Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-11-24 / 24. szám

* Az orvos: /■ — Az orvostudomány Mm. meghosszabbította az emberi életkort. Ezért egy­re több az idős férfi és nő. Többségük egészséges, csak éppen erejük csökken, fá­radékonyabbak, és kevés­bé ellenállók a betegségek­kel szemben. Azonban megfelelő környezetben, rendezett körülmények kö­zött még évtizedekig elél­hetnek. A szociológus: — Az utóbbi évtizedek­ben alapvető változás ment végbe a családok szerkeze­tében. A nagy családot — több generáció együttélését •— felváltotta a kis család. A kisparaszti gazdálkodás helyébe a nagyüzemi gaz­dálkodás lépett, ezzel meg­szűnt a földtulajdon össze­tartó szerepe. Az ország nagyarányú iparosítása, s az, hogy az ipar elsősorban városokban létesült, to­vább lazította a családi kö­telékeket. Hiszen a fiata­lok elmentek dolgozni az iparba, majd beköltöztek a városokba, az öregek pe­dig magukra maradtak. Ma már csak a nagy ünnepe­ken és a családi esemé­nyeknél van együtt néhány órára, néhány napra a csa­lád. Egy vizsgálat szerint „Az országban a 60 éven felü­liek 23 százaléka egyedül él. Családja, közeli rokona, akire támaszkodhatna, nin­csen. A nyugdíjasok 40 százaléka gyermekével la­kik, 25 százaléka pedig az unokájával.” Ügy tűnik, a rokonaival együttélő öreg helyzete jó, hiszen szükség esetén számíthat gyerme­keire, unokáira. Csakhogy: a fiatalok reggel elmennek munkába, és csak este tér­nek haza. Ha tehát a nagy­mama vagy a nagyapa megbetegszik, egész nap nincs, aki egy pohár vizet adjon, aki törődjön vele. Ezért is állapította meg az időskorúakról szóló vizs­gálat: „A legrendezettebb körülmények közt élő öre­gek 13 százaléka is magára marad betegsége esetén.” A fővárosi tanács egyik szociálpolitikai előadója azt mondta: — Az idős, magányos emberek ellátása és gondo­zása legjobban a szociális otthonokban oldható meg. Hiszen ott étkezést, meleg szobát, betegségük esetén orvosi, ápolónői ellátást kapnak. Csakhogy Magyar­­országon sok az idős, gon­dozásra szoruló és kevés a szociális otthon. Egy-egy helyre hónapokat, olykor éveket is várni kell. Tud-e várni az, aki már ma gon­dozásra szorulna ...? De ha volna is elég férőhely... Nem akar mindenki szo­ciális otthonba menni! — Budapest III. kerüle­tében, Óbudán, Csillaghe­gyen, Békásmegyeren sok idős ember él — mondta a 111. kerületi tanács egész­ségügyi osztályának veze­tője. — A kerület lakossá­gának 18 százaléka betöl­tötte a hatvanadik életévét! Itt volt a legnagyobb gond: mi legyen a magányos öre­gekkel? Ezért, 1969 végén, kél évi időtartamra az Egészségügyi Miniszté­rium minket bízott meg azzal, hogy az öregekről való gondoskodásnak egy új formáját kísérletezzük ki. E kísérlet lényege egyetlen mondatba sűrít­hető: az idős embereket az otthonukban kell ellátni. 