Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-16 / 19. szám
A népesedési vita iijabb hulláma őszintén szólva zavarban vagyok most, amikor hazánk népesedési helyzetéről kell írnom, mert két — irányzatában ellentétes — vizsgálati anyag fekszik előttem. A demográfiai vita ugyanis újiból fellángolt, csaknem olyan hevességgel, mint a hatvanas évek elején, amikor szaporodási arányunk 13 ezrelékkel elérte a mélypontot. Azóta, ha nem is jelentős, de bizonyos javulás állt be s jelenleg 15 ezrelék körül, úgy tűnik, stabilizálódott az arány. Az újabb vitát a Nők Lapja indította el s a szerkesztőségbe beérkezett hozzászólásokat Fekete Gyula publikálta kötetben. Lehangoló olvasmány ez, mindenekelőtt azért, mert a gyerekpártiak és a gyerekellenesek meglepő szenvedéllyel estek egymásnak, és lehangoló azért is, mert úgy tűnik, mintha a közvélemény egy része igencsak alacsonyan jegyezné az anyaság preztízsét. De valóban így van-e ez? Zavaromat éppen az okozza, hogy a másik vizsgálat, egy közvéleménykutatás cáfolja azt a hiedelmet, mintha a társadalom nem méltányolná, vagy esetleg lenézné azokat a nőket, akik vállalják a többszörös anyaság gondjait. Az interjúkészítők egyik kérdése az volt, vajon hány gyermeket tartanak kívánatosnak a megkérdezettek. íme a válaszok: 83 százalék a két, illetve három s 9 százalék a négy gyermekes családot tartja megfelelőnek. Ezen belül 40 százalék kettő és 43 százalék a három gyerek mellett foglal állást. Az „anti”, illetve csak egy gyermekes családot helyeslő nézetet nem lehetett százalékarányban kimutatni. A kívánatos gyerekszám átlaga tehát 2,6. A népesség számának megtartásához nálunk 2,2 gyereknek kellene megszületnie családonként. Én ebből azt a következtetést vonnám le, hogy a nemzetfenntartó szándék és akarat egyáltalán nem veszett ki fiataljainkból. De hát akkor mit tükröznek a Nők Lapjához beérkezett levelek? Elsőként talán azt mondanám, hogy e^y alapvető félreértést. Azt nevezetesen, hogy a női egyenjogúsággal valamilyen torz értékhierarchia is kifejlődött. Ne tagadjuk, ebben maga a társadalom is ludas, amikor a nők értékét, munkájának társadalmi hasznosságát szinte kizárólag dolgozó mivoltán, a termelésben elfoglalt helyén, közéleti tevékenységén mérte s az otthon gyermekeket nevelő anyát, egyszerűen a „nem dolgozó” vagy „háztartásbeli” kategóriába sorolta. Kicsit későn ébredtünk rá hogy a gyereknevelés társadalmi hasznossága, ha szabad ezt a közgazdasági jellegű kifejezést használni, legalább akkora, mint a bolti elárusítás vagy a hivatali adminisztrátorság. E félreértés párosult aztán az emberi önzéssel és kényelemszeretettel. De túlzottan egyszerűsítenénk, ha csupán ezzel magyaráznánk a művi abortuszok magas számát. Hozzájárult ehhez az akceleráció is, amelyet ugyanakkor nem követett a korszerű nemi felvilágosítás. S a vizsgálatok tanulmányozásakor itt merül fel a másik kérdés: „Magánügy-e a gyerek?” Ki tagadhatná, hogy az anyaság vállalása a nő szuverén joga. Egy szabad, haladószellemű társadalom nem kényszerítheti a nőt a szülésre, de el sem tilthatja tőle. Ugyanakkor, mint már mondottam, a gyermeknevelés nálunk társadalmi érdek is. Vannak társadalmak az ázsiai, latin-amerikai fejlődő országokban, ahol éppen a születésszabályozás, a demográfiai robbanás lefékezése a társadalmi érdek. Vagyis az egyik oldalon áll a nő szuverén joga az anyaság vállalására, a másikon az adott társadalom érdeke. Ha tehát a társadalomnak, már csak közgazdasági okok miatt is nagyon fontos a jövő dolgozó embereinek — hogy ezt a furcsa kifejezést használjam — „megtermelése”, akkor a családok, az anyaságot vállaló nők joggal lépnek fel azzal az igénnyel a társadalommal szemben, hogy lényeges segítséget kapjanak a gyerekneveléshez. És ezt az igényt teljes mértékben magáévá tette a Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottsága, amikor arra a következtetésre jutott, hogy az államnak fokozatosan mindinkább át kell vennie a gyermeknevelés anyagi terheit. Jelenleg az állam nálunk 15 százalékát fedezi e költségeknek s ez persze kevés. A tervek szerint az állam fokozatosan a gyermeknevelési kiadások 40—5d százalékát vállalja majd' magára. A javaslatok szerint néhány évig az első gyermek is kapna családi segélyt a gyermekgondozási segély összege pedig ugyanúgy növekedne, ahogyan az átlagkeresetek emelkednek évről évre. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy még ebbéri az esetben is a gyermeknevelés költségének másik fele á szülőkre marad, tehát továbbra is kérdéses, vajon az önzőbbek vállalják-e a gyerekért az életszínvonal Csökkenését. BesZélhetünk-e tehát valamilyen fajta „demográfiai patthelyzetről”? Nem vagyok szakértője a kérdésnek, de nyilvánvaló, hogy a világtörténelemben nem nálunk fordul elő először ilyen pattállás. Úgy tűnik, hogy a társadalmi, gazdaságig fejlődés bizonyos meghatározott korszakainak szükségszerű velejárói a nálunk is tapasztalható demográfiai jelenségek. Átmeneti helyzet ez a fejlődés olyan stádiumában, amikor a termelési szerkezet megváltozásával a gyerek már nem számít a család életszínvonalát majdan növelő munkaerőnek, hanem ellenkezőleg, szinte luxus, mert az átlag életszínvonalért folytatott versenyben a család hendikeppel indul. „A fejlődés e szakaszában az egy főre jutó nemzeti jövedelem már elég magas ahhoz, hogy bizonyos emelt életszínvonal-igények megjelenjenek, de még túl alacsony ahhoz, hogy egy-egy új »-tag- belépése ne érintse érzékenyen a társadalomban változatlanul gazdasági alapsejtnek számító család már kivívott életszínvonalát” — állapította meg a vita egyik részvevője Fekete Gyula könyvét bírálva. A szociológusok ez ellen is meggyőző érveket tudnak felsorakoztatni, hiszen elegendő Svédország vagy a legutóbbi években az Egyesült Államok példájára hivatkozni. És ennek bizonyos fokig ellentmond a második közvéleménykutatási vizsgálat egyik adata. Azt is megkérdezték ugyanis az érdekeltektől, hogy a házasságot gyermekszüléssel, vagy az anyagi feltételek megteremtésével kezdenék-e? A megkérdezettek fele válaszolta azt, hogy gyermekszüléssel, 44 százaléka viszont az anyagi feltételeket helyezte előtérbe. Az előbbiek így indokolták álláspontjukat: „A gyermek tartja pssze a. családot s amíg fiatal az ember, addig van türelme a családhoz”. Hadd tegyem hozzá, a 44 százalék sem gyermekellenes, csak jó környezetet szeretne biztosítani az ifjú jövevénynek. Annak ellenére, hogy a kevés gyermek születését — láthattuk — nem lehet csúfján gazdasági okokkal magyarázni, mégis nyíltan ki kell jelenteni, a — minden erőfeszítés ellenére — még mindig nehéz lakáshelyzet erősen közrejátszik a probléma létezésében. A vitázók egyike — Andorka Rudolf — kitér a művi abortuszok kérdésére is. Mint ismeretes, Nyugaton sokat támadják a magyar kormány abortuszintézkedéseit. A Nők Lapja levélírói közül is többen követelik a művi abortuszok eltiltását. Osztom Andorka véleményét; a házaspárok gyermekszülésre kényszerítése ellenkezik az emberek alapvető jogaival, s különben is a sokkal veszélyesebb titkos abortuszok számát növelné. A problémát itt az engedélyezett abortuszok túl magas száma jelenti. E második népesedési vitában is röpködnek az érvek és ellenérvek élesre fent pengéi. Más helyzetben és más körülmények között folyik azonban a vita, mint 1962-ben. Nem anyák és „antianyák” állnak egymással szemben, hanem a választóvonal a kiscsaládok, vagyis az egygyermekesek és a nagycsaládok között húzódik. S ez már bizonyos előrelépés. Reményt nyújt a következő lépcsőfok elérésére. Pethő Tibor Elhallgattak. Nézték. A lent ácsorgó, bámészkodó pandúrnak valami ötlött az eszébe. — Hunnan sajdít kend így a lúhoz? A betyár fél szájjal mosolygott. — Láttam már egyetkettőt. — No hát isten az atyám meg is mondom én kicsoda kend. — Meg-e? — Meg én ... Itt sillyedjek el, ha kend nem Sós Gyurka. A híres ember csendesen mosolygott. A másik kettő hallgatagon rámeredt. A szemüknek alig mertek hinni, hogy szemtül-szembe állak a