Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-10-28 / 22. szám

(BőldiziÓF Joúu hatna tt énts

Gondolom, a Magyar Hírek minden olvasójának személyes ismerőse 6. Volt idő, amikor lapunkat szerkesztette — a Kincses Kalendárium a kezdet kezdete óta magán viseli keze nyomát —, s most már évek óta naplójegyzeteinek soroit rója e hasábokon. E napló sok mindenről szól. Beszámol amerikai találkozásokról, miként beszélget írója rég látott baráttal a hazáról, avagy diákokkal egy tisztultabb lét eljöveteléről; tudósít Angliában élő hazánkfiáról, aki nemcsak tudósként alkotott nagyot, de emberként, magyarként is megállja a helyét; hírt hoz nekünk a távoli Afrikából, amelynek költő képviselője mohón, mindent tudnivágyón érdeklődik, hogy él népünk; s néha „csak” arról, miként vélekednek rólunk, a világról azok, akiket jó soruk egy repülőgép zsöllyéjében összehozott a napló írójával. De nem mindig szólnak e sorok a glóbusz távoli tájairól. Sokszor csupán arról, mi esett meg a naplóíróval Pest- Budán, Egerben, avagy Pécsett. Ám ezek sem érdektelenebbek annál, mint ami New Yorkban, Oxfordban vagy Párizsban történt vele. Mert a londoni magyar tudósról szóló híradást és a beszámolót, amely a Várban rendezett könyvkiállításra vezérli az olvasói, egyaránt átfűti a friss élmény keltette megrendvltség, s a közölnivágyás öröme. S nincs olvasó, aki kivonhatná magát ebből az áramkörből.

Boldizsár Iván hatvan éves. Jó egészséget kívánunk neki, s a közlésvágy soha el nem apadó gondját-örömét.

Boldizsár Iván

A Ferencslk-kötet borítója. A kflnyv fénykép-illusztrációi Mezey Béla, Escher Károly, Harmath István, Kertész Gyula és az MTI munkatársainak fotói

nekar előadásában, Bartók Béla születésének 90. évfordulója tiszteletére rendezett szlovákiai ünnepségek keretében volt tavaly Pozsonyban. Németh Amadé Fleischer Antalról, Operaházunk felejthetetlen karmesteréről jelentetett meg dokumentum-kötetet, s az „In memórián Igor Stravinszky” című emlékkötetben itthon és külföldön élő neves magyar muzsikusok, Bárdos Lajos, Doráti Antal, Gonda János, Paul Henry-Lang, Mihály András, Miloss Aurél, Yvonne Rácz-Barblan, Somfai László, Starker János, Szöllősy András és Zádor Jenő róják le kegyeletüket.

A Zeneműkiadó csak néhány kiadványáról eshetett itt most szó a sok közül, egyről azonban még feltétlenül meg kell emlékeznünk, nevezetesen Ferenesik János kötetéről, amely ötven remek képillusztrációval a legnépszerűbb magyar muzsikusunk 65. születésnapja és operaházi működésének 45. évfordulója alkalmával jelent meg. Ferenesik egy beszélgetés keretében — partnere, egykori növendéke, Várnai Péter vall életéről — fogalmazza meg emberi, művészi hitvallását.

— h —

BENIUC ÓNRÓL

„Egy nagy realista író” címmel Mihail Beniuc publicista tollából a bukaresti Scinteiában cikk jelent meg Tamási Áron születésének 75. évfordulója alkalmából. A megemlékező írás ismerteti az író életútját, bemutatja egyéniségét.

— Tamási Áron révén a romániai magyar irodalom erőteljes realista vonással gazdagodott — írja ezután a Scinteia. — Ihletét a székely falu életéből, azoknak az egyszerű embereknek mindennapi gondjaiból merítette, akiket 6 az „ország oszlopának” tartott. Kivételes művészi szépségű műveiben a két világháború közötti székely falu életét világítja meg éles fénnyel, anélkül azonban, hogy a szűk provincializmus vádjával lehetne illetni. Tamási Áron művei, publicisztikai és kritikai írásai túlmutatnak minden provincializmuson, is alkotásai méltán helyezhetők a haladó európai eszmeiség szintjére.

— Életművével Tamási Áron a realizmus példaképévé vált — folytatja a cikkíró. — Azok közé az írók közé tartozik, akiknek fénye az idő múltával sem halványodik. Lévén kevéssé ismert a román olvasók között, müvei megérdemlik, hogy lefordítsák és tolmácsolják, kiváltképpen most, amikor a szocialista Románia román és más nyelvű irodalma soha nem tapasztalt fejlődésen megy át — mutat rá befejezésül a megemlékező írás.

Tamási Áronra emlékezett szülőfaluja, Farkaslak is. A sírnál tartott emlékgyűlésen Sütő András, a Román Írószövetség alelnöke és Constantin Olariu író-műfordító mondott méltatást.

Boldizsár hatvanéves. Ezt, mint naptári jellegű családi eseményt, magánügynek tekintem, s azonkívül, hogy szívből gratulálok neki, nem vesztegetek rá több szót. Hozzá kell tennem, hogy nagyon régi barátok vagyunk. Ez viszont kettőnk magánügye, és nem tartozik az olvasóra. Megemlítem még. hogy cikket írt rólam, amikor ez a naptári esemény énnálam volt soron. E sorok azonban nem viszonzás fejében íródnak, hanem azért, mert Boldizsár Ivánt sajátosan magyar — sőt középeurópai — és majdnem páratlan írói jelenségnek tartom. Inkább erről írok tehát, mert engem, őt és az olvasót is érdekli. Gondolatban már régóta foglalkoztat ez az író-alkat; most alkalmam van rá, hogy végiggondoljam gondolataimat.

Hogy a tárgyra térhessek, mellőzöm és el. hallgatom minden más műfajban szerzett érdemeit, pedig sokoldalú író ő, jeles novella-, glossza-, továbbá — nem olyan jeles — drámaíró is, ezenfelül pedig lapszerkesztő, mégpedig baráti, de elfogulatlan véleményem szerint minden idők legjobb lapszerkesztője. Most csak a felszabadulás utáni Üj Magyarország jut eszembe, és az évek óta angol nyelven megjelenő New Hungarian Quarterly. Az ugyancsak Boldizsár szerkesztette Színház című lap — nyilván véletlenül — nem jut most eszembe, amazokat viszont úgy tartom számon, mint a lapszerkesztés mesterségének egyedülálló remekeit. A Quarterly fontosságát innen hazulról fel sem tudjuk mérni. Van ugyan ma már számos művészünk, akinek alkotásait határainkon túl is megbecsülik, de az egyetlen olyan üzenetünk, mely eljut a címzetthez, elevenen él a köztudatban, é* kulturális életünk folyamatáról tud hírt adni, az a Quarterly. De térek a tárgyra.

Boldizsár Iván alapvetően didaktikus alkat, mint minden író, festő, botanikus, csillagász és Afrika-kutató. A fölfedezésnek és a közlés.nek vágyából jön létre minden műalkotás. E létrejövetelben, persze, nagy szerepe jut a transzmissziók számának; sokszoros áttétellel születik Joyce Ulyssese, kevesebb áttétellel a riport.

Minálunk még ma is, a művészeti műfajok egymásba olvadásának korszakában, görcsösen tartja magát egy mesterséges választóvonal az írói és újságírói munka között. Mi több: már az „újságíró” elnevezésben belécsendül egy kis rosszalló minősítés. Sokszor okkal. Vannak — bizonyára szép számmal — cinikus, felületes, kizárólag rutinmunkát végző művelői e szakmának, de ugyanúgy vannak, s nem kisebb számban, cinikus, felületes, rutinmunkából élő írók is. őket hát ne emlegessük; inkább arra figyeljünk, hogy a kortárs francia írók közül Mauriac, Aragon, Sartre és Claude Roy folyamatosan és hivatásszerűen újságírók is, mert ott ez normális állapot.

Az áttételek száma ugyanis — önmagában — művészileg még nem minősít. Egyik nagyköltőnk szőlőgyökereket gyűjt, melyek „önmagukon túlmutatnak”, s nálam is található egy zöld és nagyon régi kályhacsempe, melyet műemléknek minősítettem. Móricz Zsigmondnak számtalan bravúros dialógusa szó szerinti átvétel, mert ő egy kis notesszel járta az országot; Boldizsár Iván pedig meg is írta, hogyan szeretett bele egy kis zsebmagnetofonba, melybe megfigyeléseit in statu nascendi belemondhatja. Azt, hogy ebből mindjárt riport lesz, nem kell egészen szó szerint venni, de azért egy kicsit mégiscsak szó szerint lehet venni.

Ha a riportot nem újságíró, hanem író írja, azt minálunk „irodalmi riportnak” szokás nevezni, s ez csak abban különbözik alacsonyabb rendű társaitól, hogy néhány párbeszédei illik belefércelni. Ami nem egyéb képmutatásnál, hiszen a riportot, mint minden más művességet, kizárólag az minősíti, hogy mit mond el, s az a mi miképpen van elmondva.

Ezt a mit Boldizsárnál nagyon könnyű körülhatárolni. őt az élet jelenségei közül voltaképpen csak két kérdés foglalkoztatja. Nem a szerelem, nem az elmúlás, sem a találkozás vagy a búcsú, még csak a riportok kedvelt tárgya. az ilyen vagy olyan világhírességek, nagy művészek, Nobel-díjasok sem, mert — még ha ír is róluk — csak ez a két dolog érdekli: hazája állapota, és a hazán kívüli világ állapota, ami valójában egy dolog, hiszen e két kérdés közös nevezőjét a mindennapi szóhasználat így hívja: helyünk a világban.

Ez, lévén létkérdésünk, csak minket érint, másokkal megértetni se tudjuk. (De minket: magyarokat, a többi Közép-Európában élőket, s talán minden kis népet a világon.) Boldizsár erre a kérdésre tette föl az életét. Választ keresve járja a világot, országról országra, városról városra, efelől faggatja a világhírességeket, a légi kisasszonyokat, az utcai járókelőket. Erről ad számot útleírásaiban és riportjaiban, melyeket ezentúl se „útleírásoknak”, se „riportoknak” nem szabad neveznünk. Ha valaki föltette az életét egy nemzetét évszázadok óta kínzó kérdésre, annak műve műfaji határok közé már nem sorolható.

Ez a megszállottság küldte ki a Szovjetunióba (Fortocska. 1947), Franciaországba (Rokonok és idegenek 1960), ez vitte Zsiráffal Angliába (1963) és Amerikába (New York percről percre, (1971), erről szól Az angyal lába és A filozófus oroszlán. Most csak a háború után írottakat soroltam föl, s bevallom, szántszándékkal vágtam kétfelé Boldizsár Iván életművét, mert az a meggyőződésem, hogy a mai — s nálunk jórészt fiatalabb — olvasó Boldizsárt illetően alapvető tévedésben él, amit azonban ő maga idézett elő.

Mindenkinek vannak téves képzetei. Boldizsár Iván tagja az UNESCO-nak, a nemzetközi PEN-nek, s más efféle kluboknak, és ő, abból a téves képzetből kiindulva, hogy ezek a testületek változtatni tudnak a világ folyásán, részt vesz minden megmozduláson, találkozón, kongresszuson, ami sok helyváltoztatással, utazással jár. Minthogy pedig ezek a testületek sohasem a MOM kultúrházában vagy a wiener-neustadti vasútállomás restijében szoktak ülésezni, hanem Velencében, New Yorkban, Párizsban, Brüsszelben és Miamiban, a nálunk fiatalabb olvasó úgy képzeli, hogy Boldizsár csak utazgat kongresszusról kongresszusra, és írásai csak ülésezgetéseinek melléktermékei.

E tévhitet tisztázandó, megpróbálom fölidézni pályája kezdetét, a háború előtti éveket, amikor még nem volt klubtag. Első kötete huszonhárom éves korában jelent meg (Tiborc, 1935), és harminchat nyomorult falusi zsellérnek és városi munkásnak szociografikus fogantatású, de szubjektív életrajzát tartalmazta. Aztán mindjárt Dániába utazott, hogy ellenpontként megírhassa A gazdag parasztok országát, amivel jókora forgószelet kavart. És már ezek is, a kezdő művei, milyen nagyszerű könyvek voltak! Fiatal fővel ő szerkesztette Cserépfalvi Imrének az első falukutató könyvsorozatot: Tarái helyzet, Néma forradalom, Tiborc, Cifra nyomorúság. Úgy kezdte, ahogy folytatta. Azt csinálta, amit ma csinál, azt az egyetlen dolgot amit tenni szeretett, tenni akart, és tenni tudott. Ez a legtöbb ami egy embertől telik.

(Megjelent az Oj Írás októberi számában)