Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-11-24 / 24. szám
itVauj/tfCW' /r fitfe t d*to%*l*e(*£* JHikej JLdtmen Mikes Kelemen A XVIII. század legkiválóbb magyar prózaírója Mikes Kelemen. Szomorú sors jutott osztályrészéül: a bánatos magány, a reménytelen honvágy jelképévé lett. Akik a háború előtt Magyarországon jártak iskolába, bizonyára emlékeznek a róla szóló vers kezdő sorára: „Egyedül hallgatom tenger mormolását.. Mikes az erdélyi Zágonban született, de korán elkerült onnan. Tízéves lehetett, amikor a kolozsvári jezsuita kollégiumba adták, tizenhét éves, amikor II. Rákóczi Ferenc udvartartásában az úgynevezett Nemesi Társaság tagja lett. (Az apródok, testőrök szervezetét nevezték így.) A szabadságharc után elkíséri a fejedelmet európai útjain, majd Törökországban is az emigrációs csoport tagja marad. A fejedelem halála után többször próbálkozik hazatéréssel, de sikertelenül. Rodostóban hunyt el. A „Törökországi levelek” nem valóságos személyhez szólnak. Gróf P .,. E .. .hez címezi, „édes néném” megszólítással. A kutatások azonban megállapították, hogy a levelek szerint ugyancsak emigráns grófnő nem létezett. Az egyéb bizonyítékok mellett az is alátámasztja ezt, hogy a levelek szerint Konstantinápolyban élő hölgynek ismernie kellett volna a török szokásokat, amelyeket azonban Mikes részletesen közöl és magyaráz. A Leveleskönyv nem kiadásra készült. Élete vége felé Mikes hazaküldte rokonainak különböző fordításait kiadatás végett, a levelekről azonban említést sem tesz. Inkább az íráskészsége kívánkozott formába, és bizonyára a magány enyhítése, vagy annak illúziója kedvéért írta a képzeletbeli kedves hölgyhöz szóló leveleit. Valószínű, hogy korábbi feljegyzései és naplójegyzetei nyomán, a fejedelem halála után fogott hozzá a levélforma megalkotásához. A levél mint irodalmi műfaj egyébként kedvelt volt ebben az időben Európában. Részben valóságos, részben fiktív levelek kötetei jelentek meg, amelyek egy részét Mikes ismerhette. A Törökországi levelekben kitűnő prózaírót ismerhetünk meg. Nem anynyira élményeket, eseményeket, inkább helyi szokásokat mond el, megfigyelései, tapasztalatai alapján Természetesen gyakorta foglalkozik a fejedelem és az emigráns udvartartás életmódjával. A levelekben irodalmi élményei is nyomot hagynak, történeteket, példákat sző személyes jellegű közléseibe. Mikes stílusát könnyed biztonság jellemzi. Hangja a valódi levelek csevegő, társalgó hangja. Ennek megőrzésére és fokozására a levelekben időnként megjegyzéseket tesz „nénje” hozzá irt leveleire vagy késedelmes válaszára, vagy éppen a saját hosszabb hallgatása miatt mentegetőzik. A kötet két részt alkot, amelyek fölé külön címeket írt. Az első 122 levél szerkesztés és hangnem szempontjából bizonyos egységet képez. A továbbiak nem annyira levél szerűek, mint az előzőek. A fiatal Rákóczi József érkezéséről, a bujdosóknak az 1730—39-es török háborúban való részvételéről és Rákóczi József haláláról számolnak be. A keltezések elárulják, hogy ritkábban nyúlt tollhoz, az utolsó öt ven levél tizennyolc év alatt készült. Hazája utáni örök vágyódás és a fejedelem iránti mélységes szeretet, tisztelet és hűség vonul végig az egész Leveleskönyvön. Fájdalmas honvágyát néha tréfásan szólaltatja meg: „Ügy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” Vissza-visszatérően magyarázgatja, miért szakadt el hazájától: „Mert énnékem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejedelmet.” Máshol így magyarázza a vállalt sorsot: „De én, aki egész életemben bujdostam, és végtire 16 esztendős koromban a ha- ' zámot elhagytam! Az bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta.” Stílusán természetesen érződik az eltelt két évszázad. de mégis frissen, kedvesen hat. Tudatosan és kitűnően emlékezve használja fel szülőföldje népi mondásait, közmondásait, szokásait. A bánatos alaphangot irónia és gyakran humor szövi át. Az alábbiakban még egy levélrészletet mutatunk be. A kedélyes hang mögött is érezhető az idegenben folyó élet sivársága: „Drinápoly, 10. Decembris, 1717. Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. Még itt el nem untuk magunkot, de igen közel vagyunk hozzája, mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápoly i szép sík mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszuk. De a reménség igen-igen kezd fogyni bennünk. A való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk. De ugyancsak a bennünk való meleg megoltalmazván a fogyástól a reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk; de mi lehet a világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog? A való, ád biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek. Abban a rettentő halogatás — holnapholnap — az a holnap hat hónapra halad, és addig hat szót nem lehet belőle kiráncigálni, csak reménséggel kell pihegni. ö császársága, megtudván, hogy az urunk francia köntöst visel, titkon egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér a köntösnél; de itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt, aki küldötte. A való, édes néném, hogy sokan vannak, akik ajándékot adnak, de kevesen vannak, akik tudnák az ajándékozásnak módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni; mert ugyanis helyes ajándéké egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot, vagy éveg korsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban, itt ilyen szokás vagyon: de jó-é? illendő-é? Ne szóljunk már többet az ajándékról. De, édes néném, ha volna mit írnom kédnek, még el nem végezném levelemet; mert bizonyságul veszem a kéd szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor kéddel beszélgethetek. Ma pedig éppen nagy cgyepetyém vagyon kéddel beszélgetni...” M. Kállai Magda Olvasóink írják Az anyanyelv megőrzéséről, az olimpiai sikerekről, Egerről Sok levelet kaptunk az elmúlt hetekben. Ügy látszik, a nyaralás, a nyári szabadságok és a hazalátogatások megnövelik a közlési kedvet, s ilyenkor az embernek több ideje is jut, hogy gondolatait papírra vesse. A levelek nagy számán kívül az is örömünkre szolgált, hogy majdnem minden írás így vagy úgy o Magyarok Világszövetsége munkáját is érintette. Legtöbbje dicsérte egyik-másik akcióját, mások pedig — és hangsúlyozzuk, hogy ennek mi éppúgy örülünk — segítséget kérnek, új ötleteket adnak, vitáznak, vagy éppenséggel bírálnak. A magyar nyelv, a nyelvtanítás, a nyelv megőrzése a legtöbb levél első számú témája. Dr. Oláh Ernő Sao Pauloból hosszan fejtegeti a nyelv megtartó szerepét. így ír: „Ügy látjuk, hogy az MVSZ Vezetősége szivvellélekkel azon munkálkodik, hogy a világ magyarságát összefogja, közös cél érdekében. Nagyon helyes, hogy ezt a magyar nyelv és a magyar kultúra jegyében igyekeznek megszervezni... Anyanyelvűnk; közös tulajdonunk, és bizonyos mértékig közös kultúrtermékünk, közös alkotásunk. Így köze van hozzá minden magyarnak. És joga van minden magyarnak hozzászólni, ami a nyelv kérdéséhez, fejlesztéséhez tartozik. Joga van figyelni és mintegy ellenőrizni, hogy mire használják, mit fejeznek ki, általa. Mert minden beszéd, és még inkább, minden írás fejleszti vagy sorvasztja a nyelvet és a nyelven kifejezett kultúrterméket: kultúránkat. Hiszen más nemzetek fiai anynyira becsülnek, vagy néznek le egy-egy nyelvet, amint — szerintük — megérdemli a nyelvén kifejezett irodalom. Azonban azok számára, akiknek tulajdona az anyanyelv, azokra nézve nem puszta irodalom a nyelvén kifejezett írás, hanem sok tekintetben életét irányító szellemi, lelki érték. Nagyon illik ez azokra, kik csak egy nyelven írottakat értik meg. Viszont igaz az is, hogy aligha van valaki, aki egyformán tartozhatik két, általa beszélt nyelvhez, nyelvcsaládhoz. Tehát minden magyar számára legdrágább kincsünk az anyanyelvűnk. Ezen fejlesztjük, vagy sorvasztjuk egymást. Bizonyára ez a tény az oka annak, hogy olyan nagy visszhangot keltett a mostani nyelvújító, nyelvnemesítő törekvés. Valahogy tudatosan, vagy ösztönösen ilyenformán gondolkoznak milliók. Otthon és szerte a világon ...” Dr. Oláh Ernő néhány verset is küldött. Az egyikből idézünk most, mely előbbi szavaihoz kapcsolódik: „Nyelvünkbe beleszülettem Csecsemőként ezt hallottam Ezen kértem a kenyeret, Ifjúként ezen daloltam, Tudást magyar nyelven szedtem £s ezen szárnyal énekem.” Az anyanyelv tanításáról ír Kolossvary Béla (USA). Véleménye szerint egyik legfontosabb feladatunk a magyar nyelv tanítása, és ennek hathatós eszköze a táborozás. Ezért is határozta el, hogy a táborozási bizottság munkatervére javaslatot tesz, annál is inkább, mert alig van Magyarországon olyan ember, aki több -időt töltött volna táborban, táborozással, mint ő. Spuller Olivér a Német Szövetségi Köztársaságból arról ír, hogy három fia, Tamás, András és Gábor részt vett a nyári gyermeküdültetésben. A gyermekek igen jól érezték magukat. A tanárok és általában mindenki igen figyelmes volt és meszszemenően gondoskodtak a gyermekekről a balatonzamárdi SZOT-gyermeküdülőben. Természetesen az anyanyelven kívül ezernyi más téma is „terítékre kerül” a levelekben. Máté Jósé (Brasilia) például a magyar sportolók olimpiai szereplésével foglalkozik. Büszke, hogy egy ilyen kis nemzet ennyi érmet tudott szerezni. Csupán azt fájlalja, hogy futballban nem lettünk aranyérmesek, igaz, ilyen meglepetések minden játékban előfordulhatnak. Gratulál valamennyi magyar atlétának és sportvezetőnek az elért eredményekhez. Dr. Dani Dániel Görögországból és Mártonffy Mária Venezuelából köszönetét mondanak lapunk kerestetési rovatának. Régi ismerőseiket, rokonaikat keresték, évekig, évtizedekig, de semmit nem tudtak meg róluk. Nem régen azonban szövetségünkhöz fordultak. Mint mindketten írják: „meglepően rövid idő alatt” sikerült megtalálni a keresetteket és felvenni velük a kapcsolatot. Űjfalusi László Afrikából küldött levelet. 16 év után látogatott Magyarországra és elragadtatással ír benyomásairól. Bár sok országot bejárt, de oly szép, tiszta, rendezett várost, mint Eger, még nem talált. A sok virág az utcán, a füves sétányok, parkok idegnyugtatóak és csodálatosak. Rendkívül meglepő volt a világvárosi forgalom, amit Budapesten és a nagyvárosokban tapasztalt, úgyszintén az árubőség és a magas életszínvonal is. Végezetül egy megható, szívhez szóló levélről kell beszámolnunk. Az Egyesült Államokból jött, írója Dohnányi Ernő özvegye. Köszönetét mond a Magyar Híreknek a Dohnányi születésnapján írott cikkért és a fényképért. Mint írja, férje szinte a zongorától ment a koporsóba. Utolsó lemezfelvétele alkalmával már lázasan játszott, a stúdióból egyenesen az ágyba került, ahonnan nem is kelt fel többé. Dohnányiné megindultan hangoztatta, milyen sokat jelent számára, hogy idehaza így emlékeznek meg férjéről. * Brazíliából kaptuk a lenti felvételt. A magyar követség új épületének felavatásán megjelent a helybéli magyar kolónia Is. Képünk, amely az ünnepélyes zászlófelvonás közönségének néhány tagját ábrázolja, az új épület előtt készült Egyik olvasónk — H. K. honfitdrsnö Izraelből — azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy tudassuk vele, ml történi a hajdani nagykereki Bocskai-kastéllyal, melyhez gyermekkort emlékek fűzik. Vajon megvan-e még egyáltalán? Reméljük, örömet szerzünk a kastélyról nemrég készült fényképpel s azzal a hírrel, hogy a történelmi múltú épületet az állam renováltatta s termeiben múzeumot rendezett be. (Novotta Ferenc felvétele)
