Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-11-24 / 24. szám

ikus" város Későn érkezett Óbudára, megtörtén, megkeseredetten, kiábrándul­tán irodalmunknak ez a csodálatos erejű szellemidézője, aki nem­csak a századvégi és századeleji dzsentrikorszak elenyészését áb­rázolta a bús nosztalgián átütő, ám soha ki nem mondott ítélettel, de történelmünk távolabbi villanásait is, a bástyafalakból kilépő halovány királyi arcéleket, zord katonákat és kardpenge élességű papokat. Vajon miképpen alakul Krúdy és a magyar irodalom egy jelentős korszaka, ha ez a bálvány-nyugalmú és végtelenül érzé­keny író fiatalabban, sértetlen lélekkel és szívvel telepedik meg a romantikus városban, amelynek romantikájából már csak hiába­való cserepeket őriztek a kiskocsmák polcain? Ha Krúdy lilatintás kalamárisából elkezd patakzani Óbuda ezeréves magyar regényes­sége, a nagy és igazi Buda árnyékában és előterében kibontakozó óbudai magyar középkor, amely színességében, drámaiságában és történelmi jelentőségében nem sokkal marad el Zsigmond és Má­tyás Budavára mögött? Milyen gazdaggá és teljessé válhatott volna Óbuda irodalmi meg­örökítése, ha Krúdyt alkotóereje teljében megérinti az a másik óbudai regényesség, az István alapította káptalan histórikuma, a Szent László által befejezett és a tatárjárás alatt elpusztult óbudai bazilika, majd a Nagy Lajos és Erzsébet királynő alapította pré­­postság, amelyről Ransanus humanista püspök is a csodálat hang­ján emlékezett meg. Kevés tája, városa, városrésze van a középkori Magyarországnak, ahol a római ragyogás után olyan pompával ragyogott volna a magyar államiság, mint a porrá vált Óbudán. A XIII. században itt már a második királyi palota épült, falai közt értesült IV. Béla a tatárok közeledéséről. E napjainkban örökre el­enyésző viskóváros nemcsak római romokra épült, de maga alá temette Erzsébet királyné városának klarissza és pálos kolostorait, a királyné által építtetett kereskedőházat és a gazdagodó óbudai polgárok házait. Talán megihlette volna Krúdy mozgékony és éber képzeletét a nagy menekítés, amikor — 1595-ben — az óbudai la­kosságot a végvári csapatok védelmében Esztergomba, majd Érsek­újvárra telepítették a tőrök elől, vagy a Zichy-korszak, ami egészen 1767-ig tartott, amikor a Királyi Kamara visszaváltotta Óbudát o Zichy-családtól és a hányatott életű város megkapta a mezőváros rangját, hogy a XIX. század elején a kereskedők, a kézművesek, vagy a gyárak megtelepedése megváltoztassa Óbuda mezőgazdasági jellegét. Mennyi regénybe kívánkozó alakot termett ez a táj a XVIII. és a XIX. század utolsó és első évtizedeiben. Némelyik, még sértetlen utcában talán azok a gömbölyűre kopott macskakövek lapulnak a földben, amelyeket még a Velencéből érkezett Mazzacuto Ágoston tapodott, aki a mai Miklós tér sarkán selyemgombolyító műhelyt alapított, vagy Frászt Péter és Auguste József, akiknek „szépfestő” gyárában katonaposztót és katonacsákóra való nemezt festettek, de még csak 1784-et jelzett az óbudai kalendárium, amikor Gold­berger Ferenc aranyműves maga mellé vett egy vándorló kékfestő mestert és megvetette a mai „Goli” alapjait. Az óbudai kis- és nagypolgárság élete örök hullámzás volt, fel­lendülés és hanyatlás követte egymást, míg a XVIII. század végén elkezdődött az építészetben és életmódban egyaránt az ellaposo­­dás, az elszegényedés, a Pestre és Buda távolabbi területeire való menekülés, mert a Duna Gőzhajózási Társaság hajógyára már nem tudott lekötni több munkaerőt, a céhkiváltságokkal küszködő és dekonjunktúráktól akadályozott kis manifaktúrák szép lassan sor­vadásnak indultak. Krúdy mindebből jóformán már semmit sem látott, semmit sem hallott és tapasztalt, az ö Óbudáját nappali csen­desség és éjszakai vigadozás jelezte, amikor megérkeztek Pestről a jótorkú borisszák és megszállták a Kéhly, a Tahler, a Flesser nő­vérek kocsmáit. Az öregedő, a halálra készülő Krúdy azonban már nem kedvelte a ricsajos kocsmákat, ha be is ült valamelyikbe, né­mán iszogatta a borát, s merengő tekintettel elnézett a hangosko­­dók feje fölött. Szindbád akkor már a legnagyobb útra készülődött. „Krúdy Óbudája már a múlté” hallani manapság, amikor a bontó­­csákányok és házdöntő gépek csapásai alatt puhán összeomlanak az agyagfalú házacskák. Szindbád nosztalgiájában édeskevés szerepe volt ennek a most végkép eltűnő Óbudának, a sok vihart megért hajós már csak mesélni akart az óbudai csöndben, naponta papírra vetni 16 oldal kéziratot, de a kiadók és szerkesztők mind ritkáb­ban zörgettek a Templom utcai ház kapuján. Ha semmi egyebet nem közölt volna e két világháború közötti korról a „Krúdy világa”, csak a pusztuló óriás kérő, könyörgő, követelőző, kesergő és két­ségbeesett leveleit, meghasonlásának és végső kiábrándulásának híradásait, akkor is többet árult volna el „Krúdy Öbudájá”-ról, Szindbád emberi és írói hajótörésének az egész akkori magyar társa­dalmat árnyékba borító, fojtogató viharfelhőiről, mint azok a kis színes kocsmai fecsegések, amelyek azóta keltek szárnyra. Nem, ez az újkeletű, újraszinezett, szétomló porfelhőiben felma­gasztalt romantikus város nem azonos Krúdy Óbudájával, azzal a tájjal, ahonnan a hajós háromévi keserves veszteglés után örökre elhajózott. Baráti Géza A Mókus utca, amelynek napjai meg vannak számlálva A lakótelep Az 1960-as évtized második felében kezdődött meg az a változás, amely Óbuda múlt­beli képének sanyarú voná­sait eltörölte, s ezt a tájat olyannyira kicserélte, hogy aki tíz esztendővel ezelőtt otthonos volt itt, ma egysze­rűen nem ismerne rá. Kísérletként kezdődött, legalábbis ezzel a szóval il­lették az első időkben. Óbu­dán kezdte meg működését Magyarország első modern házgyára, s az ott előállított betonelemekből, panelekből építették fel az úgynevezett „kísérleti lakótelep” házait, a mostani valóság magvát. A kísérlet azóta kiteljesedett, hatalmas torony- és sávhá­zak nőttek ki a földből, ki­alakult egy teljesen új város­rész, s egymás után dőltek romba a régi földszintes, nedves, olykor vályogból emelt, tipikus óbudai házak, utcasorok. A rekonstrukció gyors ütemben haladt előre, 1970-ben már 70 ezer, 1971- ben 90 ezer ember élt itt, s 1975-re a tervek szerint 130 ezer lakosa lesz a modern Óbudának. Ezen időszak alatt 12 ezer új lakást építenek fel a régi városrész szívében, a mostani időszak nagy mun­kája, a Szentendrei út és a Duna-part által határolt sáv­ban folyik. Most már egyáltalán nem lehet „kísérletezésről” be­afféle pihenő városrész ala­kult itt ki, de nem élettelen közönybe fulladó, hanem sa­játosan pezsgő, teljességet nyújtó, éppen ezért kívána­tos. A Vörösvári úton ottho­nos, hangulatos üzletnegyed alakult ki, a sávházak föld­szintjén apró, de rendkívül forgalmas és bőséges áruvá­lasztékú boltok nyíltak, a ki­rakatok színesítik a lakótelep képét, s világvárosiassá te­szik. Említettem az előbb, hogy hamarosan patriótává válnak itt az új lakók, úgy érzik, mintha régtől fogva ottho­nuk lenne ez a táj. Általában szerencsés embernek tartják azt manapság, aki az óbudai lakótelepen kap lakást. Ezek közül a szerencsések közül egy Baji Károlyné. Ha róla beszélünk, tulajdonképpen a modern Óbuda egy új lakó­jának egyedi, de mégis tipi­kus történetét mondjuk el. Habár csak néhány eszten­deje él itt, úgy beszél Óbu­dáról, mintha ezen a tájon látta volna meg a napvilágot. — Harminchárom eszten­dő alatt — mióta férjhez mentem — a mostani a ti­zenegyedik lakásunk. És kü­lönös módon ez a tizenegye­dik a legkedvesebb; elsősor­ban azért, mert a legszebb és a legnagyobb, de azért is, mert véglegesnek tekinthet­jük, a környezet otthonossá-Rendelölntézet az új Óbudán Épüld hajú a Hajógyárban (Novotta Ferenc és az MTI íelv.) szélni, az előregyártott ele­mekből történő építkezési forma a modern kor lényegé­hez tartozik, a két-három­­négyszobás „panel” lakások­ba egymás után költöznek be a lakók Budapest különböző kerületeiből. Éppen ezért rengeteg itt az új honpolgár, de különös módon az „újak” néhány hónap alatt óbudai patriótává válnak, mert a sa­játos környezet, a korszerű szépség, a táj megőrzött elő­nyei, a jó Duna-parti levegő, a viszonylagos csend idetarto­­zóvá békíti az „idegenek” szí­vét, Budapesten számos új la­kótelep épült az elmúlt esz­tendőkben, s épül tovább a jövőben is, de valamennyi közül talán az óbudai a leg­vonzóbb; itt valóban sikerült megőrizni az új és a régi összhangját, a szalag- és to­ronyházak tömege nem kelti a zsúfoltság és levegőtlenség érzetét, az épületek között tágas, napfényes terek, par­kok húzódnak, nem érződik a „panel-kényszer” egyhan­gúsága, s mivel meglehetősen kevés itt a gyár, a nagyüzem, úgy tűnik, mintha az ember elkülönülhetne a világváros füstjétől, zsivajától. A terve­zők pontosan ezt a viszonyla­gos elkülönülési lehetőséget keresték és valósították meg, ga miatt. Három szobánk van, konyhánk és fürdőszo­bánk, jelenleg hárman va­gyunk, és három embernek ez tökéletesen elég. Hosszú története van annak, mikép­pen kerültünk ide Óbudára. Számomra ez egy kicsit visz­­szatérés is, mert közelebb kerültem a szülőhelyemhez, ugyanis én valamikor Eszter­gom felett egy erdészházban születtem, és Budapestnek ez a része esik legközelebb a Dunakanyarhoz, ezért beszé­lek közeledésről. A nagyvá­rost én csak felnőtt fejjel is­mertem meg, hiszen a gyer­mekkorom a világtól távol zajlott. — Emlékszem, erdőn ke­resztül, három hegyen ke­resztül jártunk iskolába a kis húgommal apám házá­ból, az erdészházból. Entern a szüleim tanítónőnek szán­tak, be is írattak polgáriba, de a négy polgári elvégzése után az iskoláztatásom abba­maradt. Rövid ideig varrni tanultam Esztergomban, de azt sem csináltam végig, őszintén szólva máig sem sajátítottam el a szabás­varrás tudományát, bér oly­kor az unokáimnak varrók valamit. — Kissé előreszaladtam az időben, amikor az unokáim­ról beszélek, hiszen még az A lakótelep eljegyzésemről sem szóltam eddig. Pedig akkortájt a lány jövője egyetlen dolgon ala­pult, férjhez kellett mennie. Az az erdészház pedig hatá­rozottan kiesett a számítás­ba jöhető férfiak útvonalá­ból, így hát semmi csodálni­­való sincs azon, hogy az én későbbi férjemet úgy kom­­mendálták. Amikor megis­mertem Baji Károlyt, 15 éves voltam mindössze. A keresztanyám, aki feladatá­nak tartotta sorsom kor­mányzását, írt az édes­anyámnak, hogy ismer egy nősülendő legényt. A legény apjának Rákospalotán ven­déglője van — írta —, ma­gamagának pedig nyugdíjas állása, kocsivezető a Besz­­kártnál. így aztán engem hazahívtak Esztergomból, vonatra ültünk, bevittek Pestre, és ott láttam meg először a rákospalotai ven­déglőben későbbi férjemet, Baji Károlyt, amint egy nagy „beszkártos-bundában” áll