Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-09-30 / 20. szám

Ji&Ajorb-OfáAjyn/ CSALÁDPROBLÉMÁINK egy szociológus szemszögéből Mi történik korunkban a családdal? Milyen a helyzete a családnak a mai magyar társada­lomban? Igazak-e a hanyatlásáról szóló véle­mények és elméletek? Szabad-e komolyan venni azokat, akik lélekharangot kongatnak az emberi lét e legősibb szervezete felett? Vagy ellenkezőleg: azoknak érdemes hinnünk, akik a családi élet reneszánszát, a családszer­vezet növekvő jelentőségét hirdetik? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ ab­ban a beszélgetésben, amit Lőcsei Pál család­szociológussal folytattunk az Akadémia Szo­ciológiai Kutató Intézetének műhelyében. Egyetemes tényezők — A családok tényleges helyzete, alapítá­suk és fenntartásuk hazai körülményei sem a lélekharang kongatására, sem pedig valami­féle reneszánsz ünneplésére nem jogosítanak — kezdte fejtegetéseit Lőcsei. — A magyar családok jelentékeny többsége derekasan megállta helyét az elmúlt 30—40 év történelmi és társadalmi változásai közepette. Nemzedé­kek egész sorát nevelte fel és segített alkal­massá tenni bonyolult foglalkozások elsajátí­tására, a társadalom számára nélkülözhetetlen anyagi és szellemi javak előállítására, és nem utolsósorban azoknak a kulturális és morá­lis történelmi értékeknek a megőrzésére, to­vábbadására, amelyek nélkül nemzeti létünk folytonossága elképzelhetetlen. — Mindez azonban nem takarhatja el a családproblémák kiterjedésének és mélyülé­sének tényeit. Mert amennyire igaz, hogy a század középső harmadának történelmi viha­raiból, gazdasági-társadalmi átalakulásából a családok többsége megerősödve került ki, any­­nyira igaz az is, hogy e próbatételek hatására a családok egy folyamatosan növekvő kisebb­sége összeroppant. A válások gyakoriságának, az elváltak számarányának jelentős, szinte egyenes vonalú emelkedése, a házassági és családi konfliktusok éleződése, a formálisan ugyan fenntartott, de tartalmilag kiürült há­zasságok feltehetően nagy száma félreérthetet­lenül jelzi, hogy a társadalomnak ez az alap­­szervezete törékenyebb lett, stabilitása és szi­lárdsága csökkent. — Hogyan látja a szociológus e jelensé­gek okait? — Az okok egy része egyetemes jellegű, vagyis az ipari fejlettség bizonyos szintjén túljutott társadalmak legtöbbjében megtalál­ható. Itt van például a nagyüzem térhódítása a nemzetgazdaság különböző ágaiban. Ez a folyamat valamennyi ipari társadalomban elő­rehalad, és maga után vonja az otthon és a munkahely elkülönülését, a család együtt tölt­hető idejének rövidülését. Vagy vegyük a nők keresővé válásának folyamatát. Ennek hatá­sára mindenütt — keleten is, nyugaton is — jelentkezik a családon belüli uralmi rend át­alakulásának, a férji-apai családvezetésről a páros szülői vezetésre való áttérésnek az il­lető családok szempontjából gyakran válsá­got érlelő problémája. — Nem kevésbé egyetemes érvényű az ipari társadalom emberének az a törekvése, hogy saját arculattal bíró, önálló, szuverén szemé­lyiség legyen, aki egyéni céljait és érdekeit olyankor is követi, ha azok lényegesen eltér­nek a házaspár, a család érdekeitől. A modern társadalmak világszerte jellemző individuali­zálódása határozottan gyengíti az olyan — csa­ládépítés szempontjából elengedhetetlen és a tradicionális családokban gyakran a tekintélyi elvvel kikényszerített — tulajdonságokat, mint az önfegyelem és áldozatkészség, lemondás és engedelmesség, szolidaritás és tekintélytiszte­let. Család, és társadalom — Nem kételkedem, hogy bizonyos jelenségek egyetemes érvényűek. De azért a francia vagy olasz családprob­lémákat talán mégsem lehet egy kalap alá venni a mieinkkel? — A csaiádproblémák tartalma, súlya, meg­oldhatósága