hírhedt betyárral, akit pandúr még nem látott ilyen közelről. Meg is villant a szeme mind a kettőnek, mint a réti farkasnak, pénz van ennek a fejére kitéve, még pedig nagy summa. Héj, ha ezt ma be lehetne vinni Gyarmatra! A kisebbik pandúr azonban hamar lehiggadt s egy ujjúval odaintett a kalapja karimájához. — Én vagyok az Erzsi ura. A betyár összekapott szemöldökkel mustrálta végig. Az Erzsi az ő nénjének volt a lánya. — Te vagy ecsém? ... Be csúnya mestersieged van. — Hát! mit csináljak, — pironkodott a pandúr, s hamarosan másra terelte a beszédet. — Be sokat emlegeti az Erzsus az idesannya testvérit. — El még a húgom, a Mari? — Most hótt meg a tavaszon, szárazbetegségbe. Mán nagyon elköhögősödött a múlt ősszel. Mindig hajtogatta, hogy csak még azt adná neki az isten, hogy eccer hazamehetne a születési fődjire, osztán látná a testvéröccsit, mert, hogy úgy sincs neki senkije, semmije ez világon. Jó, hogy meghótt szegin, — nem kívántam neki sose, — de ű maga is tudta, hogy teher ü mán a fődnek is. — Osztán van családok? — Két gyerekem van, meg egy kis lyányom. A betyár bólogatott. — Hát akkor jókenyér... — mondta, a legelső gondolatára térvén vissza. — Jobb mintha kondás maradok, — intett rá a pandúr s olyat lélekzett, mintha sóhajtott volna — Nem szerettem azt a puha életet. Nem állotta a természetem. Mikor megházasodtam, osztán hallottam, hogy Gyuri bátyám a Erzsusnak rokonya, gondótam rá, hogy én is felcsapok ... De olyan messzi vót. Egye meg a fene, így oszt csak pandúr lettem. — Sose sajnáld — monta komolyan, elborulva a deresbajszú parasztbetyár —, az mégiscsak biztosabb. A nagy pandúr ott a lóháton maga is elgondolkozott. Most már mit csináljon, ha ez az ő cimborája ilyen sógorságban van a betyárral. Csak nem cudarkodik velük, nem is bírna meg magában a kettővel ... No, vigye a patvar. Döglött neki már másszor is lova az árokba. Ügy sincs haszon, istenáldás az ilyen pénzen, amit ezért kapna. Először is felét se kapná meg ... ö keressen a csendbiztosnak? Azután meg a többit is el kell inni. A zsidó kedviért tegye magát csúffá? ... Intett a pajtásának, hogy jó lesz tovább indulni. A kis pandúr fölvetette magát a nyeregbe. — Mán mentek? — szólt a betyár. — Muszáj, — mentegetőzött a sógor, — déliére Gyarmaton kell lenni. — Akkor jó lesz igyekezni. — Istennek ajállom kendet, Gyuri bátyám. Elparőláztak. — Isten álgyon öcsém ... Te! Hallod, vidd el a kis lyányodnak ezt e! A kebelébe nyúlt s kivett egy piros kendőt, abba volt csavargatva valami. Egy piros-fehér-zöld-tarka bádogcsörgő. Nagy ritkaság még akkor. A pandúr az ujjai közé vette a gyenge kis játékszert, olyan csinnyán, mintha szappanbuborékkal akarna labdázni. Megzörgette s örömében félkacagott. — Hő! hogy fog ennek tapsikolni az én kis pujám! Hogy kerül ijen kendnél? — A keresztlyányomnak hoztam, de má mindegy, csak vidd. Majd csinálok ennek csörgőt dióbul. — Az én istenem áldja meg kedves édes bátyám. Ha az Erzsus megtudja, hogy találkoztam kelméddel, kibújik a bőribül. — Jóegészséget! A pandúr még egyszer visszanézett. — Osztán sok szerencsét a csikóhoz! Egyem meg a formáját, micsoda jószág! A másik pandúr már belegázolt a latyakba, hogy kifelé menjen, de ő is visszaszólt. Ismerős, természetes, megbékélt hangon. — Hát formája, a van. A van neki! A betyár öntelten mosolygott. Megveregette a csikaja pofáját s így szólt kisarias konok szóval: Hoát joo kis loofijoo! (1912) Péter János külügyminiszterünk üdvözölte a Pusztaszer és Sövényháza határában levő millenniumi emlékműnél szeptember 3-án lezajlott hagyományos Arpád-emlékünnepség részvevőit. (Mint ismeretes, itt tartották honfoglaló őseink az első országgyűlést s ugyanitt kezdődött a földosztás is 1945-ben) Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulójára centenáriumi emlékművet lepleznek le a Margitszigeten. Az érdekes kompozlciojú, rakéta alakú emlékművet, Kiss István Kossuth-dijas szobrászművész alkotását, autódaru állította fel a szökőkút előtti téren
