Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-05 / 3. szám
/Versek itthon Válogatott verseit — hosszú idő után először — a torontói Weller könyvkiadó jelentette meg 1968-ban, az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh támogatásával, kétnyelvű kiadásban. 67 vers, 263 oldalon, bibliográfiával, 7 fényképpel. Most végre Mécs László hazai kiadású kötetének is örülhetünk, mely 1971 őszén az Ecclesia gondozásában jelent meg, Rónay György hozzáértő szerkesztésében és nagyszabású bevezető tanulmányával. 206 vers, 382 oldalon, 11 fényképpel. Mindenképpen ideje volt kiadni itthon is a költő válogatott verseinek gyűjteményét, nemcsak azért, hogy az őt igazságtalanul ért megpróbáltatások, szenvedések — a Magyar Irodalmi Lexikon tanúsága szerint 1953-ban koholt vádak alapján elítélték, és csak 1956-ban rehabilitálták — és következményei alól mind a határon belüli, mind a határon túl élő magyar olvasóközönség előtt az életmű értelmezésével és értékelésével is nyilvánosan felmentsük, s egyáltalán nem azért, hogy rég megtörtént és a imár több ízben is jóvátett dolgokat ismételgessük, és felfakasszunk behegesedett sebeket, hanem inkább azért, hogy — mint Vas István mondja — a „a felülvizsgálat, a mai irodalmi jogszolgáltatás szempontjait is figyelembe véve” mérlegre tegyük a közelmúlt kulturális örökségét is, irodalmunk valódi és talmi kincseit szétválogassuk, és elvégezzük rajtuk a kötelező „aranypróbát”. Van-e Mécs-probléma? Teszi fel a kérdést Rónay György a kötet elején. Inkább volt — de akkor is csak a személye körül, félreértett és tisztázatlan helyzetek szülték, vélt sérelmek és valódi ellentmondások bonyolították. Ha ma Mécs László kérdés, akkor elsősorban mint költő, mint irodalmi érték, mint „megőrzendő régibb hagyományunk" az. Nem kétséges, hogy egy korszerű irodalomtörténet őt nélkülözve sem a szlovákiai magyar irodalom kezdeteiről, sem a harmincas-negyvenes évek magyar költészetéről nem tud tárgyilagosan és hűségesen beszélni. A felmérés, az önkontroll a célja ennek a mostani válogatásnak is, egyrészt a józan esztétika mércéje szerint, másrészt az igényes olvasó számvetésének megkönnyítésére: ki-ki maga vonja le érvényes következtetéseit és szembesítse Mécs lírájának mai erejét régebbi élményeivel. „Az ítélet az idő dolga — írja vele kapcsolatban Gály Iván —: író, költő mindig az utókor színe előtt áll. Írót rehabilitációban megakadályozni nem lehet, ez a mű dolga, mely — akár akarjuk, akár nem — szemben az idővel, önmaga belső erejénél fogva, minden hozzáadás vagy kisebbítés nélkül vagy megnő, vagy megfogy.” Az irodalomkritikus véleménye nem sokat változott az eltel évtizedek óta. Talán csak annyiban módosult értékítélete, hogy Mécs költészetének egyes szakaszait világosabban látja, elfogultság nélkül tud különbséget tenni jó és rossz, közepes és gyenge mű között, s nem szorítják többé tabuk vagy belső görcsök, látszatra kínzó megkötöttségek megállapításainak kimondásában. Bőszavú, sőt bőbeszédű líra ez, kezdetben erős Ady-hatásokkal és megnyerő szociális töltéssel, a szó hangzásában való gyönyörködéssel, a szavalati hatás túlbecsülésével, barokk képalkotással, amely nemegyszer képzavarba torkollik. Magaslatai nem ott voltak, ahol a költő pályája legelején hitte és kereste, hanem a csöndes, meghitt pillanatok egyszerű rögzítésében. Később némiképp feltisztul költészete. Az országot-világot megrázó események hatására, az emberiséget s az emberséget pusztító erők elszabadulásakor papi és humanista kötelességének érezte, hogy keresetlenül szót emeljen, a cifra köntös mögül előbújjon — mint azt egyszer, a Hajnali harangszó című versében tette, mely az első világháborút követő zűrzavaros hónapokban, a gyűlölség kellős közepén békét, megértést és összefogást hirdetett az egész országnak, főként azonban magyaroknak és szlovákoknak —, és figyelmeztessen, ébresszen, buzdítson szeretetre, hazafiságra és egyetértésre. Míg költészete első periódusának termését a hivatás és kísértés között ingadozó vívódás, a sorsát néha vigasztalannak és céltalannak látó premontrei szerzetes lemondásának búja lengi át, aki szeretné „titkos aranyszállal az összes beteg emberi szívet egyetlen gyöngysorba fűzni”, és szeretné „megölelni részvevőn a gyöngéket, az élet szürke, névtelen robotosait, a szenvedőket és a boldogtalanokat”; addig a harmincas évek elején induló második alkotói periódusában már fel-felbukkan a kritikai hang is, társadalmi jelenségek tudomásulvétele és felháborodott „megleckéztetése” is helyet kap benne. Híresek a magyar középosztály önámító és hipokrita jótékonykodását kigúnyoló Olympusz él és jótékonykodik, a népeket egymás ellen uszító nacionalizmust és fegyverkezést leleplező Jártam az ellenség földjén, valamint a Minden magyar vadászszón!, Riport egy ingyentemetésről, Sötét március, Pesti május elseje, Vörösbegy című versei. Ebben a korszakában válik országosan ismert „lantossá”, vándorpoétává, aki tömegeket igéz meg szavalatával, prófétai szenvedéllyel adja elő verseit, melyekben a retorika és a pátosz mind dominánsabb lesz, s egyre hátrább szorul a művészet, a költői egyéniség. A második világháború idején hangja a nyílt ellenállást kockáztatja meg. Ekkor írja meg Imádság a nagy lunátikusért című antifasiszta hitvallását, melyet még a politizáló írástudók közül is csak a legbátrabbak (ha voltak ilyenek) mertek legálisan megfogalmazni. A vers megjelenése majdhogynem Mécs életébe került. Költészetének e harmadik — emberi tisztaságot, a magyarság igaz értékeit tükröző — szakasza ígért a legtöbbet, s ez vezet át a mába, igényli a folytatást. A folytatás azonban elmaradt, noha megteremtődtek a lehetőségek ahhoz — mind a költő fejlődésében, mind társadalmilag —, hogy Mécs László meghaladja végre Illyés Gyula állításait: „Katolicizmusa, amit világszemléletének vall, a keresztényszocialisták magatartására emlékeztet, akik sötét színekkel festik a nyomort, zúgnak a kapitalisták ellen”, de a tanulság levonásakor, a küzdelem pillanatában már meghátrálnák, lemaradnak, s nem tudják következetesen vállalni önmagukat. A folytatást azonban hiába várta a Mécs László költészetét becsülő és mindig nyomon követő irodalomkritika és rajongóinak népes tábora. A költő közösség — és valljuk meg, közönség hiányában, mely verseinek legfőbb ihletője volt — és folytonosság hiányában, az irodalmi életből kirekesztve, visszatért a csöndes meditációkhoz és a magány énekese lett. Ezért az 1950-től a hatvanas évek végéig írt versei nem tudnak elevenen hatni, szolid példázatoknak vagy népies életképeiknek érezzük őket, nemritkán pedig ihletett költőiséggel áthatott rímes prédikációknak. Az olvasó helyzete könnyebb. Nem kell az irodalomkritika mércéjével mérnie. Belefeledkezhet a szavak zengésébe, a versek zenéjét élvezheti, vagy éppen ennek a lírának magyaros képei és hangulatai, a hazai ízek, s mindaz, ami a Mécs-versek mögött van: keltik fel benne a múlt emlékeit, az ifjúság kora tavaszát. Rónay György válogatása mindkét kívánságnak igyekezett megfelelni: az irodalomtörténeti szempontnak is — tekintettel a költő pályájára, stílusára, fejlődésére, nézeteire —, és az olvasóközönség tetszésének is — a rendelkezésére álló anyagból a java termést emelte ki, amit mai ízlésünk és értelmünk is befogad —, és amely egyúttal átfogja azt a harminc évet (hiszen Mécs-kötet éppen harminc éve jelent meg itthon utoljára) is, amely a költőt — mint a bevezető hangsúlyozza — emberileg és művészileg méltóképpen illusztrálja. Hegyi Béla az idemfpiaml MÉCS LÁSZLÓ: (Btíxll^jdUnL Adj’lsten, bácsi. Hát Almádiba mi újság? — „Kérem, nincs itten hiba. Csak ép a fák már őszbe menetelnek és napról napra jobban szemetelnek. Bár nyár van, egyre jobban színesülnek, de cifraságuk nem farsang, nem ünnep. Az ember is gyakorta gyorsan őszül, bár messze érzi még magát az ősziül. Tavasszal még szirom volt a szemét, s csalogány adta hozzá a zenét. Be más szemét a tarka lomb, ha ősz vonóz a fákon, s megborzong az őz! Tavasszal én is, hajh, másképp sepertem, míg mámor rezgeti parkon, kerten, berken." Be bölcs beszéd ez, bácsi! Szüntelen szemetel májusfánk, a szerelem. Szemetel a világtörténelem: szemétdombbá gyűl bűn és förtelem. A szemétdomb nő, a lét minden bája egetverő nagy hegy lesz: Himalája. Hát jómunkát, seperjen csak tovább, borzongjanak a bölcsek s ostobák! 1961. Olvasóink ívják ÚJ KONDOROSSY-MŰVEK — MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ ARGENTIN MINISZTER Több alkalommal beszámoltunk már a népszerű Kondorossy művészházaspár sikereiről és szép munkásságáról, amellyel nemcsak Clevelandben, ahol élnek s dolgoznak, hanem az Államok- és Kanada-szerte meleg elismerést vívtak ki. Az új esztendő első napjaiban érkezett két kép, két új Kondorossy-mű próbájáról készült. Az egyik a clevelandi Sunbeam Shool for Crippled . Children kórus egy csoportját mutatja be, amint próbát tart a „Kalamona és a négy szél" című gyermekoperaoratóriumból. A müvet — magyar témájú szövegkönyvét Kondorossyné irta, magyar népi motívumokkal átszőtt zenéjét Kondorossy László szerezte — a Holden Jennings alapítványból 1300 dollárral jutalmazták. A másik mű megrendelésre készült abból az alkalomból, hogy az Első Magyar Református Egyház 1971-ben ünnepelte fennállásának 80. évfordulóját Cleveland ben. Ez Kanada és az USA legrégibb magyar egyháza, s erre az alkalomra bízták meg Kondorossy Lászlót egy ünnepi óda komponálásával. A sikerrel bemutatott mű — Ode to the Loyalty of First — szövegét dr. Szabó István, az Első Egyház lelkipásztora írta. A tizenkét tagú kamarazenekarra, tizenkét tagú kórusra és szólistákra hangszerelt művet a szerző vezényelte, a helybeli lapok tudósításai szerint igen hatásosan. Az újságok — az Amerikai Magyar Élet, a Cleveland Press, a Sun Press — nagy tetszéssel írnak mindkét mű kifejező erejéről, valamint a bonyolult szólamokat kitünően éneklő kórusokról, amelyek betanításáért Elisabeth Davis Kondorossy odaadó munkáját méltatják. S még egy új kompozíció, amelyről örömmel adunk hírt: Kondorossy László „Davis Son of Jesse" című oratóriumának is folynak már a próbái, méghozzá Budapesten. A hazai refomátus kórusok mutatják majd be, Pungur József lelkész vezetésével. A clevelandi Sunbeam School for Crippled Children kórus próbálja a gyermek-operát, vezényel Kondorossy Lászlóné Az Első Magyar Református Egyház Jubileumára komponált Oda próbáján. Balra hátul dr. Szabó István lelkész és Kondorossy László A Magyar Hírek régi kedves barátja és levelezője, az Argentínában élő Miklós Armand honfitársunk szinte szenvedélyes szeretettel kutatja fel, s ismerteti meg velünk is azokat a magyarokat, akik ott a távolban a tudomány, a művészet, a közélet területén elért sikerekkel megbecsülést szereznek a magyarságnak, s hűek is maradnak a magyar nyelvhez, kultúrához. A közelmúltban Takács István Árpád argentin földművelésügyi államtitkárt mutattuk be lapunkban, Miklós Armand tájékoztatása alapján. Ezúttal dr. Malek Gusztáv nevelésügyi minisztert mutatjuk be olvasóinknak, mondanunk sem kell, nagyon szívesen. Miklós Armandtól megtudtuk: az argentin nevelésügyi miniszter magyar származású, s noha már odakinn született, tökéletesen beszél magyarul. De hadd idézzük Miklós Armand sorait: „Nem akarván nem hiteles, hallás-mondásból származó adatokat továbbítani a Magyar Híreknek, magyar nyelvű levéllel fordultam dr. Malek Gusztáv miniszterhez, s noha éppen országos fontosságú ügyekkel foglalkozott — vette a fáradságot és válaszolt”. íme a miniszter válaszlevelének első bekezdése: „Megkaptam f. évi szeptember 24-én kelt becses levelét, s őszintén meg kell vallanom, Dr. Malek Gusztáv nevelésügyi miniszter és gyermekei, Alejandro Gusavo, Marcelo Enrique, Patricio Gabriel és Carolina Mercedes hogy nagyon meglepett egy magyar nyelvű levelet kapnom, mely nyelveit ma is hibátlanul beszélek...” A továbiakban ír édesanyjáról, akit különösen meghatott a magyar nyelvű levél, majd arról, hogy személyesen igyekszik találkozni Miklós Armanddal, továbbá leveléhez részletes életrajzot csatol. Ebből — Miklós Armand közlése nyomán — megemlítjük, hogy dr. Malek Gusztáv 1929. március 29-én született Argentínában. Szülei Komárom vidékéről vándoroltak ki. ö maga tanulmányai végeztével vegyészeti doktorátust szerzett és egész fiatalon a Bahia Blanca-i tudományegyetem rektora lett. Irodalmi tevékenységet is folytat, s számos nemzetközi tudományos kitüntetés tulajdonosa. Ezúton kívánunk további sikereket széleskörű, fontos munkásságához. ► 4 Bélyegsarok Az amerikai holdkutatás újabb eredményeinek emlékére jelentetett meg a magyar posta 10 forint névértékű emlékblokkot „Apolló—15” elnevezéssel. A kilencszlnű (fekete, vörös, kék, világoskék, sárga, okkersárga, penészzöld, szürke, arany) blokkot Légrády Sándor grafikusművész tervezte. A blokk szegélyén, a bal felső sarokban „Apolló—15" felirat és az űrhajósok neve, ezen belül a Hold egy részlete a három stilizált sólyommal kék, fehér és vörös színekben, mellette a repülés Időtartama „1571. július 26 — augusztus 7" felirat látható. Az embléma alatt a kutatási program helyszínrajzát tüntették fel, a leszállási pont és a holdautóval megtett útvonal megjelölésével. Az útvonalak melletti római számok a' sorrendiséget jelölik. A blokkszegély Jobb alsó részén a három holdutas neve: „David Scott, Alfred Worden, James Irwin” olvasható. A bélyegkép a leszállási helyet ábrázolja, az előtérben a holdautó a benne ülő két utassal, a háttérben a holdkomp, a kitűzött amerikai zászló látható. A legmélyebb megilletődéssel lapoztuk át P. J. honfitárs (Waterford, Ontario, Kanada) szerkesztőségünkbe küldött verses füzetét. Megilletődésünk már a rövid előszónál kezdődött, 6 aztán az őszintén és egyszerűen csorduló versek olvasásakor folytatódott. Elöljáróban azt írja: „Az írás tartja bennem az életet 92-ik évemben is, sem szemüveg sem hallgató nem kell nekem, ez megér vagy ezer verset, amit nem loptam senki költőtől, az én gondolatom mind a természet és az élet...” Mit mondhatnánk valakinek, aki 92 éves korára tisztán megőrizte és használja — szíve minden rezdülését, elméje minden gondolatát rímes sorokba szedve — anyanyelvét, a magyar nyelvet? Talán azt, hogy ezek a versek mind hangvévételüket, mind ritmusukat tekintve a népdal üdeségét árasztják. Mit mondhanánk még? Talán azt, hogy a szerelmes versek és a bányászélet keserves nehézségeit idézők egyaránt szívből fakadnak és távoli leheletük megrezzenti a mi szívünket is. Kívánjuk, hogy P. J. honfitárs sokáig egészségben vesse papírra, amit érez, mert ezek a versek, a szülőhazához tartozásnak is és a távolba sodródott, kenyerüket nehéz munkával megkereső kétkezi dolgozók hétköznapjainak is szép és elgondolkoztató dokumentumai. íme, egy részlet egyik verséből, amely a szülőhazához és a második hazájához fűződő viszonyát tükrözi. Elhagytam én őshazámat De nem felejtem el soha Az nekem a szülőhaza, Hű maradok mindig hozzá Az nevelt fel az tanított. Édesanyám dajkálgatotr Az új hazám befogadott, Polgárjának is fogadott, Van nekem most két szép hazám. Egyik szülő, másik élő Dgy szeretem tiszta szívvel Nem árulom én soha el.