természetesen nem független va­lamely társadalom tulajdonviszonyaitól, poli­tikai, gazdasági és szociális berendezkedésé­től, de még családjogi törvényeitől, kultúrtra­­dícióitól, erkölcsi szokásaitól sem. A mai olasz és francia családok jelentékeny része a kis- és középmagántulajdon köré szerveződik és há­zassági, családalapítási normái messzemenően ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a igazodnak a katolikus egyház előírásaihoz. Ennek következtében problémáinak egy része jobban hasonlít a két világháború közötti ma­gyar társadalom családproblémáihoz, mint a jelenlegihez. Hogy csupán néhányat említsek: hogyan lehetne a nő gazdasági önállótlansá­­gát és ebből eredő, családon belüli kiszolgálta­tottságát enyhíteni? Mi legyen az érzelmileg kihűlt házasságokkal, amiket csupán a magán­­tulajdon: a parasztgazdaság, a kisüzem, az üz­let, a családi ház birtoklása tart össze? Hol van a kiút a pokollá vált házasságokból, ha a konzervatív válási törvények a bontásra nem adnak lehetőséget? Hogyan szüntethető meg egy nem kívánatos terhesség — büntetőjogi következmények nélkül? — Idehaza ezek a kérdések részben megha­ladottá váltak, részben új tartalommal, új hangsúllyal s más feltételek között vetődnek fel. Ha a francia és olasz nők kiterjedt réte­gei elnyomottnak érzik magukat családjukban, akkor ez elsősorban önálló keresetük hiányá­ra, férjük korlátlan gazdasági egyeduralmára vezethető vissza. A magyar nők jelentős tö­megei viszont — akiknek keresővé válása az elmúlt évtizedekben viharos gyorsasággal ha­ladt előre — otthoni helyzetüket azért érzik méltatlannak, mert otthonon kívüli munkavál­lalásuk előrehaladásával sem az őket teher­mentesítő szolgáltatások fejlesztése, sem a családon belüli munkamegosztás igazságos át­szervezése nem tartott és ma sem tart lépést. — Vagy nézzük a válások bonyolult kérdés­szövedékét. A mi válási törvényeink nem kon­zervatívak. Ellenkezőleg: olyan szabadelvűek, hogy az olasz és francia férjek, feleségek tíz­ezrei szíves-örömest bíznák magyar bírósá­gokra bilinccsé keményedett házassági kötelé­keik felbontását. Csakhogy önmagában semmi­lyen válási törvény sem biztosíthatja, hogy azok és csak azok éljenek vele, akiknek ez va­lóban érdekükben áll, és úgy éljenek vele, ahogy azt az emberi méltóság megköveteli, így például a válás törvényes könnyítése nem segít azokon a falusi asszonyokon, akik job­ban félnek társadalmi környezetük ősi előíté­leteitől, mint férjük éveken át megszokottá vált ütlegeitől, és ezért nem élnek a válás jo­gával. — Fejtegetései világosabbá tették családproblémáink egyetemes és hazai vonásait. Mégsincs az a meggyőződésem, hogy a probléma lényegét sikerült meg­ragadnia. — őszintesége megtisztel. És arra késztet, hogy — ha szerény reményekkel is, de — még egy kísérletet tegyek „a lényeg megragadásá­ra.” — Családproblémáink egyetemes és sajáto­san hazai jellegzetességeit csakis abból a vi­szonyból érthetjük meg, amely a nagy közös­ségek, a nemzet, a társadalom — és a mikro­közösséget alkotó család között fennáll. Ez a viszony a legkedvezőbb körülmények között is az erősebb viszonya a gyengébbhez. Alkal­mazkodnia elsősorban a családnak kell a nemzethez, a társadalomhoz — és sokkal ke­vésbé megfordítva. Az alapkérdés éppen ezért mindig is az volt, s ma is az, hogy mekkora alkalmazkodási terheket rónak a nagyobb kö­zösségek s azok intézményei a családra? Családstabilitás és iparosítás — Bizonyíthatná e tétel igazát vala­milyen konkrét problémán? — Természetesen. Nézzük meg iparosodó társadalmunk egyik gyakran vizsgált jelensé­gét: az ingázást. Ez olyan — ugyancsak világ­szerte tapasztalható — jelenség, amelynek növekedése jó útviszonyok, magas színtű tö­megközlekedés és a személyautók