4Sulyok KW*: yfi[ú ftM 6 0*2^. tojás. Kopott bérház kopott lépcsőjén kapaszkodunk fölfelé. Erzsi néni meg­megpihen, nagyokat szusz­­szán. Hatvanöt éves. Tíz éve nyugdíjas. Csöngetésünkre töpörö­dött öregasszony nyit ajtót. Botra támaszkodik, lába befáslizva, több mint negy­porszívót, s amikor tiszta a szoba, fát vág az udvar végében, gyújtóst aprít és bekészíti a kályhába. Ami­kor mindezzel készen van, sakktáblát vesz elő, felállít­ja a figurákat és lejátsza­nak egy partit. Mint min­dig, most is Lajos bácsi nyer.,. Erzsi néni nehéz szatyrot cipel. A szatyorban kenyér, krumpli, tej, cukor, liszt és \ szantno imre rajza ven évig állómunkát vég­zett. Nagyot hall, fonodá­ban dolgozott. Erzsi néni kirakja a szatyor tartalmát, a nénike kiszámítja az ér­te járó pénzt, majd cédulát ad át, legközelebb ezt és ezt kéri a boltból. Erzsi né­ni fakult pongyolába bújik, fejét beköti és takarítani kezd. Amikor a szobában már szemernyi por sincs, és tiszta a szőnyeg is, kiva­salja a tegnapelőtt mosott ruhákat, aztán berakja a szekrénybe. Mire végez, a nénike három csorbult szé­lű porceláncsészében kávét tesz az asztalra. Kortyol­gatjuk a kávét, aztán bú­csúzunk. Viszontlátásra, Erzsiké, pénteken várom, mondja a néni. Erzsi néni valósággal rö­pül lefelé a kopott lépcső­kön. Mintha a munka meg­fiatalította volna. Talán ér­zi is, mert azt kérdezi tő­lem. — Gondolta volna, ked­ves, hogy ez az öregasszony négy évvel fiatalabb ná­lam ...? — S a szívós, egészséges öregek életereje árad belőle. A betegekre is. B. Zoltán bácsi négy éve nyugdíjas. Hajógyárban dolgozott, hívták vissza nyugdíjasként, de azt mondja, elég volt a munká ■ hói, hiszen tizenkét éves korában kezdte. Zoltán bá­csival bevásárolunk: ne­gyed kiló kenyér, egy do­boz Kossuth cigaretta, li­ter tej. A bolttól nem mesz­­sze, egy kertes kicsi házban lakik az, akit Zoltán bácsi Lajos bácsinak szólít. Lajos bácsi valaha szép szál ember lehetett, de ma már kétrét görbül, a feje és a keze remeg. Zoltán bácsi a szanaszét heverő ruhákat berakja a szekrénybe, bekapcsolja a a gondját, hálásabb és ra­gaszkodóbb, mint egy gye­rek. A III. kerületi tanács egészségügyi osztályán egy dossziét tesznek elém. Eb­ben a gondozottak és a gondozók névsora, pontos címe. Jelenleg 130 gondo­K. Sándorné gyorsmoz­gású, hatvan körüli asz­­szony. öt éve nyugdíjas, tanítónő volt. — Gyula bácsi, a gondo­zottam egyedül él. A fele­sége régen meghalt, a fiuk a második világháborúban elesett. Gyula bácsi kilenc­­venegy éves. Korához ké­pest jól bírja magát, első­sorban törődésre, szeretet­­re vágyik. A szomszédom­ban lakik, ezért is vállal­tam el a gondozását. Reg­gel nyolckor átszaladok hozzá, megnézem, ébren van-e már. Amíg mosako­dik, elkészítem a reggelijét, amíg megeszi, beszélge­tünk. Elmosom az edénye­ket, rendet rakok és haza­megyek. Ha megfőtt az ebéd, átviszem. Amíg ebé­del, beszélgetünk. Minden érdekli, újságot olvas, könyveket; rádiózik, tévét néz és mindezt megvitat­juk. Estefelé újból átme­gyek hozzá, vacsora után elköszönök tőle és bezárom u lakását. S. Ilona nyugdíjas ápoló­nő. — Hatvannégy éves, szélütött férfit gondozok. Reggel nyolckor megyek hozzá először. Megmosda­tom, az ágyból kiültetem a fotelba, megreggelizte­tem, rendet rakok körülöt­te. Hazamegyek, megfőzöm ez ebédet, majd újra elme­gyek hozzá, megetetem, visszafektetem az ágyba, mert ebéd után szeret szundikálni, öt óra körül megint ott vagyok, kiülte­tem a fotelba, beszélge­tünk, aztán megvacsorázta­­tom, megmosdatom, lefek­tetem. Másfél éve viselem az ismerősei vagy a szom­szédai között van-e olyan, akit szívesen látna gondo­zójául. Ha van ilyen, fel­keressük és megkérdezzük, vállalja-e a gondozást. Ha igent mond, megbeszéljük a részleteket. Ha nem vál­lalja, akkor a meglevő gondozóinkat kérjük meg. zott van a kerületben, és 60—70 gondozó. — A több ezer idős em­bert tekintve nem alacsony ez a szám? — kérdezem. — Pillanatnyilag ez elég. Mert-a 130 gondozott nem mindig ugyanaz a százhar­minc ember! Hiszen: nem­csak az erejük, de a körül­ményük is változik. Pél­dául az egyik kibékül a lá­nyával és hozzáköltözik. A másik a lakásáért egy fia­tal házaspárral eltartási szerződést köt, s ettől kezd­ve. a fiatalok viselik gond­ját. De van, aki kórházba kerül, vagy szociális ott­honba. S a gondozók sem mindig ugyanazok. A gon­dozók többsége ugyanis nyugdíjaskorú, ez érthető is, hiszen a fiatalok egész nap dolgoznak, ilyen mun­kára nincs idejük. A nyug­díjas gondozók is hamar el­fáradnak, erejük csökken, s egy idő múltán kijelen­tik, nem tudják vállalni a munkát. Van, aki megbe­tegszik, kórházba kerül, vagy pedig családja az ed­diginél nagyobb terheket ró rá. — A kerület nagy. Hon­nan tudják meg, ki szorul gondozásra? — kérdezem. — Valóságos felderítő hálózatot építettünk ki. Ha valamelyik körzeti orvos vagy körzeti ápolónő tudo­mást szerez arról, hogy va­lahol elhagyatott öreg él, azonnal értesít minket. De szólnak a vöröskereszte­sek, a tanácstagok, a ház­mesterek is. Vagy az idős ember szomszédai. Mihelyt tudomásunkra jut, hogy például a Virág utcában egy idős asszony segítségre szorul, felkeressük, Meg­kérdezzük, hogy a rokonai, — Mennyi időt tölt a gondozó a gondozottjánál? — Ez sok mindentől függ. Ha magatehetetlen, akkor mindennap meglá­togatja. Ha csak alkalmi segítségre van szükség, ak­kor megegyezésük szerint. A gondozók felírják ma­guknak, mikor, mennyi időt töltenek ott és mit csi­nálnak. Mi rendszeresen ellenőrizzük ezt, és az el­töltött órák alapján álla­pítjuk meg tiszteletdíjukat. A gondozók ugyanis tiszte­letdíjat kapnak a tanács­tól, havonta maximum öt­száz forintot. S ez sokat jelent. Mert a gondozott tudja, hogy őt nem szíves­ségből látják el, és nem függ gondozója kedvétől, mikor megy hozzá. A gon­dozónak pedig — aki nyug­díjas — minden fillér szá­mít. De ezen túl, a tiszte­letdíjnak pszichikai hatása is van. Mert növeli a gon­dozó életkedvét, ha nyug­díjas is, még nem öreg, lám, pénzt is tud keresni! S nap mint nap érzi: rá, és a munkájára valakinek szüksége van. Talán egy kis önzés is van bennük: most, amíg jól bírom magam, én segítek másokon, de ha majd nekem lesz szüksé­gem rá, mások is fognak segíteni énrajtam ... Kérdezgetem a gondozó­kat, hogyan és miért vállal­ták ezt a munkát. Erzsi néni: — Gyakran fájt a fejem, elmentem az orvoshoz, kér­tem, írjon fel valami fáj­dalomcsillapítót. Felírta, aztán azt kérdezte: mivel telnek a napjai, Erzsi néni? Mondtam: felkelek, rendet rakok, bevásárolok, meg­főzök, ebéd után szundí­tok vagy olvasok, este te­levíziót nézek vagy átme­gyek valamelyik szomszéd­ba, beszélgetni. Kérdezte a doktor úr: nem volna ked­ve valakit gondozni? És el­mondta, miről lenne szó. Mondtam, megpróbálha­tom. így történt. B. Zoltán bácsi: — Egyik este ülök ott­hon, nézem a tévét, csön­getnek. Két fiatal nő jött, a tanácstól. Megkérdezték, ismerem-e Lajos bácsit? Mondtam, azelőtt gyakran találkoztam vele az utcán, a boltban, el-elbeszélg et­tünk, de már jó ideje nem láttam, biztosan beteg. A két hölgy azt mondta, hogy Lajos bácsi nagyon egyedül van, gyenge is már, egy kis munka is lenne ott, meg beszélgetni vele, néha sak­kozni, megtenném-e? Mert hogy Lajos bácsi, amikor megkérdezték, kit látna szívesen gondozójául, en­gem nevezett meg. Elvál­laltam. Azóta valahogy nem érzem, hogy egyedül vagyok. K. Sándorné: — Az orvosnál hallot­tam, hogy lehet gondozást vállalni. Bementem a ta­nácsra, itt van a szomszé­domban Gyula bácsi, elvál­lalnám. Egész életemben gyerekek közt voltam, ne­veltem őket, tanítottam, törődtem velük. De attól kezdve, hogy nyugdíjba mentem, nincs senkim, aki­vel törődhetnék. S. Ilona: — Harmincnyolc évig voltam ápolónő. Aztán egyik napról a másikra egyetlen betegem se ma­radt. Kellett valaki... A pénz is jól jön, nem taga­dom, mert nem túl nagy a nyugdíjam. A kerületi könyvtárban két kisfiú áll a könyvtáros pultjánál. Tíz-tizenkét éve­sek lehetnek. — Ütleírást tessék adni — mondja az egyik. — Olyant, ami jó nagybe­tűs ... A másik gyerek, amikor a sor rákerül, fülig vörösen azt mondja: — Valami jó szerelmesei tessék adni... A könyvtárosnő két könyvet tesz elé. — Ez olyan ...? — kér­di a gyerek. — Olyan — mondja a könyvtárosnő, majd, mert látja, furcsán nézek rá, megmagyarázza. — öre­geknek viszik... A tanács egészségügyi osztályán az egyik előadó azt mondta délelőtt. — Az egyéni gondozók mellett gondozó kollektí­váink is vannak. A legfia­talabbak a Raktár utcai ál­talános iskolások. A gye­rekek az étteremből elvi­szik az idős emberek előfi­zetéses ebédjét; újságot és lottószelvényt vásárolnak, könyvtárból könyvet köl­csönöznek, elszaladnak a postára. A felnőtt kollektí­vák: a kerületünkben levő gyárak, üzemek, vállalatok szocialista brigádjai, vörös­keresztes tagjai, ők egy­­egy nagyobb munkát vé­geznek el, pl. tavasszál­­összel kimeszelik az idős ember lakását, nagytakarí­­ianak, felvágják a téli tü­zelőt, megjavítják a kerí­tést, a háztetőt, felássák a kertet, veteményeznek. Az Egészségügyi Minisz­térium kétéves kísérlete az idén lezárult. De még ja­vában tartott a kísérlet, amikor a III. kerületieket Budapest többi kerületé­ből, sőt, az ország sok-sok városából, községéből fel­keresték. Érdeklődtek, hogy és mint csinálják. A kísérlet lezárása után pe­dig azonnal hozzáláttak a szervezéshez. Mert jelenleg az öregekről váló gondos­kodásnak ez a legjobb s legegyszerűbb formája. 9 N

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom