Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-12-09 / 25. szám
7“ / n/l ' • ' Hí ' J /? *• TENQERENTÚLI (jöuuuj JCUu^L ej Mat'd if Ip/ört/tj turnéjukról Már októberben hazaérkeztek kéthetes turnéjukról. Azóta mindketten próbálnak délelőttönként, játszanak esténként: Tolnay Klári a Madách Színházban, Bárdy György a Vígszínházban. Amikor elindultak, még színes ősz volt, most télbe hajlik az idő; meszsze van már New York, Montreal, Torontó. De az emlékek élnek; a messzi tapsok mintha itt zenélnének, összekeveredvén az itthoni, mindenesti tapssal. Azóta, hogy megérkeztek, alig találkoztak. A riporter se képes „összehozni” a hármas randevút — kénytelen tehát igazodni a színházi próbarendhez. Így keresi fel elsőül Bárdy Györgyöt a Vígszínházban. Milyen volt az amerikai—kanadai vendégjáték? — Remek — mondja a színész. — Mindketten úgy vagyunk, hogy csak most dolgozzuk fel magunkban az élményeket. S mind több kedves mozzanat bukkan fel az emlékezetünkben. Négy előadáson léptünk fel; két estén New Yorkban, s egy-egy bemutatónk volt Torontóban és Montrealban. Az első részt vidám s hazai emlékeket idéző magánszámokból állítottuk össze, a másik rész komolyabb volt, de, azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom: a műsor mindkét része, valamennyi előadáson, őszinte és tomboló sikert hozott. A színésznek lételeme a siker — ez természetes; a taps az ő legszebb zenéje. Mondják, a művész szeret lubickolni a sikerben. De itt nemcsak erről volt szó. Néztük az arcokat a nézőtéren; szomjasan itták a magyar szót, s egy-egy sanzon, egy-egy verssor eléjük idézte a pesti házakat, fényeket, ízeket, s mintha mindannyian itthon lettünk volna, s együtt énekeltük volna az emlékdalokat. S előadások után — meg a szünetekben is — valósággal sorbaálltak az öltözők előtt. Ismerősök és ismeretlenek — de ott már mindenki ismerős volt, sőt; közeli ismerős, Budapestről, vagy más magyar városból, falvakból. Én azt hiszem, az ilyen turné egy kicsit küldetés is; a művészek messzi tájakra viszik el a haza üzenetét — s a haza nem valami elvont, patetikus fogalom; a haza: egy dallam, egy szó, egy emlék, egy ház. És sok minden más. Az ifjúság, vagy a gyermekkor, szerelmek, küzdelmek, gondok, örömök. Nos, ezeket láttam én meg a tekintetekben. Amerikában és Kanadában, amikor honfitársaim ültek a nézőtéren. Meghatóan szép volt az egész... (Szép volt. Am a dramaturgia ilyenkor oldó anyagot kíván: valami humorosat kérünk Bárdy György emlékeiből.) — Humoros emlékben is bőven volt részünk — ahol magyarok találkoznak, éljenek bár a hazától messze tájakon, a humor, a jellegzetes és sajátos magyar humor is jelen van. Impresszáriónk, Mr. Buchsbaum (természetesen magyar származású), a premier előtt elégedett volt a műsorom első részével; tetszett neki például az elmaradhatatlan Gugyerák, melyet megkövetelt tőlem a kinti közönség. De a második résztől már nem volt elragadtatva, kivált, amikor megtudta, Schiller A kesztyű című költeményét is elmondom, összekapcsolva egy Karinthy Frigyesremekművel (Két verssor között). „Ez túlságosan komor”, mondta Mr. B., „biztos bukás." Elmondom akkor is — közöltem. „Egyetlen tenyér sem fog összeverődni” — jegyezte meg az impresszárióm. Majd, makacsságomat látva, letérdelt, s egy százdollárost lobogtatott: „Ha nem mondod el ezeket a dolgokat, megkapod a pénzt.” „Nem!” — feleltem. „Kétszáz” — mondta ő. „Elmondom” — ez volt a feleletem. Így is történt. Hatalmas siker, tapsvihar a New York-i premieren. Utána az impresszárióm bejött az öltözőmbe, megölelt és ezt mondta: „Egy Buchsbaum is tévedhet.” (Humorra — humort. Talán akad még egy történet.) — Hát persze. Visszafelé jövet, a chicagói repülőtér Ijesztő forgatagában kerestem az amszterdami géphez a kijáratot. Egyszerre csak. harminc-negyven méterről, megszólal egy jellegzetes pesti hang, természetesen magyarul: „Ml az, Bárdykám. Késünk, késünk ...? Haha-ha!" Halmai Imre volt — megírták neki, mikor leszek a chicagói repülőtéren. S most, a Vígszínházból a Madách Színházba megyünk; ott próbál Tolnay Klári, akiről jelzőt talán felesleges írni, szerepeit szükségtelen felsorolni. Premierre készül, néhány perc ideje van csak a próbaszünetben, két jelenet között. Nem is kell feltennünk a kérdést, ő mondja ki helyettünk: — Milyen volt? Felejthetetlen. Négy este, négy találkozás különböző nemzedékekkel, különböző emberekkel, akiket ha nem is H. G. Wells időgépével, de a magyar szó erejével röpítettünk haza azokra az órákra, amikor együtt voltunk New Yorkban, Torontóban és Montrealban. Amikor átadtam a közönségnek azt a pesti csokrot, melynek nem egy sanzonja, dala fűződik régi és új filmjeimhez, máris éreztem azt az eltéphetetlen kontaktust, amely csak így alakulhat ki közönség és előadó között. Megvallom, egyszer én sem tudtam uralkodni érzelmeimen. Amikor a New York-i és torontói előadáson elkezdtem énekelni azt a slágert, hogy „Álmaimban valahol már jöttél felém”, olyan szipogás volt a nézőtéren, hogy egy pillanatra abba kellett hagynom az éneket: én is meghatódtam. Mert egyszerre számomra is ismerős lett mindenki. Eszembe jutott nekem is minden: otthon, régi filmek, sikerek; eszembe jutott a hazám, melynek követeként indultam el amerikai és kanadai magyarokhoz. Ezt a pillanatot nem felejtem el. Ott döbbentem rá arra: nekünk, művészeknek is mennyi kötelezettségünk van, hogy itthon és a határokon túl, frázisok és pózok nélkül, de a művészet erejével, versek rímeivel és sanzonok dallamaival is ébren tartsuk azt a különös érzést, amit úgy hívunk: hazaszeretet. A kötődést az otthonhoz, a szülőföldhöz, az emlékekhez, az ifjúsághoz. Én azt hiszem, ez a pillanat jelképe volt annak a küldetésnek, amikor a mi új művészetünk képviselői szerte a világban vallanak az új hazáról, meg az emlékekről. (Egy közbevetett kérdés: mit adott elő Tolnay Klári a négy előadáson?> — A már említett pesti csokorban természetesen szerepeltek a Katyl-nóták, amelyeket annyiszor énekeltem itthon — színpadon, rádióban és televízióban, s amelyeket ott is nagy szeretettel fogadott a közönség, mind a négy estén. A műsor második felében A Vágy villamosából adtam elő Blanche nagymonológját, majd Bárdy Gyurival eljátszottak Antoine Ma este egyedül vagyok című egyfelvonásos víg játékát. Ne tartson szerénytelennek: sikerünk volt. (Amint az imént megbontottuk egy vidám történettel a megható motívumokat, ezt kérjük most Tolnay Kláritól is.) — Emlékszik Hersch nénire, a részletesre, aki éveken keresztül megjelent a színházi öltözőkben, fehérneműkkel, csomagból érkezett árucikkekkel, s mindenki vásárolt tőle — részletre —; (ő volt az, aki Szabó Sándor lakásán, a művész New Yorkba érkezése után egy nappal, reggel 7 órakor jelentkezett az esedékes pesti részletért.) Hát nálam is jelentkezett New Yorkban, megérkezésem másnapján, kora reggel, a következő szöveggel: „Csókolom, drága művésznő! Meg tetszik ismerni a hangomat? Én vagyok a Hersch néni.” Mondtam, persze hogy megismerem drága Hersch néni. Közölte, hogy megnézi az előadást, ami nagy dolog, mert őneki kevés az ideje.. Majd így folytatta: „Drága, aranyos művésznő! Tudom, hogy mindig szívesen tetszett tőlem vásárolni. Én hoztam magammal Pestről ide Amerikába abból a finom magyar damasztból, amit itt nem is lehet kapni. Nem volna szüksége, drága művésznő egy kis finom magyar damasztra?" Szabadkoztam. Igazán kedves magától Hersch néni, de hát repülőgépen utazom, nem vállalkozom arra, hogy a damasztot hazavlgyem, különben igazán ne törődjön az ajándékozással... Mire Hersch néni: „Ki beszél itt ajándékozásról? Én dollárért akartam magának eladni damasztot!” — Magyar damasztot — New Yorkban! (Tolnay Kláritól kérem a zárómondatot. Máris elmondja:) — Utazni jó, világokat és világtájakat megismerni jó, s jó elvinni az otthon üzenetét azoknak, akik messze élnek a hazától. Demeter Imre Bárdy György (Herényi felv.) Tolnay Klári (Réger felv.) INCSEK adakozással lehetővé Vált nagy és rendszerezett gyűjtemények megvétele Is; Az 1812. évi rendelkezés értelmében pedig a Nemzeti Múzeum is részesült — igaz, csak a bécsi császári gyűjtemény válogatása után — a hazai földből előkerült leletekből. Hosszú és göröngyös utat kellett megtenni a mai állapotig, amikor törvény van arra, hogy minden földből előkerült lelet az állam tulajdona, s így múzeumba jut. Mind a mai napig e három forrása van a múzeum, illetve az Éremtár gyarapodásának: ajándék, vétel és földből előkerült lelet. Az ajándékozók közül mintegy a múzeum második alapítójaként említik a szerzők a magyar származású, de Bécsben élt Delhaes István festőművész nevét, aki 1901-ben a Nemzeti Múzeumra hagyta majdnem 20 000 darabos, művészi érzékkel gyűjtött antik, magyar és külföldi éremanyagát. Különleges ajándékként jutottak a múzeum birtokéba rendkívül értékes, tengerentúlról származó újkori aranyak is, amelyek egy magáncég, a Wass—Molitor Társaság által kerültek kibocsátásra. A cég nevét adó egyik társ — Vass — magyar származású volt, s még a kibocsátás évében, 1855-ben egy sorozatot elküldött ajándékként a Magyar Nemzeti Múzeum éremgyűjteménye számára. Íme, néhány fénykép a gyönyörű kötet 82 képéből. h. m. Apafi Mihály erdélyi fejedelem százdukátosának előlapja 1614-ből Székely Mózes erdélyi fejedelem tízszeres aranyforintjának előlapja 1603-ból A körmöcbányal 100 dukát súlyü Szent Győrgyérem előlapja, ifj. Roth Jeremiás műve 1138-ból (Novotta Ferenc reprodukciói) II. Rákóczi Ferenc fejedelem dukátosának előlapja 1101-ből I