általános elterjedése esetén nem okoz különösebb ne­hézséget. Ahol azonban e feltételek nagyrészt még hiányoznak, ott az ipari munkahelyek és az otthonok földrajzi távolságának növekedése családi problémák forrásává is válhat. Az ipa­rosítás — különösen ha gyorsított ütemben végzik — mind több és több munkaerőt igé­nyel. Ennek biztosítása elméletileg kétféle módon történhet: vagy az ipart telepítik a munkát keresők eredeti lakóhelyére, vagy az új ipari munkahelyek körül kell időben meg­felelő infrastruktúrát kifejleszteni: azaz lakó­házakat építeni, közlekedést szervezni, keres­kedelmi, egészségügyi és kulturális szolgálta­tást teremteni. Bármelyik változatot valósítjuk meg, az érintett családoknak a munkahely, a foglalkozás, az életforma változásaiból eredő gondjai viszonylag kisebbek. Ha viszont a fenti két változat helyett egy harmadik érvé­nyesül, és az ipar munkaerőigénye azon az áron valósul meg, hogy családapák és család­anyák tömegei napi 2—4 órát utaznak zsúfolt vonatokon, autóbuszokon otthonuk és munka­helyük között, vagy ami még rosszabb, havonta csak 3—4 napot töltenek családjukkal, — ak­kor nem csodálkozhatunk, ha az ilyen csalá­dok a rájuk nehezedő alkalmazkodási terhek s az őket körülvevő kísértések hatására fella­zulnak. — Hasonló hatások érik a családot iparo­sodó világunk egyéb gazdasági és társadalmi alapfolyamatai következtében. A tömeges vá­rosba vándorlás, az önkéntes és kényszerű foglalkozáscsere, a nők gazdasági emancipáló­­dósa, a nagyüzem térhódítása a gyors és foly­tonos változás elemeit viszi a családok külső és belső életfeltételeibe, és ezzel a beilleszke­dés, a szerepvállalás, az életvitel-változtatás újabb és újabb feladataival terheli őket. Te­hát ugyanazok a gazdasági és szociális folya­matok, amelyek a társadalom és a család bi­zonyos technikai civilizatorikus, gazdasági és lélektani szükségleteinek kielégítésére vitán felül állandóan pozitívan hatnak — egyszers­mind alkalmazkodási és beilleszkedési próbát jelentenek a családok számára. Éppen ezek a folytonos és megújuló próbatételek magya­rázzák meg számunkra, hogy egy 2—3 gyer­mekes család megalapozása, fészekrakása, gaz­dasági önfenntartása, nevelő funkcióinak ellá­tása, belső egységének biztosítása miért és mennyivel nehezebb, bonyolultabb vállalkozás a jelenlegi körülmények, a mai igényszint mellett, mint 40 vagy 80 évvel ezelőtt. — Márpedig: ami nehezebb, arra az embe­rek kevésbé könnyen és kevésbé szívesen vál­lalkoznak. Nagyon sokatmondó, hogy a pár­kapcsolódási kedv élénkítésére nálunk nincs szükség, mert a páros élet előnyeit a társta­­lansággal szemben a hétköznapok tapasztala­tai meggyőzően bizonyítják. A gyermekválla­lási kedv felkeltésére viszont nagyon is szük­ség van, mert a családalapítás előnyeit hét­köznapjaink korántsem demonstrálják olyan erővel, mint a gyermektelen pár életének könnyebbségeit. — Ha a bajok gyökerei életfeltéte­leink mélyén húzódnak, mit tehetünk a gyógyítás érdekében? S mit tehet ezért a szociológus? — A szociológus — éppúgy, mint mindenki más, aki a társadalom jobbá tételén fárado­zik — jól tudja, hogy életfeltételeinket bizo­nyos határok között mi magunk hozzuk létre. Tehát tőlünk is függ, hogy ezek a feltételek milyen mértékben kedveznek a családalapítás és családgyarapítás biológiai törvényszerűség­ként jelentkező, természetes emberi ambíció­jának. Számos jel figyelmeztet arra, hogy a családstabilitás és a népszaporulat egymással szorosan összefüggő problémája nálunk már régen túlnőtt a szociálpolitika, a részleges családvédelem feladatain, és megoldását csakis olyan átfogó koncepció segítheti elő, amely a probléma helyét és súlyát a gazda­ságtervezésben, az iparosításban, a lakásépí­tésben, az urbanizációban, a nemzeti jövede­lem elosztásában, a fogyasztásban, vagyis a gazdaság- és társadalomépítő munka vala­mennyi fontos területén kijelöli és számításba veszi. — Hogy mit tehet ezért a szociológus? Köz­reműködhet e koncepció teljes mozaikképé­nek megalkotásában és az egyes mozaikkoc­kák megmunkálásában. Előbbi példánknál, az ingázásnál maradva: megvizsgálhatná, hogy jelenlegi adottságaink és erőforrásaink mellett nem lehetne-e többet megvalósítani az iparo­sítás kívánatos, humanizált változataiból. Ku­tathatná az iparosítás méretének, ütemének módszereinek szabályszerűségeit, amelyek fi­gyelembevételével megtalálható az út a család alkalmazkodási terheinek csökkentése felé. Vagyis: a társadalomtudomány eszközeivel dolgozhatna azért, hogy az iparosítás sikeré­ben érdekelt nagy közösségek, vezető intéz­mények céljai, tervei, mindennapos tettei az eddiginél jobb összhangba kerüljenek az ipa­rosítás szolgálatában munkálkodó család lét­érdekeivel. L. — I. Kttrthy Hanna rajza ctfnuMlujt,... CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSE Amott fut az ól mentében Egy kis fürge dolgos lány. Tarka kosár a kezében, A tyúk fut nyoma után: Most megáll, s üres vetéssel őket a kis csintalan Megcsalja, ím gyors lépéssel Oda futnak hasztalan! Majd hirtelen a kosárról Árpát szór le azoknak; Nézi, hogy egymás hátáról Mint esznek és civódnak. REJTVÉNY, GYERMEKEKNEK! Körbe-körbe A kör betűiben Vörösmarty Mihály egyik szép ver­sének elmét rejtettük el. Ha a megfelelő betűből el­indulva minden harmadik betűt összeolvastok, kiala­kul a vers elme. •apunj. sj joSuosj :s?tfaj3aw íQ&ndkcLq,y,& (Lumtbemutatá A Divattervező Vállalat őszi—téli nagy kol­lekciójából látványos divatbemutatót rende­zett a Duna Hotel Intercontinental báltermé­ben. A divatrevü, amelyet láttunk, formabontó és rendkívül ötletes. Színpadon is megállná a helyét, hiszen olyan, mint egy nagy revü. Az Intercontinental báltermét modernül be­díszletezték. A székeket is úgy helyezték el, ahogyan a színházi nézőtéren állnak. A nagy revü szerzői a Divattervező Vállalat tervező­művészei, a rendezője pedig Nádor Vera, a művészeti vezető. A revüt jelenetekre osztották. A megnyitót, a különböző országok népviseletébe öltözött táncosok táncolták. Utánuk megjelentek a ma­nökenek, a népművészeti motívumok felhasz­nálásával készült modellekben. Viharos tapsot arattak. Ha egy divatbemutatón volna ismét­lés, ezt a táncos jelenetet alighanem megismé­teltették volna. Amint már írtam, a revüt jelenetekre osz­tották. Egy-egy jelenetben egyszerre több mo­dell szerepelt. Színhatásában is nagyon szép volt a kék-jelenet. Az új divatszín a fácánkék és minden árnyalata. Az első képen bemutatjuk az érdekes gallér- és ujjamegoldással készült, fácánkék télikabá­tot, amelyet szőrme kézelő díszít. A leghatásosabb a fekete-fehér jelenet, téli­kabát szereplőkkel. Nézzék meg csak a máso­dik képen milyen jó „szereposztásban”. A ka­bátokat, amint a kép is mutatja, gyakran szőrme díszíti. Ismét divat a sálgallér és a hosszú boa. A harmadik képen a kockás-jelenet fősze­replőjét látják. Edit mutatja be az őzbama­bézs kockás, pelerin vonalú kabátot, azonos anyagból készült szoknyával, sapkával és őz­barna pulóverrel. A revü utolsó jelenetében a manökenek, — mint megannyi operettprimadonna — nagy­estélyiben vonultak fel. A legszebb volt az aszimmetrikus hímzéssel díszített barackszínű düsessz ruha. A szereplők közül meg kell dicsérni a mű­szőrme pásztormellényt, a vidám, színes kis dolmányt, a lámpaernyő vonalú kabátot és a fináléban színre lépő, fehér düsessz, népmű­vészeti motívumok felhasználásával tervezett modern menyasszonyi ruhát. (f. b.) (Lévai András és MTI Bara felv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom