Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-10-28 / 22. szám
rmező haladnak a villamosok, az eltorlaszolt úttest hatodikaiban overalos emberek dolgoznak, zeng, kattog, lüktet minden, a tekintet deszkapallókon, fbldhányásokon, gödrökön botladozik, s nem tud megpihenni a Vérmező szelíd gyepén. Ml is a lényege ennek a hatalmas felfordulásnak? A kívülálló számára most még érthetetlen, vagy értelmetlen kavargásnak tűnik az egész, nem bír eligazodni a feszült igyekvőt zűrzavarában. Pedig tulajdonképpen és végső toron egyszerű elmondani, miféle eélt ét értelmet hordoz magában ez a kavargás. Ugyanúgy, ahogy akárhány más nagy világvárosban, Budapesten is hatalmas gondot okoz a közlekedés. Pestről Budára, pontosabban Pestről a Vérmezőre, a Déli pályaudvarra ez ideig átszállás nélkül, tulajdonképpen csak a 12-es autóbusszal és a 44-es villa mossal lehetett eljutni. Természetesen — teszem azt — a Keletipályaudvartól indulva, nem kis időbe tellett, míg az utas eljutott a Déliig. Nem kis időbe és nem kis fáradtságba. Korszerűtlenné vált a jó öreg sárga villamos, bár folyton-folyvást korszerűsítették; nem tud minden közlekedési gondot megoldani. Korszerűtlenné vált már a jelenben is, óhatatlan volt hát gondoskodni a jövőről. A metró kelet-nyugati vonalának, ahogy mondtam, decemberre elkészül a budai szakasza, s elér a Déli pályaudvarig. A Deák téri metróállomást a Duna alatt átvezető alagút köti össze a Bem téri állomással, s innen indul tovább a földalatti „ösvény” a Vérmező felé. A közlekedési szakember így foglalja össze az ezután létrejövő helyzetet: — A metró budai szakaszának megnyitása után a Fehér útról — itt van a földalatti vasút keleti végállomása — az utas negyed óra alatt elérheti a Déli pályaudvart, sőt az onnan induló vonatokat is, hiszen a föld alól mozgólépcső „löki fel” az embereket a várócsarnokig. Ez a terv tette szükségessé a pályaudvar átépítését; a metróállomás szinte a Déli pályaudvar gyomrában lesz. Megváltozik ezáltal a környező táj és a Vérmező képe is. A pályaudvar a legmodernebb építészeti elgondolások szerint épül újjá, belesimul a városképbe, s egységes tervnek engedelmeskedve „kanyarognak" a környező utak is. Az eddig sok villamossínnel átszelt kockaköves utcák a jövőben sima vonalukkal alkalmazkodnak majd a kor közlekedésének gyorsuló ritmusához. Szinte minden megváltozik, átépül ezen a környéken, a Várhegy aljában elnyúló Vérmezőt azonban nem akarják beépíteni. Sőt, a felvonulási épületek eltávolítása után még tágasabb lesz a tér, még szebb a park, és a megjavult közlekedés révén nem lesz olyan néptelen, több ember keresheti fel ezt a levegős helyet, amelyet Buda egyik „tüdőlebenyének" is nevezhetnénk, hiszen szabadon mozdulhat itt a szél, az ájer, amelyet a nagyváros más részein olyannyira hiányolunk. Hm, most a krónikás kissé úgy érzi, netán túllőtt a célon. Szabad-e jó levegőről beszélni ott, ahol öreg tolatómozdonyok sűrű füstje áramolhat? Hiszen a pályaudvar közelsége sajnos, még ezt is jelentheti. De mégis, a jövőről szólván, aligha említhetjük meg a korom- és gőzfelhőket, hiszen rövidesen eljön az az idő, amikor a Déli pályaudvar csak „füstmentes" Diesel-mozdonyokat fogad majd. Az ember, ha rágondol, a Vérmező fölé mindig kristályosán kék eget képzel. Ügy gondol rá, mintha a természet nyugalma honolna itt. Most azonban legutoljára az építkezés zűrzavaros kavargásában fordultam meg azon a tájon. Nem volt túlságosan szép a látvány, de valóban szép, ami mögötte van: egy megújuló városrész képe. Kristóf Attila mm A Palota-együttes A „királyi udvar" Ezerkilencszázhetvenkettő egyik őszi délelőttjén, a budapesti centenárium küszöbén fölsétáltam a Várba, az egykori királyi udvarba. Elindultam megszámolni a volt királyi udvar lakóit. Ma kik élnek, kik dolgoznak az egykori királyi székhelyen, a Budavári Palotában? Nem jártam be az egész másfél kilométer hosszú és fél kilométer széles földnyelvet, amelyet Várnegyednek hívunk. Annak csupán egy kis szegletét, a palotarészt, amely a budai Szentgyörgy tértől a budai Szarvas térig terjed. A vizsgálódást a Dísz téren kezdtem, annak a furcsa vegykonyhának a romjai közt, amelyet valamikor háemnek, Honvédelmi Minisztériumnak hívtunk. Ennek a megmaradt első emeletén székel a nagy építkezés vezérkara, a Budavári Palota Beruházó Irodája, Belovári János főmérnök, a munkatársaival. 0 az első zászlósúr, akivel összetalálkoztam. Zászlósurat írtam, régi időket idézve, mikor ebben a középkori királyi udvarban piros csizmás, kócsagtollas apródok, kék dolmányos, „aranyos” vitézek, nemes zászlósurak, ezüst kardos lovagok, étekfogók, ajtónállók, csillagjósok, hárfások, fuvolások éltek. A zászlósúr és a főajtónállómester, aki mint a sajtóíelelős, az újságírás munkásaival közölni szokta a roppant beruházás adatait és eseményeit, fiatal, zömök férfi előszobáját rengeteg színes kártya borítja. Ezeket az üdvöz-A zászlónk Borió Aurél leteket a nagy vállalkozás alkalmazottai küldik, szabadságuk idején, az egész világból. — Kik lakják a mai királyi udvart, kik élnek és dolgoznak itt, ebben a szocialista „királyi udvarban”? — kérdezem. A kérdés nem lepi meg, bekéreti egyik munkatársát és számolni kezdenek. Történelmünk legnagyobb emlékhelye, a száz éve egyesített Budapest legnagyobb látványa, a Budavári Palota teljes újjáépítése kétezer millió forintba kerül — jó mélyen bele kell nyúlni, ha nem is a „királyi kincstárba” —, és terveink, elképzeléseink szerint 1978- ban fejeződik be. Akkorra már az utolsó szeget is bevertük, az utolsó ablakot is beüvegeztük, és a nagy színhelyen, ahol valaha nagy királyaink és plpogyák, vitéz uralkodók és hitványak trónoltak, teljes pompájában állni fog a Kultúra és a Tudomány Vára. Az egykori királyi udvar területén ma kétféle ember él: a Budavári Palota újjáépítől és a palota mór újjáépült déli szárnyán levő É. épületben berendezkedett Budapesti Történeti Múzeum munkatársai.- A mi munkaidőnk reggel hét órától délután négyig tart, alkonyaikor és éjszaka a „királyi udvar” üres, kihalt, csak az éjjeli portás ül a helyén és az éjjeliőrök sétálgatnak a területen. A királyi udvarban tehát senki sem lakik, s éjjel az éjjeliőrökön kívül itt senki sem él. — Nappal pedig a magyar építőipar valamennyi szakmájának a képviselői, a legjobb magyar építőipari szakmunkások dolgoznak itt. S ezek a szakmunkások a legjobb anyaggal, francia öntöttvas vízelvezető csövekkel, jugoszláv, olasz, szovjet, román, magyar márvánnyal dogoznak, hogy más anyagot ne is említsek. A palota távfűtését a Kelenföldi Hőerőmű biztosítja, s ez lesz a legnagyobb magyar épület, helyesebben épületsor, ahol légkondicionáló berendezés működik. Engem azonban legfőképpen az udvar lakói érdekelnek s a főmérnök munkatársával együtt már készíti a kimutatást. A kétezer millió forintos költségvetéssel dolgozó Beruházó Iroda hangolja össze a két fővállalkozó, a Középülettervező Vállalat és a Mélyépítő Vállalat munkáját. Ezt az összehangolást nyolc mérnök és négy technikus végzi. Ezenkívül a Beruházó Irodához tartozik még ötven fizikai munkás. — Ez a négyszázhetvenhét ember az egész országból sereglett össze és állandó jelleggel dolgozik a palota területén. A kétezer millió forintos építkezést tehát 477 mérnök, technikus, kőműves, kőfaragó, lakatos, asztalos, festő, mázoló, csőszerelő, villanyszerelő, gépész, a távfűtés, a légkondicionáló berendezés szakembere végzi. A legnagyobb magyar közgyűjtemény, a Várba költöző Széchenyi Könyvtár, az új Nemzeti Könyvtár több mint száz kilométer hosszú könyvespolcait a békéscsabai vasipari kátéesz emberei készítik. E négyszázhetvenhét ember építi fel a százéves Budapest legnagyobb, legszebb látványosságát, a Kultúra és a Tudomány Várát. De nem csupán 477 ember él és munkálkodik az egykori királyi udvar színhelyén. Márványlapok, kőhalom, fehér x betűkkel jelzett, már beüvegezett ablakok, vastraverzek, csövek, téglahegyek, mészkődarabok közt sétálok át az oroszlános főkapu alatt a Budapesti Történeti Múzeum épületébe. A főkapun két angyal tartja a História című könyvet és ezt az épen maradt aranybetűs vörösmárvóny táblát: „A Vár építése elkezdődött 1246. évben IV. Béla alatt, folytatódott Nagy Lajos, Zsigmond, Hunyadi Mátyás, Mária Terézia, nyugati részében pedig I. Ferencz József idejében”. Es romtengeren folytatódott 1959- ben, mikor a Budavári Palota első főépítésze, Hidasi Lajos főmérnök beköltözött a királyi vár egyetlen épen maradt helyiségébe. Horthy testőreinek mosdófülkéjébe. 1959-ben ebben az épen maradt mosdófülkében kezdődött a kétezer millió forintos munka, a mai országépítés legnagyobb restaurálása. A Budapesti Történeti Múzeumban Bodó Aurél gazdasági igazgató és Fábián Józsefné gondnok segítségével csinálunk számvetést. Az É. épületnek nevezett palotarészben, a Budapesti Történeti Múzeum épületében természetesen senki sem lakik. A munka fél hatkor kezdődik, mikor a takarítónők érkeznek és este hétig tart, mikor a kiállítótermeket becsukják. A roppant költséggel és pompával újjáépített palotaszárnyban száztizennyolc kiállítóterem, dolgozószoba, műhely, udvar és zárt kerti helyiség van, és a földszinten, a két emeleten, az alagsorban, a pincékben és a restaurátor műhelyeknek használt padlás-230 fo so 16 SS 16 20 16 20 16 10 16 12 16 összesen 477 ember téren százhatvan ember dolgozik. Százhatvan muzeológus, geodéta, műszaki rajzoló, restaurátor, teremőr, takarítónő, könyvtáros, anyagkönyvelő, nappali és éjjeli portás, és kertész, mert a múzeumhoz középkori hangulatban újjáépített és megmentett egykori királyi kertrészlet is tartozik. A Vár népe tehát összesen hatszázharminchét emberből áll. Nappal hatszázharminchét ember él és munkálkodik a „királyi udvarban”. Éjjel kihalt csend szitál a falak közt. Legfeljebb V. László zajong szellemhangokon, ha jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog. Huffy Péter A Középületnél dolgozik A Mélyépítőnél Kőfaragó Feste, üveges Csőszerelő Mérnök és technikus a helyszínen A Beruházó Iroda Ojjáépitett részlet a Várból