elém. Nem akarom meg­másítani a múltat, minek is hazudnék: amikor először azt kérdezte tőlem, „hozzám jössz-e feleségül?” nem túl­ságos örömmel mondtam: „Hát jó ...” Csak úgy rábó­lintottam, mert sohasem vol­tam vitatkozó természetű. Minek hazudnék, mondha­tom az igazat nyugodtan, hiszen 33 esztendő óta együtt vagyunk, és nem tudnék meglenni nélküle. A mi ese­tünkben jól sikerült a kom­­mendálás. — így kerültem fel Pest­re, Rákospalotán éltünk elő­ször, egy szobakonyhás la­kásban, aztán később, ahogy már mondtam, sokszor köl­töztünk, sok helyen éltünk. Nekem a szüleim mindent megadtak: szoba-konyha bú­tort, ágyneműt ötszöri áthú­zásra, ahogy akkoriban il­lett. Ha így visszagondolok, nem tudom megmondani, szűkösen éltünk-e. Olyan nagyon szegények nem vol­tunk — tűnődve az újságíró­ra néz, aztán magától kér­dezi —, vagy csak nem vet­tem észre? Az biztos, hogy a háború és utána néhány év nagyon nehéz volt. Én hosz­­szú ideig, amíg a gyerekek kicsik voltak, nem dolgoz­tam, csak otthon a családra. A párom továbbra is a Beszkártnál dolgozott, on­nan is ment nyugdíjba nem­régiben, illetve a Budapesti Közlekedési Vállalattól. — 1940-ben született meg a nagyobbik lányom, utána még egy lányom és két fiam született. Csak ez volt szá­momra az élet: a házimunka és a család. Kezdetben ne­héz volt megszoknom, hogy az erdei házból a nagyvá­rosba kerültem, de aztán egyre jobban feltaláltam magam. Aztán a szívemet kitöltötték a gyerekek. So­hasem voltak nekem külön vágyaim, feloldódtam a gye­rekeimben. Amikor aztán ők nagyobbak lettek — 1950- ben született meg a legki­sebb fiam —, én is dolgozni mentem. A Duna Cipőgyár­ban dolgoztam, betanított munkásként két esztendeig, aztán átmentem egy újpesti szövetkezetbe. Néhány esz­tendővel ezelőtt gerincsérv­vel operáltak, ezért a ter­melőmunkából a szövetke­zet konyhájára kerültem. Ebédet osztok és rendben tartom az ebédlőt. Nyolc fo­rint az órabérem, a havi ke­resetem a lakbérpótlékkal együtt 1700 forint. Négy évet kell még dolgoznom a nyug­díjért. Ez az idő majd csak eltelik valahogy, aztán töb­bet lehetek az unokáimmal. Ahogy mondtam, az első la­kásunk Rákospalotán volt, azóta tizenegy helyen éltünk, de mindig szűkén voltunk, a négy gyerek is csak itt Óbu­dán kapott elég teret. Hár­man közülük azóta már ön­álló életbe kezdtek, csak a legkisebb fiúnk lakik ideha­za. Valószínűleg, ha megnő­sül, a családjával együtt itt is marad, ez a lakás miutá­­nunk majd az övé lesz. A legnagyobb lányom a vasút­nál tisztviselő, a másik lá­nyom Pécsett él, gondozónő egy bölcsődében, a nagyob­bik fiam üzemvezető techni­kus, a kisebbik műszerész. Férjem oktatótisztként ment nyugdíjba a BKV-tól, 1800 forint nyugdíja van. Nyu­godtan, elégedettségben élünk. A riporternek még egyet­len kérdése van: miért ked­ves annyira Bajiék számára az óbudai lakótelep? — A lakás nagyon szép, kényelmes és modern. Mon­dom, a kisebbik fiam itthon maradt, ha megnősül, csalá­dostul elfér. Nagyon szeret­jük ezt a vidéket, úgy ér­zem, bensőségesebb, mint a többi fővárosi lakótelep, vagy akár Budapest belvá­rosa. Sok a park, csend van és jó levegő. Nem hiányoz­nak az üzletek, szolgáltató intézmények sem, kényelmes az életünk. Férjem azt mondja, nyugdíjas számára ideális ez a környék, soha­sem unatkozik, társakat ta­lál. Ha ez lett volna a leg­első lakásunk, dehogyis igye­keztünk volna tovább, hi­szen innen senki sem akar elmenni, csak újak és újak. jönnek. Növekszik, szépül Óbuda, ahogy rendjén is van. Kristóf Attila 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom