesebb volna. A mi munkánkban, a nemzetközi kapcsolatok ápolásában nagyon nagy a szerepe a jó személyi kapcsolatoknak. Ezt semmi más nem pótolhatja. Hírünk a világban egyébként is nagyon jó és igen kedvező. Sok év tapasztalása: a mi tudósaink szorgalmasak és szerények, s külföldön azonnal kitűnik az, hogy milyen kiváló alapképzettséggel rendelkeznek. Nyugaton általános a szakosodás, amely olyan arányokat ölt, hogy egy-egy tudományos ember a saját munkaterületén kívül máshoz nem ért, más már alig érdekli. Ilyen szakbarbárság nálunk még nincs. Nincs ennyire általánosan. A mi tudósaink sokoldalúan képezett, nagy, teljes egyéniségek. — Ez mind szép, igaz és szívem szerint való. De nincsenek munkája közben gondjai? Nehézségei? A hivatalok bürokráciáját említi meg. — Munkánk időnként azért keserves, mert meg kellene a sokszor nem ebben a világban élő tudósnak magyarázni azt, hogy milyen bürokratikus, szervezési nehézségekkel kerülünk szembe. A referenset ilyenkor mindig belső düh feszíti. Szeretné az ügyet a legegyszerűbben, a legelőnyösebben intézni. S ebben a női türelem, de a női praktikusság is sokszor segít. — Múltkor egy indiai újságírónővel beszélgettem. Nálunk tanul, s eszményképként emlegette a magyar nők helyzetét, azt, hogy mennyire sikerült megvalósítanunk a nemek egyenjogúságát... Mi erről a vélemény? — Az indiai nő véleményétől kissé eltérő. Eléggé általános az, hogy ugyanolyan színvonalú munkáért a nő kisebb fizetést kap, mint a férfi. — Egy nyugati lapban olyan véleményt olvastam, hogy a dolgozó nő helyzete megnehezíti a családi életet. Hogy a szocializmusban nincs idő a gyermeknevelésre, vagy a háztartásra. Mi erről a véleménye? — Azt már említettem, hogy az a munka, amelyet végzek, talán jobban illik egy nőhöz, mint egy férfihez. A gondoskodás, türelmesség, aprólékosság női erények. De azt is hozzátehetem ehhez, hogy csak bizonyos koron túl illik jobban a nőhöz. Ezt azért mondom, mert az otthontól való bizonyos fokú függetlenségre is szükségünk van. Ezt úgy értem, hogy a gyerekek felügyeletével ne kelljen folytonosan foglalkozni és a háztartás se döcögjön, ha az asszonynak esetleg el kell utaznia, ha este nincs otthon a feleség. Ebből a szempontból szerencsés helyzetben vagyok, mert leányom, aki egyetemi hallgató, a szükséges alapokat megkapta addig, amíg nem ebben a beosztásban dolgoztam, s még több szabad időm volt. Férjem rendkívülien nobilis, s miután időnként az ő munkája is hasonló az enyémhez, kénytelen az egyenjogúság erényét gyakorolni. Néhány olyan kérdést is érintettünk, melyek látszólag jelentéktelenek. Nem a munkával, inkább a közérzettel függenek össze. A jó munka azonban jó közérzetet föltételez, ezért nem érzem ezeket a kérdéseket jelentékteleneknek. Mit vár az emberektől? Mi szerez neki igazán örömet? Milyen a munkahely légköre? Azt válaszolja, hogy az az igazi öröme, ha sikerül valami. Szereti, ha szeretik az emberek, szereti, ha megbecsülik. Néha akadnak olyan főnökök, akik megteremtik a munka biztonságát. Neki szüksége van erre a biztonságra. S ha van biztonsága, ha vezetői megteremtik a számára, „én — amint mondja — játszom, tehát jól végzem a munkát”. A játéknak azzal az örömével, mintha kötelessége nem is munka volna. Mindenki érdekli, közli velem, szereti az embereket, jót vár azoktól és többnyire jót is kap. — Még mindig csalódottá tesz, ha azután becsapnak. Ebből a megjegyzésből én azt olvasom ki, hogy hivő ember az, aki még mindig csalódni képes. Emberhivő. A fásult ember már csalódásra is képtelen. Ruffy Péter c/t qyemu Arckép — bordásfal előtt Így erősödik a hasizom bármi más; a humánum teljességéhez tartozik, ezért tekintem hivatásomnak, személyes kötelességemnek, hogy tanítványaimmal megkedveltessem. Ha úgy vesszük, közösségi-életemnek ez az értelme, s ezzel maradék nélkül elégedett vagyok. — Pilisvörösvár húsz kilométerre van a fővárostól. Nem túlságosan fárasztó az odavissza út? — Egyetlen dolog lehet fárasztó, a kedv nélkül végzett munka. De erről nálam nincs szó. Annyi a bajom: kevés időm marad alvásra. De mindezt én magam vállaltam, így hát panaszkodásra aligha van jogom. Nemrégiben felajánlottak nekem Budapesten egy kitűnő, mószertannal foglalkozó edzői állást. A fizetésem is nagyobb lett volna, az életem pedig jóval kényelmesebb. Nem vállaltam, mert ragoszgodtam a gyerekekhez és úgy hiszem kölcsönös ez a ragoszkodás. — Nagyobb jövedelemről beszélt az előbb. Ha nem al-Ha tanítványaival együtt látja az ember, nem tud különbséget tenni közöttük; a fiúsán rövidre vágott szőke haj, a gyermekien tiszta arc dehogyis sejtteti a valóságot:. Brenner Erika diplomás testnevelő tanár, magasan kvalifikált szakoktató, az egyik legnagyobb budapesti sportegyesület kondíció trénere. Az ifjúságot nehéz kirekeszteni a tekintetből, a komoly hivatás, a tanári tekintély sem tagadhatja el; mintha gyerekek között élve egyhelyben állna az idő, s nem tudna kibillenni a közös játékok, örömök, könnyű gondok bűvöletéből. A játékos ember, a homo ludens minden jó tulajdonsága megtalálható az ifjú testnevelő tanárban, a komolyság is, mert jól tudja, hogy komolyság nélkül a játék csak amolyan üres időtöltés marad. A tanítványai „tanítónéninek” szólítják de amikor egy-egy izgalmas röplabda-meccsen beáll közéjük, egyikük-másikuk szájából önkéntelenül kiszalad a „te” megszólítás, a közibük tartozás jelzéseként. Budapesthez néhány kilométernyire, a pilisvörösvári általános iskolában és gimnáziumban tanít immár öt esztendeje, amióta elvégezte a Testnevelési Főiskolát. Nehéz lenne megállapítani, miféle hajlandóság csábította erre a pályára, miféle vágyaknak engedelmeskedett, milyen sorsra gondolt, amikor 18 esztendős korában a TF-re kérte a felvételét. Hiszen éppúgy érdekelte az irodalom. mint a sport, éppúgy vonzódott a szellemi dolgok köréhez, mint választott hivatásának, a testnevelésnek a szépségeihez. És később sem az egyik, sem a másik vonzalom értékét nem veszítette el. — Tulajdonképpen minden a gyerekek miatt történt — mondta beszélgetésünk elején. — Mindig is szerettem a gyerekeket, s túl ezen érdekelt az a szinte megfoghatatlan varázs, ahogy emberré válik az ember, ahogy kinő a gyermekkorból, sohasem felejtve el a gyermekkort, sohasem változtathatva meg azt, amilyenné akkor lett. játék, tanulás, eszmélés közben. Talán ezért lettem pedagógus, szerettem volna, ha befolyásolni tudom ezt az önkéntelennek tűnő varázslatot. A „szakmám”, az, hogy testnevelő tanár vagyok, olyan közelséget tételez fel. amely talán más tárgyaknál szinte megvalósíthatatlan. A tornaórától — ha megfelelő a légköre — senki sem fél, a közös játék, a közös erőkifejtés bizalmat, majdhogynem testvériességet ébreszt. És ez a bizalom teret nyit a nevelésre. Az én véleményem szerint a sport nevelő ereje sokkal nagyobb, mintsem mostani eszközeinkkel teljesen kifejteni tudnánk, sokakban még az elképzelésére sincs lehetőség, nemhogy a megvalósítására. Legalábbis úgy érzem, a magyar iskolai oktatásban a mostaninál lényegesebb szerepet kellene a sportnak tulajdonítani. Ezen a téren is ki kellene használnunk a kínálkozó lehetőségeket. Nem, dehogyis az élsportra gondolok, inkább a különösebb felelősség nélkül való szép, egészséges játékra, hiszen az olimpiának nincs más értelme minthogy közösségi szellemre, nemes versengésre neveljen. Ezért hiszem azt, hogy a sport az embernek ugyanannyit jelenthet, mint
